Mért bánkódsz ennyire?
Hisz mindenkit érted csaptam be, suttogta a fiú. Te vagy az én anyám, a testvérem, a barátom, az ellenségem. Hát te adj nekem nevet!
Olyan erővel dübörgött a tenger, hogy a hullámok már-már szétrobbantották a partfalakat. És a parton, az évek óta visszatartott könnyek függönyén keresztül Riolda világosan látta az élete állomásait: a szigetet, ahonnan megszökött az apjával, a hercegi udvart, ahol szinte titokban nőtt fel, a háborút, ahol mások meghaltak, de ő felegyenesedett.
Miért sírsz? Meglátod, majd tizenkét fiúnk lesz.
Rioldának nevethetnékje támadt. A tél elől kéne menekülniük, hát mi értelme van a parton bóklászva várni a decembert? De csak sodródtak ide-oda, kerülgették az öblöket, és Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha egyszer a köd valamelyik alagútján át visszacsúsznak a régi raktárépülethez.  Reméljük, nem aggódtatok! Csak térültünk-fordultunk egyet.
De csak ők jártak ide-oda csapongva, nem a tél, amely haladt a maga útján, a saját célja felé. Anyád nem hiányzik? Riolda elképzelte Lena asszonyt, ahogy dúlva-fúlva, a tenyerével a térdét csapkodva jár fel-alá.
A fiú elmosolyodott: Nem törődött se a martalócokkal, se az édesanyjával, se a közelgő téllel..
Alattomban érte őket a havazás.

Egy hasadékban aludtak, ahol a hideg, mint valami halálos takaró, beborította őket. Riolda lázas volt, és a barlang száján átbámulta, ahogy egyre vakmerőbben szakad a hó. Hozok kagylót, csak ne halj meg, Riolda. Meglátod, tizenkét fiúnk lesz!
Riolda rábólintott. A barlang, mint valami ünnepi csendben remegő kupola gyengén ringatózni kezd.
Apa, anya. Ünnep.
Már azt hitte a túlvilágon van, mikor meglátott egy hatalmas öregembert a hófüggöny túloldalán. – Mit csináltok itt, gyerekek?
A fiú ujjongva körberohant a barlangban, végül letérdelt az öregember elé: igen, igen, de legalább egy tál levest a feleségemnek…
Riolda döbbenten látta, hogy mulat rajtuk az öregember.
Hatalmas, vaskos, meleg, fehér falú ház. Egyetlen szoba, aztán csak kása, csalántea… kása, csalántea… Jól takarózz be, gyermekem! Itt a tea, igyál! Hús? A sok zsír elnehezíti a szívet. Te csak ne gyötörd magad! Idd ki az utolsó cseppig a teádat!
A házban öten laktak: a fehérruhás és még négy, hozzá a megszólalásig hasonló, szálas öregember – az első nap Riolda még alig tudta őket egymástól megkülönböztetni. De mért is kellett volna őket megkülönböztetni? Úgy mozogtak ők öten, mintha egyetlen emberi állat feje és a négy végtagja lennének. Néha rávakkantottak a fiúra. Hó-hó, barátocskám! Ne ölelgesd azt a szegény gyermeket! Kürieleiszon! Mit segít azon a szegény kislányon, ha minden éjjel ott lihegsz a fülébe! Azt a fene teremtette! Ülj ide az asztalhoz és elmélkedj!
Riolda már biztos volt benne, hogy keresztények közé keveredtek.
Mert úgy tűnik, hiába kergették ki őket III. Vilmos idejében, néhányan zuzmó módjára megtapadva a sziklákon túlélték a saját üldöztetésüket. Riolda kérdéseire – hogy kitakarodtak-e az arabok? hogy merre van a legközelebbi kikötő? – szinte soha nem feleltek.
Öt megszólalásig hasonló aggastyán, négy végtag és a fej, a vezető, akit egymás közt apátnak neveznek. Talán nevük sincs, hisz egyik láb olyan, mint a másik – és ki az a bolond, aki a két kezét vagy a lábujjait külön is elnevezi? És vajon a fák közt ide-oda szökdöső méh nem testrésze-e a remegő méhkaptárnak, amely egyszemélyes birodalomként maga változtatja a hőmérsékletét?
Ez egy igen szigorú kaptár volt.
Ha már az időjárás és a betegség ott tartóztatta őket, kaptak külön kanalat és külön törölközőt is, mert a lélek tisztasága is fontos, de a testét sem szabad elhanyagolni. És még a szerelmet sem tiltották! Csak ne teli hassal, ne imádkozás után, ne imádkozás előtt, ne túlhevülve! Riolda bólogatott, és próbálta megszeretni őket.
Mért ne találhatnának ebben az imádkozó bolyban igazi otthonra? Hét testnyúlvány – egyetlen meleg, imádkozó test. És ha majd megszületik a tizenkét fiuk, akkor egyetlen legyőzhetetlen test lesznek. iolda abban sem volt biztos, hogy ez az élet a fiúnak ellenére lenne. Halászni, kapálni, zsörtölődni. Talán nem is bánja, ha az apát úr megszabadítja a nevétől.  És nem egy ordítozó, mindenkivel perlekedő édesanya tartja fogságban, hanem ez a mindenkivel jóindulatú, imádkozó boly.
De az apát úr, aki rájuk lelt a barlangba, mintha mégiscsak más lett volna, mint a többiek.
Úgy tűnik, nem mindegyik méh része a kaptárnak, még ha vissza-vissza is tér a többiekhez, hogy megmelegedjék a kaptár belsejében.

Egy didergős hajnalon – mindenféle kuncsorgás vagy engedély nélkül – Riolda kiosont a házból, hogy felderítse a melléképületeket. Nini, itt egy aprócska asztalosműhely! És egy írópult az istállóban! Mire is lenne jó két tehénnek egy ekkora hodály: szép kényelmesen elfér benne egy elkerített imádkozóhely.
Riolda bár az apát feljegyzéseire is kíváncsi volt, mindenekelőtt térképet keresett.
Már a ruhájába gyűrt egy régi bőrfecnire firkált rajzolt, mikor meghallotta az apát csoszogó lépteit.
– Nocsak, Riolda! Nem gondoltam volna, hogy nemcsak a fiúkkal bánsz ügyesen, hanem elboldogulsz a betűkkel is!
És mindenféle szegénykislányomozás, elnéző köhécselés nélkül arrébb lökdöste az írópulttól.
– Hogy ti micsoda pár vagytok! Egy udvarhölgyike és ez a szegény pásztorfiú!
Semmi kürielelejszon. Se adtateremtette. Csak az a bosszantó, ironikus mosoly. Riolda az arca elé kapva a kezét, és motyogott valamit a háborúról, ami földönfutóvá tette … Az élet már soha nem lesz olyan, mint korábban… Hát kit érdekel, hogy honnan jött… Csak az számít, hogy mi lesz a hercegséggel..
Az apát csak legyintett.
Mert mire jó ez ilyen hisztéria?
A mórok öt-tízévente végigpusztítják a partvidéket – és ugyan mért ne tennék, ha a normann trónkövetelők időről időre idehívják őket. Most épp Vilmos unokaöccse. Hát mért csodálkozol ennyire, gyermekem? Miért remegsz? A pokol nem a túlvilágon van. Mi mindannyian megszülettünk Krisztus valahányadik évében, aztán elmúlik egy nap, kettő, három, és végül ebben a förtelemben, ebben a lángoló pokolban találjuk magunkat.
Riolda nyugalmat keresve kibámult az ablakon.
Micsoda köd! Mintha a nap soha többé nem akarna kibújni a felhők mögül. – Miféle trónkövetelők? – kérdezett vissza.
Az apát legyintett. – Hogy hívják a kísérődet? Titkolja a nevét előtted is? Ezek a szerencsétlen normannok még mindig azt hiszik, hogyha nem árulják el a nevüket, akkor nem viszik el őket rabszolgának? De igazán nem számít. A barátod derék fiú, ő itt maradhat nálunk mindörökre. Mert ki állítaná, hogy Isten művét nem szolgálhatják családok, csak szerzetesek? Találni fogunk majd neki valami kedves lánygyereket. De te, Riolda nem maradhatsz köztünk, ezt régesrég eldöntöttem. Mert nézd meg ezeket a körkörösen körbefutó barázdákat a tenyereden! Nézd csak ezeket a furcsa vonalakat! Valamelyik ősöd összeházasodott egy démonnal, és mi nem is tudhatjuk, hogy hány életed van. Azt tanácsolom, keresd meg a tieidet. Nekünk te túl sokat gondolkodsz, túl sokat kérdezősködsz! Én csak a javadat akarom, gyermek. Hidd el, Isten mindenkit szeret.

Hova tartozik egy méh? A kaptárhoz vagy önmagához?
Reggeli után az egyik agg egy csuprocska mézet dugott a rongyaiba, a másik néhány diót és egy zacskó szárított csalánlevelet. Talán hogy Riolda el ne rontsa a gyomrát az irdatlan hóesésében.
De nem egyedül indult. A fiú ott állt mellette, szorította a könyökét, simogatta az ujjait.
És ahogy elhagyták a házat, megszólalt: – Sjönnek hívnak, ez a szabad nevem. Most már megmondhatom, mert senkitől sem félek.
Riolda sem félt. Az ellopott térképről tudta, hogy a legközelebbi város két óra járásnyira van.