– Négykor. Negyedkor találkozhatnánk az Örsön.

Vissza nem térő alkalom volt, így igent mondtam. Andreát gyorsan hazakísértem, és ekkor döbbentem rá, hogy már elmúlt két óra, így végigfutottam a visszaúton. Éppen csak bekaptam néhány falatot, gyorsan átöltöztem, és nagyokat nyelve álltam ki a motorral. Húsz percbe telt eltolnom Győzőékhez, ahol is az apja, idősb Győző nyitott ajtót. Szerencsémre ekkor már sokkal jobban féltem attól, hogy lekésem a randevút, mint a fogadtatásomtól.

– Mi van, haver, felmondta a szolgálatot? – sétált ki hozzám kapukulccsal kezében az éltesb Győző, de amint meglátta a repedt és hiányos szpojlert, egyből felhagyott a kedélyeskedéssel. – Te meg mi a jóistent csináltál?

– Győző bácsi, ne tessék haragudni, de rosszul támasztottam ki a pincében, és eldőlt. Kifizetem Győzőnek, becsszóra!

– Győzőke meg fog téged ölni, de most nincs itthon. Vagy én öljelek meg inkább itt helyben?!

– Ne tessék bántani, Győző bácsi! Nem akartam, és tényleg kifizetem.

Győző apja a tankhoz tartotta fülét, és megmozgatta a járgányt.

– Hát még tankolni sem tudtál bele?

– Győző adta ide majdnem üresen, nem maradt időm a benzinkútig tolni. – Ekkor az órámra néztem, háromra járt. – Győző bácsi, ne tessék haragudni, de most mennem kell. Szerelmes vagyok.

– Még ez is! – legyintett, s bár mondott ezt-azt, de én nem hallottam semmit a trappolásomtól. Egy pillanatra mégis megálltam, amikor utánam kiáltott.

– Össze ne törd magad a jégen!

– Oké! – és azzal meg sem álltam a buszmegállóig.

Öt perc csúszással érkeztem az Örsre, Andrea már várt, és egy nagy piros sál volt a nyaka köré tekerve, szempilláján hópelyhek ültek, merthogy közben esni kezdett a… nyilván a hó. Andreának szép kerek arca volt, mindig is szerettem az enyémmel érinteni.

Ha nem szorított volna bennünket az idő, legszívesebben gyalog mentem volna egészen a moziig, mert abban a pillanatban, hogy a buszról leszálltam és a hóesésben találtam magam, felengedett bennem a márciusi tél. Előtte alig esett. Ezt a váratlan, megkésett áldást pedig kamaszfejjel magunkra vonatkoztattam, és hasonló esetben valószínűleg így éreznék ma is. Miután a Keletinél leszálltunk a metróról, Andrea csivitelt mindenféléről, de én csak a havazásra tudtam figyelni, és többször lehajoltam, hogy megnézzem, mennyire tapad a hó. Néha helyeseltem, néha fölöslegesen visszakérdeztem, amiből Andrea hamar rájött, hogy teljesen máshol járok. Ekkor megtorpant.

– Te nem is figyelsz rám.

– Dehogynem – és azzal megfogtam a kezét, őt pedig magamhoz öleltem egy pillanatra, mert akkor bármit megtehettem. Aztán húzni kezdtem, hogy haladjunk.

– Ezt jól csináltad – sietett mellém. Felnevettem.

– Köszönöm, anyu!

– Olyan más vagy most. – Andrea próbált séta közben a szemembe nézni, de én kerültem a tekintetét.

– Már hogyan? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy miről beszél.

– Olyan… nem tudom. Így sokkal jobb.

Erre már okosan nem feleltem semmit. Még azt sem mondtam el neki, hogy szerelmes vagyok belé, pedig már majdnem egy egész napja együtt voltunk. Egyetlen szó nélkül, mégis egymásba feledkezve érkeztünk a mozihoz.

A filmen eleinte visszafogottan nevettem, később nagyokat sikítoztam, és ez is tetszett Andreának. Azon pedig már ketten sikítoztunk, amikor Dumb elmesélte Dumbernek, hogy miért hagyta el a felesége, aki mindig azzal jött, hogy nem figyel rá, meg mondott még sok mindent, mielőtt faképnél hagyta, de Dumb arra nem emlékezett, mert éppen nem figyelt rá. Imádtuk a filmet, és ragyogóesténk volt. Én gyakran Andrea fehér kötött pulóverét néztem lopva a sötétben, amint nevetés közben mozgott alatta a hasa, és nagyokat bólogattam gondolatban, hogy bizony, jócskán jó csaj ez, én pedig egy remek fickó vagyok.

Ugyanakkor éreztem azt is, hogy az egész délután, Andrea kezének melege, az ölelés, a film, egyszóval minden a havazásnak köszönhető, mintha a sűrű pelyhek beleptek volna bennem valakit, amitől más lettem, vagyis éppen olyan, mint a fiúk között, és máris arra gondoltam, hogy vajon meddig tart ez a hó, mikor kásásodik meg, koszolódik be a buszok kerekei alatt, sőt latyakosodik át a járdákon, amikor már mindenki a pokolba kívánja. Nem is esett többet azon a tavaszon.

Hazafelé kiderült, hogy Andreának ugyanabban a vidéki városban élnek a rokonai, mint az enyéim, és ők is éppen a következő hétvégén lesznek ott látogatóban. Meg is beszéltük rögtön, hogy szombat este elmegyünk a Sport Presszóba táncolni. Otthon gondoltam csak bele, hogy mit jelent ez: be kell mutatkoznom az egész családjának, amihez semmi kedvem nem volt, az udvariaskodáshoz pedig végképp.