Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.
De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe,
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.
Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.        

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak. 

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat,
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.
Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, no de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
Pedig ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mi vendégszeretők vagyunk … mert hiszen a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá.
Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy öreg, bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni. No, de a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.
Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, a napfény boldogan szikrázik. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…

Tegnap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább a nevetéssel – Illighaen is ott ténfergett közöttük.
– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.
– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.
– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?
– Az az én lányom, az eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben?
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. –Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy teerohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Ügyetlenül megróbálta a király rikácsolását utánozni. – Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
Most már a szedett-vedett kövekből összetákolt kunyhók, kidobott üstök, szétszedett szekerek mögött jártak.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő földjük – felelte Fargein.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel egy ilyen szigeten csónakot?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit bolondériái miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
–Ő fog segíteni nekem. A királynő.
Mint valami rémült mezei nyúl, meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.
– És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmondok, ha mindent elmesélek töviről-hegyire, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is. Számítón, kitartón.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett. A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Egy világ a képzelet határán.
Nem lesz könnyű megszökni innen.
– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelet is.