Ahogy rázendítettünk, néztem Vogelmantelt, aki teljesen meglepődött, imádta az életét és bennünket is, ebben az öt percben legalábbis. Peti olyan meghatóan hajlongott és tátogott előttünk, hogy kész öröm és megtiszteltetés volt neki játszanom, vagyis úgy tennem, mintha játszanék. Amint lefutott a szám, dobott egy nagy csókot kedvese felé, aki az ablakban pihegett, aztán sietősre fogtuk. Az ilyen mutatványok végén általában feltámadt bennünk a gyerekes szégyen és nyomában az elinalhatnék. Szinte egyszerre érkeztünk a kocsihoz és akartunk beszállni, ami lehetetlenség volt. Nem számoltunk ezzel a körülménnyel, és egy-két pillanat alatt megbomlott közöttünk az összhang. Egymásnak ütköztünk, kölcsönbe kapott hangszereink összekoccantak. Peti most már hangosan káromkodott, amiért Kasza elsőnek akarta bepréselni magát a kocsiba, holott az anyósülésen volt a helye. Peti idegességében úgy csapta le a motorháztetőt, hogy belereccsent az egyik hegedű. Induláskor lefulladtunk, és Kasza tolta be a kocsit bő fehér ingében. Vogelmantel nyilván jól szórakozhatott, én mindenesetre nem mertem többé ránézni. Aztán hazafelé kiszakadt belőlünk is a röhögés, egymás szavába vágva játszottuk vissza és elemeztük a történteket. Mind úgy gondoltuk, hogy remekül alakítottunk, jobban, mint vártuk, ezzel is növelve Peti esélyét Vogelmantelnél. Ki tudhatta, hogy e közös küldetések és vakmerőségek olyannyira egybefonnak bennünket, hogy a háló hurkain mit sem lazítanak távolodó éveink, sorsaink és végzetesnek ható összeveszéseink?

Andi másnap telefonált, hogy Vogelmantel (na jó, ekkor már mindannyian Orsinak hívtuk) teljesen odáig volt a műsorunktól, aztán néhány perc múlva újrahívta Andit, és azt mondta, hogy sajnálja, de akkor sem tetszik neki Peti. Kellemetlen szerep jutott nekem. Tudnom kellett volna már az elején, hogy Peti először nálam fog érdeklődni a szerenád hatásáról, és végül is nem hazudtam, amikor azt feleltem neki, hogy Orsinak nagyon tetszett a kis koncert.

– Tényleg?! – ragadta meg Peti mellemen a kabátot izgalmában, és próbált a levegőbe erőlködni. Most a hónomnál reccsent a szövet. – Jaj, bocs. Rólam nem mondott semmit?

– Ennél többet nem tudok.

Peti elengedett. Elnyílt szájjal meredt maga elé, szeme kétfelé állt, és most már inkább döbbentnek hatott. Aztán rám nézett.

– Hogyhogy nem tudsz ennél többet?!

– Úgy, hogy nem tudok, és kész.

– Ne akard már nekem bemesélni, hogy Orsi a legjobb barátnőjének nem árulta el, hogy tetszem-e neki vagy sem! Azért hallgatsz, mert nem tetszem, és simán hagytad volna, hogy odamenjek hozzá, és akkor tudjam meg, hogy tök jó fej vagyok, de legközelebb szerenádozzak arrébb!

– Jól van, tessék, nem tetszel neki! Nem akar veled járni! Megírja majd levélben. Úgyhogy menjen a fenébe!

– Elmész te a picsába!

– Miért én?! Miért a picsába?!

– Mert nem ezt vártam tőled!

– Igen? Tán én nem voltam ott este, nem segítettem neked? Ez a kettőtök dolga, hadd ne én utasítsalak már vissza az ő nevében!

– Akkor sem azt kellett volna mondanod, hogy nem tudod, mi van!

– Jól van, a lényeg, hogy időben megtudtad.

– A rohadt életbe! – rúgott Peti a murvába. – Miért nem szeret? Mondd meg nekem, hány embertől fog még szerenádot kapni az életében?! Nekem meg csak egy szaros levél jut! Meg a folytonos pofára esés!

– Ha éppen nem szerenádozunk, mi is szaros levelekkel bombázzuk őket.

– De kinek jut még eszébe szerenádot adni? Miért nem kell ez a csajoknak?!

– Nem a szerenád, te nem kellesz.

Petiből hirtelen elszállt a méreg, és most leeresztve állt előttem. A szokásosnál is csapottabb volt a válla, elárvultan lógott rajta a mellénye, és szárnyaival játszott a szél. Megsajnáltam.

– Jut eszembe, Andinak meg én nem kellek.

– Mi van?!

–Tegnap egy levél várt tőle a postaládában. Azt írja benne, hogy éppen Orsi telefonja döbbentette rá végre, hogy nem szeret. Mert még mindig a könnyes szemű lovagját szereti és a szarbarna szemeit.

– Azt a nyálas fost?!

– Azt a nyálas fost. Amikor a gyerek megtudta, hogy járunk, újból rohamozni kezdte Andit, pedig ő hagyta ott korábban. És én végig nem tudtam semmiről. Mert nem itt, a suliban kereste őt, hanem telefonon hívogatta. Sőt egyszer be is csöngetett, odatett egy doboz Raffaelót a kerítés oszlopára, és elfutott.

– Elfutott?!

– Elfutott.

– Ez a csávó kell Andinak?! És ezt még le is írta?

– Le ám.

– Ez egy hülye liba, bazd meg!

– Peti!

– Ezt nem hiszem el! És akkor most mi lesz?