– Az lesz, hogy… nem tudom. Mindenesetre nem akarok vele összetalálkozni. Tudod, milyen szar úgy keringeni a folyosókon, hogy bármikor belé botolhatok? Mondjuk, ma még nem láttam. Most is alig mertem kijönni veled az udvarra. Kakálnom is kell, de képtelen vagyok elmenni vécére, hátha útközben összefutunk. De mi lesz a menzán?! Ő is be van fizetve!

– Szerintem Andi jobban kerül téged, mint te őt. Nincs mitől félned. Sőt! Éppen hogy méltósággal kell végigvonulnod a suliban! Éreztesd vele, hogy nem ér neked egy kanyi grandót sem. Bujdokoljon ő!… Úristen! Orsi nincs itt az udvaron?! – ugrott Peti egy fa mögé, de kilógott a hasa.

– Nincs – röhögtem el magam tegnap óta először, igaz, kissé fáradtan.

– Biztosan nincs? Nézz körül jól!

– Mondom, hogy nincs, előjöhetsz.

– Miért nem mentél a kabinetbe kakálni?

–Tényleg, ez eszembe sem jutott. Nem kísérnél el?

– De, csak nem most. Várjuk meg a csöngetést.

– El fogunk késni töriről. Plusz még a retyó… Ebből igazolatlan lesz.

– Tudom, de én most képtelen vagyok bemenni.

– Vonulás, mi? Meg a méltóság…

– Holnapra összeszedjük magunkat, bajtárs!

Életem legmeghittebb késése volt ez. Csöngetés után elnéptelenedett az udvar, és Petivel a sulit hátulról megkerülve lopakodtunk a kabinet épületéhez, ahol is alaposan körbekémleltünk, Bay Mihály nehogy észrevegyen bennünket az ablakból. Félve nyitottunk be, de a folyosón szerencsére nem volt már senki. Úgy csuktuk be magunk után az ajtót, akár a betörők, és lábujjhegyen surrantunk el a vécéig. A deszkán ülve azonban közel sem tudtam ilyen nesztelenül végezni a dolgom. Dacos és vádló röffenésekkel potyogott ki belőlem a szar, mintha egyenesen Andinak válaszoltam volna.

– Úristen! Halkabban! – hajolt Peti a kulcslyukhoz. – Kész vagy már?! Mennünk kéne!

– Én még nem tudok!

– Ránk fog nyitni a Bay!

– Akkor ülj be addig a másik budiba, csak ne hagyj itt!

Hallottam, ahogyan kattan a zár a szomszédos fülke ajtajában.

– Elegem van a csajokból, komolyan mondom

– szólalt meg Peti váratlanul.

– Nekem is elegem van.

A megkönnyebbülésemről azonban hallgattam (ezt most nem a kakálásra értem), bár lehet, beszélni sem tudtam volna róla. Veszettül fájt, amikor Andi elhagyott, hetekig szenvedtem miatta, és egyszer sem sikerült méltósággal végigvonulnom a suli folyosóin. Igaz, Petinek sem. Egyre többet bújtunk el a termekben szünetek alatt, és tudtuk jól, végső soron azért tesszük, mert a találkozás esélyét is ki akartuk zárni. Annál inkább, mert sem Andi, sem Orsi nem bujkált előlünk egyáltalán. Na jó, egy-két napig legfeljebb. Utána ugyanúgy jártak-keltek (igaz, folyton csak együtt), mint előtte, sőt a vonulásukban volt valami tüntető is, mintha a döntésük szabadságát hirdették volna, holott csak a közvéleménytől féltek. Persze nem voltak ezek nagy ügyek, mégis sokan tudtak róluk, számon tartották őket. Vagy csak mi hittük így? Mindenesetre sértett önérzetünkben jólesett megvetnünk azokat a lányokat, akik nem viszonozták heves érzelmeinket.