Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz Normandia hercege…
Mese, mese, meskete, gondolta Báeldun bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen! 
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött.
A gyümölcsök édesebbek voltak, a nyár kitartóbb. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, Nem is beszélve a málnáról, az egresről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit! És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke!
Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?
A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hatalmas izomzatra. Hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. Az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?
És ugyan minek menne haza? A hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat – a lustálkodást, a zsörtölődést, a sajnálkozást. Báeldun egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt,  ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja királya volt ilyen? Hol késel, te bakkecske? Már a kardodat sem tudod megfogni rendesen…? Az apjára való emlékezés, ami hullámokban tört rá minden egyedül töltött percben, már a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő csak egy megrontott királyfi. Mért kéne a saját, titkos nevét bárkinek elárulni? Hiszen nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki az összes büdös írre szégyent hozott? De a király nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Halix király pedig csak  rugdosta tovább a szavaival. Na, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?
Ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el.
Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap, mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.
Báeldun! Báeldun! Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet a normannok sem jobbak. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal ilyen nyíltan kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun, az ír királyfi – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak éppen a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes Marcenda az, aki kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak? Akihez a szegények bátorításért fordulnak?
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy egyre csak sertepertél, alakoskodik…
De már nincs hova hátrálnia.
Napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedveskéééém…Nincs-e valamire szükséged?  És ő csak bólogat, mert hiszen mire való egy udvaronc.
Még messze volt a napnyugta, de felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nem szabad nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné.
Hiúság nélkül hogy is létezhetne ennyi erény?

Az ablakon kitekintva Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.
De most nem trécselt senki. Ám már nem volt visszaút, holott minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!
Az apródok – mert ők is csak egy színjáték szereplői voltak – még csak zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték igazi átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.
Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:
– Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.
De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe,
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.
Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.        

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak. 

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat,
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.
Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, no de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
Pedig ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mi vendégszeretők vagyunk … mert hiszen a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá.
Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy öreg, bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni. No, de a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.
Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, a napfény boldogan szikrázik. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…

Tegnap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább a nevetéssel – Illighaen is ott ténfergett közöttük.
– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.
– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.
– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?
– Az az én lányom, az eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben?
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. –Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy teerohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Ügyetlenül megróbálta a király rikácsolását utánozni. – Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
Most már a szedett-vedett kövekből összetákolt kunyhók, kidobott üstök, szétszedett szekerek mögött jártak.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő földjük – felelte Fargein.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel egy ilyen szigeten csónakot?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit bolondériái miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
–Ő fog segíteni nekem. A királynő.
Mint valami rémült mezei nyúl, meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.
– És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmondok, ha mindent elmesélek töviről-hegyire, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is. Számítón, kitartón.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett. A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Egy világ a képzelet határán.
Nem lesz könnyű megszökni innen.
– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelet is.

Az édesre csípőset kíván az ember.
És Vilmos herceg nem a fehérruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond: gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.
Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?
A szűzlányok, a tündérkék, a friss, párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, hanem vidám fiatal lányokat, hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat.
Ha valakinek (nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak) megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne – ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.
Normann vagyok, mesélte magáról.
Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Talán csak rémálmokban vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos végre biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a hegycsúcsokra, a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger vagy csak észak-nyugati szél hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, akárki nemzette őket, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.
És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlánykákat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Nagy Harald elsőszülöttjét.
Ivott, káromkodott, és ha eltompult végre valahára, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset. Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – de nemhogy kihallgatni nem lehetett, még lábra állítani sem. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a medencéjét, végül a két karját.
Marcenda nem volt kövér asszony, no de még egy egészséges, rendesen megtermett hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt…? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás, az a nevetséges agyalágyult bement a szobájába?
Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők, persze, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, még a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.
Láttad, mekkora izéje van a szamárnak? És azt tudod, milyen van a sasoknak? Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, szúrósak, csontosak, láb- és hátfájósak. Fagyásoktól elcsúfított, elevenen felbomló, izgő-mozgó gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.
Láttad már, mekkora izéje van…?
Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? Ezeket a fájós, hidegtől vacogó gyerektesteket? A prüszkölő lányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában, és talán majd a lábukat is meggyógyítják.
– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.
Az udvari költők majd megírják, hogy két hétre a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendően meggyászolja.

Az idő visszatért, mintha mi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, ellenőrizte a kincseskamrákat, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná a legnyilvánvalóbban, ha nem egy eleven és friss feleséggel?
No de mit tegyen? Mustrálja végig országa hajadonjait? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotába? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal lányok fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.
És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, a szász Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz annyi esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.
No de hogy is hívják? Rindegunde, Bindishilde, Minnentrude..? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs arc mennyire hasonlít a feleségére.
Hajnalban indult el hozzá, mintha  magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg maguknak, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…
Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen csendes, nyugodt méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, egyenesen szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, hogy gatyamosás közben látták a feleségét…
Ámde nem volt már visszaút, Hildi még a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.
Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.
– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.
Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.
Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet…?
Hildi végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kell, csinálni, csinálni– nem lehet a patakparton órákon át mosolyogni.
Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám most mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét –  óvatosan, a derekára vigyázva – a nyeregbe emelte.
De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi, Báeldun kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem gyilkolták meg Marcendát ez első feleségét? Hildit nem alázták meg? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, majd meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, drágám, ezt te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a bosszúvágy.

Ahogy Illighaen magyarázta, minden család történetét fekete betűkkel írják.
És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak.
Vajon honnan jött ez a Hildi, és mit követett el, hogy a sógorai így bántak vele?
Vilmos nem kérdezett rá, nem szörnyülködött, nem faggatózott, mert nem szerette a hálószobájában a rémtörténeteket. Ám ami azt illeti, egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.
De vajon nincs-e a csontokba írva a szolgaság?

Az ír királyfi… nos, ő még ennél is nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a halott asszony, Marcenda emléke miatt is, akit csak ez a királyfi, vagyis az ő szava menthet meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem gyáva módon, hanem inkább kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna Vilmos háta mögött.
Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.
Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában? Lehet-e annyira bűnös valaki, hogy a halála előtt ne akarjon még fűt-fát, kegyelmet, mentegetőzést, feloldozást, magyarázatot? Egy jó ebédet, egy hátbaverést, egy baráti kézfogást? A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi szó nélkül csak egy fényes, csodálatosan kék lazúrkövecskét csúsztatott a markába.
Hol is rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta vajon az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?
Ám ez a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba hajló, egymásba rohanó,  gondosan vésett rovátkák és egy kis köröcske, amit szétszabdalnak az egyetlen irányba tartó vonalkák.

Talán háború vagy valami más szörnyűség.