Azt hiszem, ekkor sejtettem meg, hogy a kettőnk dolga eldőlt, és innen már nincsen visszaút. Nagy örömömben mégis egyedül éreztem magam, akaratlanul jobbra-balra sandítva is osztálytársaimat kerestem az udvaron, mialatt beszélgettünk. Mezei Petitől vagy Kasza Zsolttól legalább egy biztató kacsintást vártam, de jobban esett volna, ha valamelyikük hátulról a tenyerembe csúsztat egy cetlit, amin az áll, hogy mit is kell most csinálnom. Ők azonban megérezhették Andrea és énköztem a sorsfordító pillanatot, és tapintatosan mindenfelé néztek, csak felénk nem. A görcsösségem percről percre jobban megülte a levegőt, és azt füllentettem Andreának, hogy témazáró előtt állunk, azért vagyok ilyen. Ő kedvesen nyugtatgatott, amit hamar félbeszakítottam, egyrészt mert nem akartam mélyebbre süllyedni a valótlanságban, másrészt hülyén éreztem magam a pátyolgatása miatt – nehogy már egy anyámasszony katonájának tűnjek! Pedig árvábban ácsorogtam ott a hidegben, mint a világ összes anyámasszony katonája együtt, és arra vágytam, bárcsak feltámadna Andreában a női ösztön, amely kézen fog, és úgy vezet be a párkapcsolat sűrűjébe, mint ahogy én vezettem előbb Andreát a tömött folyosón keresztül.

Andrea ekkor azt találta mondani, hogy nemrég kapott egy gitáriskola könyvet, amit már szépen be is kötött, és úgy szeretne megtanulni gitározni, de nincsen hangszere, és…

– Nincs kedved holnap átjönni? Úgyis tanítási szünet lesz. Mutathatok neked egy-két fogást – szakítottam félbe, és megörültem, hogy most már csak a nagyképű hanghordozásommal füllentettem, aki tényleg csak egy-két fogást tudok egy gitáron megmutatni. Andrea erre nagyon fellelkesedett, és meg is beszéltünk egy találkát másnap reggel tízkor a Cigánykocsma előtt, ami négy-öt sarokra esett tőlünk.

Hallatlan izgalomban teltek aznap a hátralévő óráim, és nemsokára el is készült fejemben a terv: motorral fogok Andrea elé menni, akár a sokat látott csendes profik, de minthogy nincs motorom, ezért Győző 125-ös gyorsasági Yamaháját kérem kölcsön, úgyis odaadja, tartozik nekem ennyivel, hiszen én segítettem lealkudni neki a gépet, amikor már nagyon fente rá a fogát.

– Motorozni, mínusz öt fokban? Te teljesen hülye vagy!

Ekkor könyörgőre fogtam, és addig csúsztam-másztam Győző előtt, míg végül beleegyezett, és megbeszéltük, hogy másnap reggel háromnegyed tízre ott vagyok nála.

Reggel hatkor már felpattant a szemem, és alig vártam, hogy apám munkába induljon, anyám pedig hóna alá csapja öcsémet, és elvigye az iskolába, ahol egyúttal ő is dolgozott. Miután mindannyian elmentek, rétegesen felöltöztem, hogy arra a néhány percre se fagyjak át a menetszéltől, s hogy Andrea a hidegben annál szorosabban öleljen magához. Kilencnegyvenkor már ott toporogtam Győzőék háza előtt.

Győző nyugalmat színlelve tolta ki a motort, látott el hasznos tanácsokkal, és bocsátott utamra, hosszan utánam nézve az út széléről, aki igazán ügyesen hajtottam a máskor sikító démont, amit már csak azért sem pörgettem fel, mert féltem tőle. Győző ugyan megjegyezte, hogy nincsen benne túl sok benzin, de erre a kis útra biztosan elég lesz, nincs miért aggódnom.

Nem volt jogosítványom, ezért kertek alatt hajtottam, bár ne tettem volna. A gyorsasági motorok kerekének felülete ugyanis meglehetősen sima, a földutakat pedig még jég borította. Az utolsó sarkon csúszott ki alólam a gép, és bármennyire lassan mentem, nem tudtam megtartani. Amikor nagy üggyel-bajjal felemeltem a földről, a jégen megpillantottam összetört szpojlerének szilánkjait. Győző nemrég maga öntötte ki műgyantából, és nagyon büszke volt rá.

– A rohadt kurva úristenit! – sziszegtem egymás után többször is. Egy ideig csak álltam a jégen, és tartottam a motort, így megnyugodtam valamelyest. Visszaültem, és berúgtam megint. Pöfögött alattam húsz métert, aztán lefulladt. És nem indult be többé. Irtó ideges lettem. Már nem is tudtam pontosan, mitől félek jobban: Győző reakciójától-e, amikor meglát az összetört motorjával, ami már életjelet sem ad, vagy az Andreával való első, igazi találkozásomtól?

Nem számoltam azzal, pedig kitalálhattam volna egyből, hogy egy lány előtt kölcsönkért motorral való megjelenésnél csak egyetlen égőbb dolog létezik: a kölcsönkért és bedöglött motorral való megjelenés. A helyzetbe mégsem tudtam belenyugodni, és még határozottabb mozdulatokkal fűrészelve magam alatt a fát, Andrea szeme láttára is próbáltam a járgányt beindítani, mígnem végre beröffent. A motor azonban ötven méter után megint leállt, ezzel is újabb szégyenbe taszítva engem. Így viszont rájöhettem arra, hogy a kis törésen túl semmi baja nincsen, csak kifogyott belőle a benzin, ezért, még ha le is kellett szállítanom Andreát, megkönnyebbülve toltam hazáig a motort, ahol is leálltam vele a pincébe.

Teljesen jól elpengetőztünk egész délelőtt, Andrea gitáriskolás könyvét könnyedén félrehajítottam, mondván, hogy ez hülyeség, nem így kell a gitározást elkezdeni. Valójában egyetlen hangjegyet sem tudtam kiolvasni belőle, mert én csak a tabulatúrás kottákat ismertem, mint a legtöbb önjelölt nyikhaj abban az időben (vagy tán azóta is?). Közben pedig, kis türelmet kérve Andreától, félóránként lesettenkedtem a pincébe, hogy a motoron esett kárt újból és újból felmérjem. Hol kisebbnek, hol nagyobbnak láttam a bajt, és el nem tudtam képzelni, hogyan állítok majd be délután Győzőhöz, akinek már attól le fog állni a szíve, hogy tolom a motorját.

Miután az első gitáróránk véget ért, és Andreával az előszobában öltözködtünk, megkérdezte, hogy mit szólnék egy jó kis mozizáshoz délután, mert ma megy az Európában újra a Dumb és Dumber.

– Hát ez nagyon jó! Hát nem tudom… – makogtam, mert bár nagyon megörültem a mozinak, attól féltem, hogy nem marad időm visszavinni Győzőnek a motort és balzsamos szavakkal megengesztelni. – Mikor kezdődik a film?