Úgy kell megdönteni (tengelyei mentén), hogy

 beleláthass: nem a saját életemet élem

 – visszanyitja egyik kezét a mester.

 elmerül a samponos vízben.

 horpadt combjai a kád belső falát súrolják.

 idő: négy óra múlt. a fehér falra döbben a friss mész.

 holnap – fürdőköpenyéből vizslat, kinéz –

 szobor lesz ez is, gömbölyű esőcseppek tömbbé

 visszamarják,¹´²´³ s a liftben,

 csípőre szorított izmos karjába

 fogózva dönti meg két bútorszállító. hogy elférjen.

 az egyensúly belső falát súrolja. kimászik. kádból

 a mester. szétfröccsen néhány csepp-darab

 a szobron vastagon lerakódott fénysugár

 ívén, s a hosszú ív alatt.

 a szobor közben súlytalanul be-be alkonyul,

 sűrűn összetapad ropogósra a térben –

 hűlt helyem lesz a teste – ül a mester –

 alkarja az ebédem.

 

¹a mozdulata, ahogy nem hajlik csak törik,

 akár egy kiszáradt, forró szobanövény szára.

 zöld márványtömbből felbukó lába

 szorosan összezár. ha távolodom – úgy látom –

 mégis elindulni készül.

 a combjából kimeredő duzzadt izomköteg

 szinte rándul. remegsz vagy rugalmas vagy

 mint az ujjvégen falhoz nyomódó sejtek.

 pedig csak az ajtórésen átömlő fény vonul

 végig rajtad. indulni készülsz. sejted? 

 

²alvás közben elvékonyul a szemhéj. s azt

 látom közeledik, a befeszítetett függönyök

 mögül az utcafront. homlokteréből a szobor.

 egy későbbi időben, korra reggel, egy másmilyen

 –lengőajtón túli– térben határozott pályát írsz

 le, azt gondolod. akár a nyaki verőér a bőrből,

 kidudorodik a földbe döngölt levelek közül

 egy érdes, piros gázcső. pedig csak ezt követed,

 s ha kettéágazik, bizonytalanul megállsz, mint

 mikor gerendahídon szerelvény fut át, s a haladás

 ütemtelenül változik. kitágul. egy pillanatra a tér.

 s mikor lassulva átér:

 rácsukódnak felpuhult, göngyölt levelekkel

 a lombok. 

 

³S-alakot ír le tested középvonala, mint a gyertya

 lángja, egyre vékonyabb: megöregedtél. beléd

 ülepszik a por, hosszú rétegekben, évgyűrűk

 a fa törzsére.

 kezdesz leválni rólam, mint a kéreg,

 lelassulok én is, mint hidegben a méhek.

 itt állhatott a parkban! – rád mutat egy elmenő. itt áll,

 mondom én, apró tömbként befedve ismét. valami,

 ami nagyon innen.

 kezdesz leválni. mintha egy elrepedt vezetékből folyna szét

 a hang a magnó és konnektor közötti térben.