Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz Normandia hercege…
Mese, mese, meskete, gondolta Báeldun bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen! 
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött.
A gyümölcsök édesebbek voltak, a nyár kitartóbb. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, Nem is beszélve a málnáról, az egresről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit! És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke!
Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?
A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hatalmas izomzatra. Hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. Az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?
És ugyan minek menne haza? A hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat – a lustálkodást, a zsörtölődést, a sajnálkozást. Báeldun egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt,  ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja királya volt ilyen? Hol késel, te bakkecske? Már a kardodat sem tudod megfogni rendesen…? Az apjára való emlékezés, ami hullámokban tört rá minden egyedül töltött percben, már a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő csak egy megrontott királyfi. Mért kéne a saját, titkos nevét bárkinek elárulni? Hiszen nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki az összes büdös írre szégyent hozott? De a király nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Halix király pedig csak  rugdosta tovább a szavaival. Na, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?
Ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el.
Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap, mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.
Báeldun! Báeldun! Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet a normannok sem jobbak. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal ilyen nyíltan kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun, az ír királyfi – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak éppen a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes Marcenda az, aki kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak? Akihez a szegények bátorításért fordulnak?
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy egyre csak sertepertél, alakoskodik…
De már nincs hova hátrálnia.
Napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedveskéééém…Nincs-e valamire szükséged?  És ő csak bólogat, mert hiszen mire való egy udvaronc.
Még messze volt a napnyugta, de felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nem szabad nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné.
Hiúság nélkül hogy is létezhetne ennyi erény?

Az ablakon kitekintva Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.
De most nem trécselt senki. Ám már nem volt visszaút, holott minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!
Az apródok – mert ők is csak egy színjáték szereplői voltak – még csak zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték igazi átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.
Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:
– Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!