Azóta Sharon a világ minden részéből származó, forradalmakban, vallásháborúkban és egyebekben elárvult gyerekekkel foglalkozik. A fizetéséből kitelt, hogy tiszta, rendes környéken egymaga béreljen lakást. A férfiak közeledését elhárította, azt mondta magának, egyelőre. És szenvedélyesen megszerette a munkáját.

   Néhány évvel később betévedt egy lemezboltba. Találomra kotorászott a lemezek között. A pult mögött fiatal srác ült egy magas széken. Végigmérte Sharont, célzatosan feltett egy lemezt, és a lányhoz lépett. Egy zongora szívszaggató futamai hangzottak fel. A lány megmerevedett.

   – Fantasztikus zene, igaz? – kérdezte a srác bűvös mosollyal.

   – Mi ez? – kérdezte rekedten Sharon.

   – Frank Trogger. Havonta egyszer itt játszik a szomszéd csehóban. Volna kedved meghallgatni… velem?

Sharon elkérte a lemezborítót. Trogger arca nem látszott rajta, a zongora előtt ült, vállait mélyen leejtve a billentyűk fölé hajolt.

   – Feltétlenül! – válaszolta Sharon.

   Alig fél év múlva Sharon Maimiti Hendrix és Frank Trogger összeházasodtak. Frank karrierje meredeken ívelt felfelé, s házasságuk első három évében megszületett két gyermekük is. Úgy érezték, nincs náluk boldogabb ember a földön. És alighanem.

   Frank Trogger Magyarország fővárosának, Budapestnek tizennegyedik kerületében, Zuglóban született. A Gizella utca egyik földszintes bérházában lakott a szüleivel, egy szobakonyhás lakásban, ahol fürdőszobaként egy hokedlira helyezett lavór szolgált, a vécét pedig tizenkét családdal osztották meg az udvaron. Mind a tizenkét lakás az udvarra nyílt, minden lakás ajtaja mellett pad vagy székek álltak, ahova az emberek kiültek, és cigarettázás, krumplipucolás közben beszélgettek. Telenként a széngáz fullasztó szmogja ült a virágágyások és az apró veteményesek fölött. Akkoriban Frank Troggert Varga Ferencnek hívták, ahogy az apját is. Az öreg hegedült. Szépen, tisztességesen, de semmi több. Ivott is, ugyancsak tisztességesen. A közeli piacon trógerként kereste a piára és kenyérre valót, s a trógerek között egyedüliként birtokolta a Tróger becenevet. Szenvedélyesen és mindenekfölött szerette a muzsikát, és szent meggyőződése szerint a fia zseniális tehetséggel bírt ugyanezen a téren. Amikor a kisfiú öt éves lett, Tróger – a szomszédok legnagyobb mulatságára – beszerzett egy rozzant pianínót. Csak úgy röpködtek az udvaron a tréfás, gúnyos megjegyzések. De azért segítettek a hangszert leemelni a lovaskocsiról, s becipelni a sötét lakás sötét szobájába.

   – Ezeknek a fickóknak jegyezd meg a nevét! – dörögte Tróger –, és el ne felejts nekik képeslapot küldeni Párizsból, Londonból, Amerikából és Japánból és Ausztráliából és…

A kis Ferencet azonban cseppet sem érdekelte sem a zongora, sem a zene. A futball, Puskás Öcsi és az Aranycsapat érdekelte. Szenvedélyesen és mindenekfölött. Kortársaival naphosszat rúgták a rongylabdát és a port a szomszéd grundon. Tróger igyekezett rávenni a fiát a zongoraleckékre, de mindhiába. Erőltetni nem akarta. Tíz éves korában Ferenc már a közeli sportegyesületben játszott, és ügyesen bánt a labdával. De semmi több. Nem volt tudatában középszerűségének, hogy is lett volna? Szentül hitte, hogy szorgalommal és kitartással utolérheti Puskás Öcsi zsenialitását. Októberben Magyarországon kitört a forradalom, Tróger nagy, meleg szívét pedig átütötte egy orosz lövedék és milliónyi apró kis hegedűforgács. Szissz-szissz-szissz. A forradalmat – miután bátorságból és szabadságszeretetből példát, valamint ezek elmaradhatatlannak tűnő hozadékaként árvákat adott a világnak – leverték. Ferenc magára maradt az édesanyjával.

   A kisfiú egy időre elcsendesedett, majd a lövedéknyomos falak és lassan újjáépülő romok között élte tovább az életét. Focizott.

   Egy tavaszi napon, a serdülőcsapat mérkőzésén egy szerencsétlen becsúszás következtében három helyen eltört a lába. Reccs-reccs-reccs. Két orvos hat órás műtéttel rakta össze. A lábujjától a combja közepéig ért a vastag gipsz. Miután hazaengedték a kórházból, csak ült kint az udvaron, ölében a focilabdájával, és elkeseredetten bámulta hokedlire helyezett, begipszelt bal lábát. A szomszédok vigasztalták, megsimogatták a fejét, gyümölcsöt, csokit vittek neki. Azt mondták, ősszel már vígan rúgja majd a bogyót, és azt se fogja tudni, mi az a gipsz. Ferenc elhitte nekik, bizakodni kezdett, várt türelmesen. Unatkozott. Szerette volna, ha apja melléül, tréfálkozik vele, és hegedűjével mulattatja, mint azelőtt. Halkan dúdolni kezdett egy dallamot, amit Tróger játszott gyakran. Elmerülten forgatta, megcifrázta helyenként, ahogy az apja szokta. Elmosolyodott, felnézett… és elsötétült előtte a világ, míg a szemébe iszonyú fájdalom hasított. Az udvaron játszó fiúk egyike elhajított egy követ, kiverte vele Ferenc szemét, és ijedten felszisszent, amikor meglátta, mit tett.

   Magyarországon akkoriban nem lehetett üvegszemet szerezni, így Ferenc csupasz szemüregét fekete, bőrből készült szalag takarta.

   – Akár egy igazi kalóz! – mondta neki mosolyogva az anyja, s elfordult, hogy fia ne lássa az ő ép szeméből kicsorduló könnyeket.

   A szomszédok gyümölcsöt, csokit vittek neki, és azt mondták, fél lábbal tényleg nem lehet focizni, de fél szemmel lehet. Ferenc keserűen, de elhitte nekik. Néhány nap múlva bizakodni kezdett, s bár rettenetesen fájt a lába, nem szólt róla, csak várta türelmesen, hogy forrjon a csont.  

   Nyár vége felé, egy pénteki napon kellett először kontrollra menniük. A sebészorvos fogott egy fényes, ferde ollót, s kezdte lefejteni a gipszet. Ferenc sziszegett a fájdalomtól. Az orvos nem értette, miért, de ahogy előtűnt a láb, komorrá, gondterheltté vált az arca. Ferenc nem mert lenézni a lábára. Újra megműtötték. Aztán még egyszer, s végül – nem lévén más megoldás – térd alatt amputálták.

   Akkor már tavasz volt újra, a nap langymelegen pásztázta az udvart. De Ferenc nem ült ki, hiába rimánkodott neki az anyja. A sötét szobában feküdt az ágyon, nem akarta, hogy lássák a szomszédok, se gyerekek, se felnőttek. A focilabdát kivitette a szobából, hogy ne is lássa. Nem figyelte az idő múlását, nem érdekelte és fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott. Úgy érezte, se dolga, se haszna nincs többé ezen a világon. Tizenkét éves aggastyán lett, meg akart halni.

   Erősen meglepte, amikor újabb – ki tudja, mennyi – idő elteltével unatkozni kezdett. Az unatkozás valahogy nem fért össze halálvágyával. Nem tudta, mit érez, aggastyán volt, de nem bölcs. Szeme a fal mellett elhagyatottan ácsorgó roskatag pianínóra tévedt. Felült az ágyon. Megfogta még sosem használt mankóit, remegő kézzel a hóna alá igazította őket, s ügyetlenül a pianínóhoz vonszolta magát. Leült az előtte álló hokedlira. Sokáig nézte a billentyűket, aztán óvatosan pötyögni kezdett.