–        Ma sem találtál köztük új barátot? – kérdezem Kuructól.

Rám néz, nem válaszol. Nem piszkálom, naponta csak egyszer kérdem meg, végül is az ő dolga. Aki egyszer megégette magát, utána óvatosabban bánik a lánggal, okosabban, ügyesebben is, de akad, aki nem gyújt többé tüzet, inkább fázik.

   Kuruc kölyökkorában emberrel is, állattal is szívesen, bizalmasan barátkozott össze, akár életre szóló megnemtámadási szerződéseket is könnyedén, felelőtlenül, vérrel írt volna alá. De ahogy kamaszodott, úgy vesztette el feltétlen bizalmát és jóindulatát az idegenekkel szemben, később az ismerősökkel szemben is, míg végül kirekesztett minden kapcsolatot az életéből, kivéve szűk családunkat és a tanyán élő többi állatot. Aztán egy nap elhatározta, hogy védelmébe veszi a birtokot és annak minden lakóját. Attól kezdve gyanakodva tekintett a tanyahatáron kívüli világra és felénk csámborgó lakóira. A házunk, istállónk, csűrünk, óljaink idegen számára megközelíthetetlenné, az őket körülölelő „gyepű”, vagyis a domboldal, a kaszáló és a gyümölcsös pedig – a falubeliek szóhasználata szerint – erősen kerülendővé váltak. Kivétel ez alól évekig nem akadt. Mígnem egy nap azzal a töpszli, görbe lábú tacskóval, illetve olyasmivel az oldalán, vagy inkább a hasa alatt állított haza. A kis kutya bemutatkozásképpen rámvicsorgott.

–        Jó, hát nem egy észkombájn – pislantott Kuruc.

–        Hát ez meg? – kérdeztem én.

–        Vállalom érte a felelősséget – válaszolta barátom és biztonsági főnököm, de engedélyt nem kért.

Nem is vártam el, végül is az ő felelőssége, kit enged be és kit nem.

   A tacskó – akit velem szembeni ellenséges modora és származása végett Labancnak neveztem el – hamarosan úgy járt hozzánk, akár haza. Kuruc házában lakott, a táljából evett, ivott, ráadásul elsőként. Ha Kuruc szolgálati ideje engedte, játszottak a ház körül, fogócskáztak, harcoltak egymással a labdáért. Fogalmam sem volt, Kuruc mért éppen ezt a nyeszledéket választotta barátjául, amikor pedig a csavargók közt akadt nála különbnek látszó bőven. De azok az első mancsukat sem tehették be a tanyára, míg ez a kis fickó mindent megengedhetett és meg is engedett magának. Kuruc a rábízott tehenek bambaságával, a birkák türelmével, a lovak jóindulatával, a disznók alkalmazkodóképességével és Hamis diplomáciai érzékével viselte a jelenlétét. Nekem és Hamisnak cseppet sem tetszett a dolog, szánalmasnak találtuk a helyzetet. Nem mertünk szólni, csak töprengtünk, miképp mondjuk meg Kurucnak, hogy nevetségessé vált, sőt hogy a disznók után már a birkák és a tyúkok is kiröhögik. De csak a háta mögött vágtuk a pofákat. Végül megszoktuk őket együtt, Kuruc pedig továbbra is kifogástalanul, hiba nélkül gyakorolta hivatását, nem vethettünk a szemére semmit. Legyintettünk hát, és jobb híján örültünk ennek a barátságnak. Legalább Kurucnak van kivel kutya módra játszani, nem kell beérnie Hamis álnokul csóválásnak tetsző, ám valójában támadást jelző faroktekergetésével, vagy az én céltalan hülyeségeimmel, mint például az „ül”, a „hozd vissza” és az „adjál pacsit”.

   Egy nap Hamis fáradtan, csapzottan, de boldog, álmatag pofával állított haza, megreggelizett, aztán aludt estig, mint mag a hó alatt. Kisvártatva szárba is szökkent, vagyis hát megnőtt a hasa és az étvágya, én meg a fejemet vakartam, aztán vackot készítettem neki a padláslépcső alatt. És szóltam a fiamnak, Csanádnak, hogy ne abajgassa, mert kicsinyei lesznek. Hát Kurucot, legrégebbi barátját kezdte el abajgatni. Az nem bánta, mindig is szívesen játszott a gyerekkel, aki a farkába kapaszkodott, a hátára ült, és bedugta a fejét a szájába, ahogy az oroszlánéba szokás a cirkuszban. Labanc folyton a nyomukban, s bár harapni féltékenységi rohamában sem mert, de csaholt, ahogy a torkán kifért, meg kellett őrülni tőle, és Kuruc nem tett ellene semmit.

   Nem sokkal később Hamis lekölykezett. Egy csíkos kis kandúr lett a fiam kedvence, Tigrisnek nevezte el. A többi kölyköt elajándékoztuk (Csanád legalábbis úgy tudja, de hát mit tehettem volna, falun mindenkinek több macskája van a kelleténél, és Hamis további szerteágazásával is számolnom kellett), egyedül Tigrist tartottuk meg. Néhány hét alatt a vaksi, magatehetetlen szőrcsomó kizárólag csak bosszantó dolgokat művelő gengszterré növekedett. Ő maga is Csanádot tekintette gazdájának, már amennyire egy macska bárkit is annak tekint, vagyis semennyire, mindenesetre halálig tartó barátságot fogadtak egymásnak.

   Egy délután – a napi rutinnak megfelelve – kiborítottam Kuruc aznapi járandóságát a táljába. Kicsit ácsorogtam mellette, hogy távol tartsam Labancot, aki tisztában volt ellenszenvemmel, és sosem jött a közelembe. Gondoltam, hátha Kuruc így végre érvényesíti elsőbbségi jogát. De nem tette. Így hát elunván a szobrozást, vállat vontam, és ott hagytam a tálat. Labanc kivárt, figyelt engem, míg a tornáchoz nem értem. Ott nekivetettem vállamat az oszlopnak, és figyeltem, mi történik. Megpillantottam Tigrist, amint kidugja fejét a cseresznyefa mögül, és nyakát nyújtogatja a tőle alig méternyire heverő kutyatál felé. Kuruc kicsit arrébb feküdt, szokásához híven olyan helyen, ahonnan mindent és mindenkit szemmel tarthatott. Nyugodtan, jó indulatú kíváncsisággal figyelte a csipás szemű kis bohócot. Tigris vadászatot játszott éppen, a számára gigantikus méretű kuvasztálat nevezve ki zsákmányállatnak. Lelapult, szemét szűkre zárta, farkát megkígyóztatta, ahogy anyjától láthatta eleget, és ugrott. Egyetlen csapással leterítette a kupac tetején nyugvó főtt libanyakat, majd diadalmasan körülnézett. „Idessetek, mit fogtam!” És a következő pillanatban meghalt, gyenge gerince összeroppant Labanc fogai között. Nem láttam Kurucot mozogni, csak úgy ott termett. Mindössze egyet rázott a tacskón, majd arrébb hajította a dögöt, és csak akkor ült ki arcára a döbbenet. Kétségbeesve rám nézett, de én csak álltam ott bambán nyitott szájjal. A ház ajtaján Csanád lépett ki, belehunyorgott az udvar világosságába, majd körülnézett, de még nem vette észre, mi történt. Kuruc odaszaladt hozzá, izgatottan vibrált előtte, mire a fiam elmosolyodott, karját a nagy kutya nyaka köré fonta, és magához szorította a fejét. Kuruc vakkantott, visszaszaladt Tigris teteméhez, megállt fölötte. Csanád odament, lassan lefolyt arcáról szép mosolya, elfutotta szemét a könny. Kezemet a vállára tettem, éreztem, rázza a visszafojtani igyekezett zokogás. Kuruc leült, és elkeseredve nézte hol a síró kisfiút, hol az ő védelmére bízott, halott macskát. Hamis is előkerült, siránkozott, de csak amennyit kötelezően előír a jó modor, aztán elvonult a tornácra mosakodni.

   Elővettem az ásót, a kapát és a sarlót, felemeltem a földről Labanc tetemét, és intettem Csanádnak, hogy hozza Tigrist is. Felkaptattunk a vadrózsarengetegen átvezető ösvényen, és a domb felénél megálltunk. Kuruc szorosan a nyomunkban. Kis tisztást pucoltunk a szúrós indák és csalán közt, megástuk a két sírt, belefektettük a halottakat. Fiam vadrózsát szedett, azt szórta Tigris sírjába. Labanc gödrébe is dobott egy szálat, aztán betemettük azt is. Fent a domb tetején kerestünk két szép, fehér követ, rátettük a halmokra, az egyikbe Csanád belekarcolta Tigris nevét, a másikba csak annyit, hogy „a tacskó”. Rózsát szedett megint, véresre karcolta a kezét, Tigris sírját elborította velük, de Labancéra megint csak egy szálat tett. Kuruc végig ott ült mellettünk némán. Mikor végeztünk, megszagolta mindkét halmot, és aztán napokig nem mozdult a fiam mellől.