Két évre rá, az alattunk lévő gimnáziumi évfolyamban felfigyeltünk egy lányra, akit Bazinagynak neveztünk magunk között, toledói mellszerkezete után. A nevet a Roxanne című Steve Martinfilmből vettük, amely a nagyorrú Cyrano de Bergerac történetét dolgozta fel. Bazi nagy kerek arcú, hatalmas kék szemű, barna hajú lány volt, és egy nyálas, hosszú hajú gyerekkel járt, aki folyton csuklópántot viselt, és tele volt a könyvtár a könnyeivel. Ha megláttuk Bazi nagyot, általában eljátszottuk a párbeszédet a filmből: „Megbabonáz, igaz?” „Ez óriási, ez bazi nagy! Mondták ugyan, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy ekkora!”, és jót röhögtünk egymás között, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert egy fagyos kora tavaszi reggelen megláttam Bazinagyot a nyaka köré tekert selyemkendőjében, éppen a sulihoz vezető sétány mellett szállt le a buszról, és beleszerettem.

Módfelett megörültem annak, hogy jó ideje nem láttam már együtt a lézengő ritterével, akit amúgy is méltatlan ellenfélnek tartottam. Nemes Andreát, mert addigra megtudtam a becsületes nevét, heteken át nézegettem. Egyszer a magyartanárnőnk megkérdezte egy szünetben, hogy volna-e kedvünk Kasza Zsolttal, osztálytársammal színházba menni, alapvetően gimnazistákat hívott, többek között Nemes Andreát is… – nem tudja, ismerem-e.

– Hogyne volna! Ööö, nem, nem ismerem – feleltem, és a tanárnő szeme ravaszul villant, amiből megérezhettem volna, hogy éppen most sétáltam bele egy fedeztetési „kelepcébe”. Én azonban nem éreztem meg semmit, csak ugrálni kezdtem a folyosón, miután a tanárnő elment, és nem hittem el, hogy micsoda lehetőség pottyant az ölembe.

Találkozásunk a színházban jobban sikerült, mint reméltem. Kaszával csak úgy ontottuk magunkból a villámtréfákat az előadás szüneteiben, és Nemes Andrea a barátnőjével, akit Vogelmantelnek hívtunk (ez szó szerint Madárkabátot jelent), oly elismeréssel nevetett a poénjainkon, amiről addig álmodni sem mertem. Andrea füle erősen fázott hazafelé, amikor a villamosra vártunk, ezért ráadtam a bojtban végződő csíkos sapkámat, amit anyám kötött még gyerekkoromban. Ez legalább okot adott arra, hogy ismét találkozzunk, és csakugyan, két napra rá Nemes Andrea az egyik szünetben elém toppant az illatos sapkámmal, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni az udvarra. Összerándult a gyomrom, de igent mondtam, és megindultam mellette a folyosón. A többiek leesett állal néztek bennünket, és én csak annyit suttogtam feléjük elhalón:

– Vávávú.

Mások számára is feltűnt, hogy Andrea mellett lépcsőzök le az udvarra, és ettől sztárnak éreztem magam, akit lopott és döbbent, így mégis észrevehető pillantások kísértek, ez pedig úgy esett, mintha hájjal kenegetnének, mert a vonulásunkban volt valami bosszantó, ami örömmel töltött el. Odalent Vogelmantel várt bennünket a kapuban, erre nem számítottam, és még inkább erőt vett rajtam a szorongás, mert most már nem volt menekvés, beszélgetni kellett, én pedig úgy gondoltam, hogy ők ketten túlerőben vannak. Kénytelen voltam az egyik gesztenyefa tövében ácsorgó Kaszának észrevétlen jelezni, hogy haladéktalanul siessen a segítségemre, mert hurok szorult a nyakamra, sőt egyenesen vergődöm. Zsolt hamarosan meg is érkezett, és a szünet percei érezhetően oldottabb hangulatban teltek.

Néhány négyesben eltöltött szünet után Zsolt megjegyezte, hogy álljak már a sarkamra, mert egyre nagyobb nyűg számára velünk töltenie az idejét, hiszen napnál világosabb, hogy ezek a találkozások csak Andreáról és rólam szólnak, és az ismeretségünk egyre inkább négyszemközti susmusokat igényelne. Emellett megjegyezte, hogy azért is kényelmetlen neki ez az egész, mert ő nem akar semmit Vogelmanteltől, Mezei Peti viszont szerelmes belé, és nem szeretné fájdítani a szívét. Nyirkos tenyérrel hallgattam végig Kaszát, és bármennyire megijedtem az újabb, immár komolynak ígérkező lovagmunkámtól, igazat kellett neki adnom. Ezért legközelebb, amikor idejét éreztem egy újabb csevelynek, az egyik szünetben felkerekedtem. Andreáékat az osztálytermük előtt találtam, a fal tövében ültek Vogelmantellel, valami tankönyvvel az ölükben. Megálltam Andrea fölött, amikor is semmi tapintatos nem jutott az eszembe, viszont nem állhattam ott időtlen időkig, így a legegyszerűbb megoldásnál maradtam.

– Nem jössz le az udvarra egy kicsit? Hétágra süt a nap – lódítottam, mert március ide vagy oda, még mindig nagy fagyok jártak. Nem mertem Vogelmantelre nézni.

Andrea elmosolyodott, összecsukta a könyvét, amit mélyen a táskájába csúsztatott.

– Mehetünk – felelte, de nem sikerült feltápászkodnia, amin Vogelmantel homlokát fogva, szégyenlősen nevetett. – Emelj már fel!

Ekkor fogtam meg először Andrea kezét, bakancsom orrát az övéhez szorítva találtam támasztékot, és nehézkesen felsegítettem, így most már hárman kacarásztunk, amennyire a lihegésünk engedte. Nem tudtam szabadulni Andrea illatától, a nagy hurcolkodásban ugyanis arcomba csapódott a haja, s hogy ne lássa zavaromat, azonnal hátat fordítottam, és határozott léptekkel vágtam utat a tömött folyosón. Rövid szabadulásunk alatt a lépcső felé semmi másra nem tudtam figyelni, csak a hevesen kalimpáló szívemre, mert még mindig fogtam Andrea kezét, hogy szorosan a nyomomban maradhasson. Ez nagyon tetszhetett neki, mert a lépcsőhöz érve összetalálkozott a tekintetünk, és vigyorogva, mint a vadalmák, elengedtük egymás kezét, majd megindultunk az udvar felé.