Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr,  kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?