Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Túlélni, megmaradni! Csak be kell osztanod a haldoklást.
Nicophorész nem sajnálta az időt Rioldától.
Hisz mindig lesz, aki alulmarad, értsd meg, Riolda. Akiket kihasználnak, akiket megerőszakolnak, akik arra valók csak … Mi értelme azokat babusgatni, akik mindig alulmaradnak? Akiket halálra ítélt a természet. Aki nem bírja ésszel, nem bírja erővel, az a föld alatt találja magát… Aki enged, az kezdetben  szolga, legvégül halott lesz.  De látod, nem az izmos daliák boldogulnak a legkönnyebben, hanem a ravaszok és a bölcsek….
Az olyan bölcsek, mint Nicophorész. Riolda csak ámult-bámult. Hát nem mindenkit halálra ítél a természet? Előbb a születés, aztán a szerelem, de a vége ugyanaz, a haldoklást senki sem hagyhatja a szolgáira.
Nicophorész ránevetett, mintha olvasott volna a gondolataiban. Királylánynak születtél, Riolda, de kiirtották belőled az önbecsülést és a józan észt. Talán azt képzeled, hogy a kecsketej jámborrá tesz, és a szívjóság meghosszabbítja az életet…?
A tűz körül most fölharsant a nevetés.
Nicophorész barátai nem viseltek fegyvert, és túl rozogák voltak a világ bármelyik hadseregéhez.
No de kik lehetnek?
Riolda óvatosan csetlett-botlott köztük, rakott a tűzre hagyta, hogy kinevessék, és mindig nagyon zavartan tett-vett, mert ezt szerették. A mi Rioldánk… Nicophorész egyszer megígérte, hogy hazaviszi a saját szigetére, de most már csak vigyorgott, ha erre emlékeztette.
Kilencen vagy tízen lehettek. Riolda meg sem tudta számolni őket, hogyan is tudta volna, hisz csak a tűz körül látta őket. Lehajtott fejek, vénségtől görbe ujjak, zavarodott, gúnyos pillantások. És az a gonosz, göcögős nevetés! Égett a tűz éjjel-nappal, de ha eljött az alkony, ők is szertefoszlottak a sötétségben. Ilyenkor nyugovóra térnek? De hogy lehet, hogy még sohasem látta aludni őket? Hol térnek nyugovóra azok, akiknek semmilyen nyugalmuk nincsen?

Ilyen furcsa nyarat még nem látott Normandia! Ahogy a mórok betörtek, leszakadt az eső, hatalmas szelek támadtak, mintha a nyár meggondolta volna magát. De milyen is egy igazi nyár? Minden emlék bizonytalan lesz néhány átdidergett éjszaka után. A kastély, ahol Nicophorész tanyát vert a barátaival, kastély-e valóban? Ha az is volt valaha, holtabbnál holtabb kezek már régesrég tönkretették, leverték a mozaikokat, a tornác köveit kihajigálták az udvarra. Riolda attól rettegett, hogy egy szélroham fejükre dönti a falakat.
No de kihez sodródjon? Nem volna-e jobb egyszer és mindenkorra véget vetni ennek a kapkodásnak? Talán igazuk volt a régi cselédeknek, akik azt vallották, káprázatokkal teli világban, halottak közt élünk, de csak akkor látjuk őket, ha mi is meghalni készülünk.
De már nem volt igazi gazdája.
Megszokásból szolgálta ki a többieket, mindig csak úgy-ahogy, ímmel-ámmal.
Hiszen mindig meghalni készülünk. Ha lefekszünk, ha felkelünk, ha elengedjük az életet, ha visszavesszük.  No, de a herceg udvarában nem voltak ilyen alkonyatkor szertefoszló rémalakok! Nem voltak, vagy csak ő nem látta szemtől szemben őket? Hiszen a herceg környezetében örökké merénylőktől rettegtek.
Talán mert egy igazi udvarban még a gyilkosok is tapintatosak, nem érzed a bűzüket, csak ülsz szépen, fegyelmezetten a hercegné szoknyája mellett, ringatod a bölcsőt, és nem is érted, mitől félsz annyira.
De most már vége a jól megszokott bizonytalanságnak!
A félelem testet öltött – beteg, öreg, visszataszító testet, de jobb volt ez, mint a szorongó várakozás az ismeretlenre. Vagy az őt gyötrő kérdések. Azok a kérdések: Mi lett a hercegi gyerekekkel? Illighaen megszökött-e? Mi lett a herceggel? Felkoncolták-e? Te vagy az én leánykám, az én aranybáránykám, az én csillagocskám! Te vagy az én drága-drága-felejthetetlen gyereklányom!  Ha rám hallgatsz, én majd kitanítalak. Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Nincs az a herceg, aki ne rémülne meg, ha elárulod, Odaátról jöttél. Hány éves a fiacskád, nagyságos úr? Szinte kibuggyan a rémület az egész családból. És hogy igyekeznek! Készítik is a különszobát, a hercegné saját maga melegíti a mosdóvizedet. A vacsorán főhelyet kapsz, és mire kinyögöd, hogy krmmmrrmmm, leteszik lábad elé a legféltettebb kincseiket.
Nicophorész szélhámos lenne? Vagy egy ravasz kereskedő, aki nem prémekkel és fűszerekkel, hanem félelemmel üzletel? Mert Nicophorész úgy vélekedett, hogy az emberek leginkább rémüldözni szeretnek.
Keresztül-kasul járta a szászok és a frankok földjét, végül a normannokét, mindenhol megfejthetetlen írásokról beszélt, soha nem hallott birodalmakról pusmogott.
Csak maradj velem, Riolda! A végén majd kitanítalak!
Mióta kiderült, hogy Nichophorész nem a muzulmán kém, nem a halál angyala, mikor világos lett, hogy soha, de soha nem fogja őt visszavinni a szülőföldjére – és ami azt illeti, még nem is járt a tengeren – Riolda nem becsülte semmire sem. De tartani tartott tőle. Mert lehet, hogy önmagukat sem ismerik jól a kísértetek…
Mi van, ha Nichophorész tényleg, ha tényleg nem tud meghalni?
Leánykám! Aranyvirágom! Aranygombolyagom!
Majd meglátod, hogy kitanítalak!
Riolda soha nem mert a tűz mellől elhúzódni, mert még jobban rettegett a többiektől, a többiek pedig a mindig maga elé motyogó Nicophorésztól. És a szemükben ő csak Nicophorész aranygombolyagocskája volt.
De kik ezek a ködben el- és feltünedező rémségek? Akik úgy csevegnek a csecsemők nyársra húzásáról, az öregasszonyok megerőszakolásáról, a felgyújtott erdőkről, mint mások az időjárásról? Vajon ezek a mindenen röhögő öregek tényleg annyira öregek? Ha a köd visszahúzódna a tengerre, nem ismerné-e fel bennük a Vilmos herceg katonáit, a teherhordókat, a kocsisokat vagy akár saját édesapját? Fargeint, akit a beteg kancák között látott utoljára?
Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen.
A mórok csak a férfiakat ölik meg, az asszonyokat magukkal hurcolják, hogy mandulán és szárított gyümölcsön hizlalják őket. Azok a férfiak maradnak életben, akik meg se próbálták megvédeni a feleségüket.Te tudod, hogy hány lyuka van a tehénnek? Teletömöd, ha fiatal, ha pedig megmegvénül, agyonvered.
Mint a felizgatott denevérek, röpködtek a gonoszabbnál gonoszabb történetek.
Mert még nincs is itt az éhség, gondolta Riolda. Még nem fedezték fel az összes éléskamrát a kastélyokban. De mi lesz majd az agyonázott gabonával? A földekkel, amin a mór katonák végigtrappoltak?
Te majd jössz velem, én majd megvédelek, én majd kitanítalak mindenre…!
A legjobb áru a félelem. És az a legjobb, ha hozzábilincseli magát egy gonosz öregemberhez.

Hajnalban arra riadt, hogy egy lenyúzott arcú agg a gyerekeit szólongatja. Riolda gyorsan a másik oldalára fordult, és úgy tett, mintha aludna.
Ahány férfi annyiféleképp szégyelli magát.
Az eső végre kisírta magát, csend volt, tiszta, megkönnyebbült csend, és a fejük felett a felhők megindultak, hogy elvigyék az őszt a tengeren túlra. A nyöszörgő férfi óvatosan visszalopakodott a tűz túloldalára.
Hamarosan felszáradnak az utak. És ha megnyugszik a szél, visszatér az élet a kikötőkbe.
Mi kötné őt egy gonosz öregemberhez?
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a tűz mögött gubbasztó férfi.
– Azt szeretném tudni, hogy jutok Kerkorvian kikötőjébe.
Az agg – aki nem is volt agg, csak egy összekormozott arcú férfi – rábámult.  De túl elgyötört volt ahhoz, hogy akármit is mondjon életről-halálról. Viszont pontosan tudta az utat Kerkorvianba, és még azt is elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha vigyáz magára mert az utakon rabszolgakereskedők járnak. És mit számít, hogy élők vagy halottak, ha a rabszolgák sorsa rosszabb a kínhalálnál is! Kormozza be az arcát, lisztezze be a haját, és ha lát valakit az úton, tegyen úgy, mint az öregasszonyok. De legjobb, ha nappal sehova sem kóborol. És ha éjjel lépteket hall, akkor jobban teszi, ha ledől az árokba, és halottnak tetteti magát.
Riolda – mire várt volna? – boldogan felugrott.