A minap múltam harminckét éves. Boldog vagyok. Az nem akármi.

A feleségemmel a bölcsészkaron ismerkedtünk meg. Szerelem volt számomra első, számára úgy a huszonhetedik látásra. Nagyjából ennyiszer futottunk össze, mire szakítottak a szobatársammal. Bizonyára akad férfi, aki nálam többször hallotta mással élvezni a feleségét, de én egyszer sem akartam. Az maga volt számomra a pokol, mégsem tudtam kimenni a szobából. Alvást színleltem. De végül belém szeretett. Akkor aztán múlhatatlan szükségét éreztük, hogy együtt éljünk… máshol. Kivettünk egy kicsi, olcsó lakást. Diákmunkát kerestünk, ami mellett az egyetemre is futja még erőnkből. Nem találtunk, így hát én felcsaptam sofőrnek egy taxivállalathoz, Tünde pedig pincérkedett az egyetemmel szemközti csehóban, ahol reggelenként kávézni szoktunk, miután a szomszédos közért előtt megreggeliztünk. Barátságos és otthonos érzés volt a pult sarkára húzódni az illatozó, forró kávéval. Sosem hagytuk ki.

Éjjel vezettem, Tünde pedig felszolgált. Reggel, amikor hazaértem, szeretkeztünk. Délelőtt az egyetemen voltunk. Délután szeretkeztünk. Este bekísértem a csehóba, és ott ücsörögve vártam meg a váltótársamat és a verdát. Szeretkezéseink szusszanatnyi szüneteiben felolvastam neki a novelláimat. Nem emlékszem, hogy aludtunk volna. A vasárnapunk volt csak szabad. De úgy emlékszem, akkor is szeretkeztünk. Eldugott helyeken, az isten szabad ege alatt, árnyékos réteken és napsütötte, sziklás ormokon,  miután busszal, villamossal, hévvel kibumliztunk a városból a természetbe. A világon semmink nem volt. Pici kis szobánk világítóudvarra néző ablaka alatt egy laticel hevert a földön, rajta két pokróc (egy lepedőként, egy paplanként szolgált) és egy párna. A ruháink falba vert szögeken lógtak, a kölcsönkönyvek és folyóiratok, újságok a padlón tornyosultak. A konyhában csak egy ócska gáztűzhely, egy falikút és a rozzant, imbolygó asztal két székkel, amit lomtalanításkor szereztünk. A lomot őrző cigányok azt mondták, vigyük csak bátran. Ahogy cipeltük, az egyik rátett az asztalra egy kormos „kotyogó” kávéfőzőt, azt mondta, ez ajándék és a Devla áldjon meg bennünket egy futballcsapatnyi kölyökkel.

Csodálatos évek voltak. Úgy éreztük, mindenünk megvan, ami kell. De azért figyeltük, melyik kerületben mikor van lomtalanítás, mert abban megegyeztünk, hogy egy működő hűtőszekrény azért jó volna. És meglett az is, bár nem volt rajta villásdugó. Micsoda boldog izgalommal cipeltük haza! Egy rossz vasalóról levágtam a villásdugót, s míg azt szereltem a szomszédtól kölcsönkért fázisceruzával és a bicskámmal, Tünde szépen kimosta a hűtőt az egyik pólómmal. (A másikkal, amelyik épp nem volt rajtam.) Aztán leszaladtunk a közértbe sörért és tejért. Csak mert hogy azok hűtőbe valók. Tündének eszébe jutott a kávéfőző.

–        Hííí! Vegyünk kávét is! – csillant fel a szeme.

–        Jó, de akkor cukor is kell – feleltem.

Otthon  beraktuk a tejet és a sört a halkan kereplő hűtőbe, és gyönyörködtünk benne. A lámpája ugyan nem égett, a látvány akkor mégis meleg harmóniát, biztonságérzetet lopott a szívünkbe, pedig soha azelőtt nem éreztük, hogy ne lennénk biztonságban. Tünde a kávés és a cukros zacskót a hűtő tetejére tette. Aztán felraktam az első otthoni kávét. A kotyogó kisvártatva barátságosan pöfögni-fröcsögni kezdett, és az otthonos, ínycsiklandó illat betöltötte a csupasz konyhát. Mosolyogva néztük, aztán átöleltük egymást. Úgy éreztük, elkezdődött valami.

–        Jaj, hát bögrénk sincs! – mondta nevetve Tünde.

–        És semmilyen poharunk se – tettem hozzá.

Így hát leszaladtunk bögrét vásárolni. És akkor már vettünk kiskanalat is. Hatot-hatot, hogy vendégeknek is legyen.

Többé nem kávéztunk reggel a csehóban. Otthon kávéztunk, az ágyban, szex előtt, után, közben. Én mindig kiszórtam kicsit a cukrot, főleg ha már csak kevés volt a zacskó alján. Pedig erre figyelni kellett, hogy ne lepjenek el bennünket a csótányok. Tünde vett egy mázas cserép cukortartót, kis füles tetővel. Attól kezdve nem szórtam ki a cukrot. Kicsit később került hasonló edény a darált kávénak is, bár arra nem is jöttek a csótányok.   

Aztán tányérok érkeztek és kések. Többé nem reggeliztünk a közért előtt állva, papírzacskóból péksüteményt szedegetve, zacskós tejet, kakaót kortyolgatva és közben azon röhögve, hogy melyikünk tud rátaposni a másik lábára. Otthon reggeliztünk, tányérból, asztalnál. Később került evőeszköz és fazék és serpenyő, hogy legalább akkor ne kelljen a kifőzdébe járnunk, amikor otthon vagyunk. És aztán már nem emlékszem, hogy az idő haladtával milyen sorrendben érkeztek a különböző edények, a tepsi, a szendvicssütő, a kenyérpirító, a teáskanna, a méztartó, a szűrőkanál, a krumplinyomó, a fa és merőkanalak, vágódeszka, mák és húsdaráló, sajtreszelő, nokedliszaggató… És mindezekhez polcok és szekrények. Három hónapig spóroltunk egy mikróra. Aztán Tünde előállt azzal, hogy kell egy mosógép, mert olcsóbban jövünk ki vele, mint a sarki mosodával. És hogy amíg pörög a ruha, itthon is tudunk barchobázni és beszélgetni, sőt itthon akár szeretkezhetünk is közben, bár mintha mostanában nem akarnék annyit, mint amikor megismertem.

Jó drága mosógépet nézett ki, egy évünkbe telt, míg összekalapáltuk a rávalót, pedig akkor már mindketten dolgoztunk vasárnaponként is, mert egyébként nem jöttünk ki a pénzből. Pedig nem jártunk el reggel reggelizni és kávézni, nem jártunk a mosodába, jóval kevesebbet jártunk kocsmába és étterembe, mert a hűtőben mindig volt sör és kaja. Sokkal kevesebbet mozdultunk ki otthonról, moziba nem mehettünk minden este, így logikusan merült fel, hogy vegyünk egy tévét. Szerettünk volna hozzá egy házimozirendszert is dvd-lejátszóval meg hangfalakkal, de az nagyon drága volt. Szerencsére közben lediplomáztunk mindketten, kereshettünk végre rendes állást. Nekem régi álmom volt egy saját kis könyvkiadó, de az idő éppen nem kedvezett egy kezdetben nem profitáló vállalkozásnak, mert jobban kellett a pénz, mint valaha. Tünde ugyanis utolsó egyetemi évünk végén teherbe esett. Hamarosan összeházasodtunk és boldogan vártuk a gyermekáldást. Tévénk már volt.

 

Egy könyvkereskedelmi nagyvállalatnál dolgoztam tisztességes fizetésért. Tizenharmadik havit is kaptam minden karácsony előtt. Plusz az esetleges prémiumok és a juttatások. Bérlet, étkezési jegy, utazási csekk. A számtalan kiadótól általam megrendelt könyveket szortíroztam tematika szerint, besoroltam őket a webáruházunkban a megfelelő helyre, és ismertetőt írtam mindegyikhez. Volt úgy, hogy naponta több százat. Gyakran túlóráztam, de szerettem a munkámat. Anyagi biztonságot adott, és a főnökeim megbecsültek. Hamarosan elfeledkeztem a saját kiadómról, s beszállítóink bizonytalan piaci helyzetét látva hálát adtam az égnek sorsom alakulásáért. Nem beszélve az íróknak a könyvek árából juttatott részesedésről. Tünde is azt mondta, jobb ez így, nem írok ugyan rosszul, de azért ne áltassam magam, s főleg ne kergessek haszontalan álmokat. A saját kiadóról meg az volt a véleménye, gazdagoknak való, akiknek van alaptőkéje, s hogy én úgyis belebuknék. Igazat adtam neki.

Tünde előbb kislányt szült, majd két év múlva egy fiút. Öt évig volt otthon velük, aztán munkába állt. Bankhitelre tudtunk már venni házimozirendszert és hatalmas tévét, mosogatógépet, légkondicionálót, számítógépeket, jégkockát gyártó hűtőszekrényt, hifitornyot, konyhai robotgépeket, bútorokat, szóval bármit, amit akartunk. Hol volt már a régi kis albérletünk, a cuccainknak a tizede sem fért volna ott el. Először egy nagyobb lakást béreltünk, majd amikor a szüleim meghaltak, a lakásuk árából és egy nagyobb (heves szívdobogást okozó) összegű bankkölcsönből kertes házat vásároltunk. Én egy Opel-Zafirával jártam, Tündének meg egy kombi Volvója volt, így mindketten tudtuk szállítani a kölyköket és a kutyát.

A családom emberemlékezet óta gyűjtő. Pontosabban amatőr ószeres. Főleg irdatlan könyvtárunk a szembeötlő, de minden egyéb kacatot is szokásunk volt hazahurcolni, ami csak kicsit is emlékeztet a régebbi korokra. Olyan ritkaságok sorakoztak polcainkon, mint például egy hatalmas, dombornyomásos grafikákkal illusztrált, bőrkötésű, 1866-os kiadású Petőfi kötet vagy egy 1863-as Vörösmarty. Apám hagyatéka elborított bennünket. Háborús szuronyok, fokosok, gyertyatartók, tejescsuprok és köcsögök, szobrocskák, régi iránytűk és térképek, ősöreg moziplakátok, pipagyűjtemény, régi pénzek és érmék, hetvennyolcas fordulatszámú gramofonlemezek egy hatalmas réztölcséres gramofonnal együtt, disznóbőr utazótáskák a húszas évekből, rézmozsár, mérleg, kávédaráló, fadobozos rádió és minden, amit csak el lehet képzelni.

Egy öreg parasztházat vettünk, amit aztán közepes (gyomorszorító) nagyságrendű bankkölcsönből újítottunk fel. Úgy éreztük, közelkerültünk a természethez. És ahogy természettel együtt élő emberekhez illik, tenni is akartunk érte. Szelektíven gyűjtöttük a szemetet. Elzártuk a csapot, míg a fogunkat mostuk. Külön tartályban gyűjtöttük a használt étolajat és egy dunsztosüvegben az elemeket. A gyerekeket könnyen rászoktattam minderre. De Tündét nem nagyon érdekelte, csak a kedvemért csinálta. Amikor pedig arra próbáltam rávenni, hogy ne nejlonzsákot tegyen a szemetesbe, hanem azokat a szóróújságokat (de csak a fényeseket, mert a mattok gyújtósnak jók) helyezze a vödör aljára, amiket nagy cégek dobattak kilószámra a postaládánkba, hogy még több árut sózzanak ránk, akkor kerek perec nemet mondott.

–        Azt már nem! – mondta eltökélten – Tiszta rittyó lesz az oldala, és moshatom két naponta.

–        Nem olyan nagy dolog kilötykölni egy vödröt. És a környezetvédelem…

–        Ne is folytasd, nem!

–        Jó, majd én kilötykölöm.

–        Na persze!

És nejlonzsákot használt továbbra is.

A rengeteg fapolcot magam készítettem a házban, hogy saját – ­szintén nem csekély mennyiségű – holmink mellett legyen hova pakolni az irdatlan sok könyvet és apám limlomgyűjteményét, amire egyébként nagyon büszke voltam. Tünde üveges szekrényeket szeretett volna a por miatt, de addigra már az utolsó fillérünk is elment, így szőrös deszkát vettem az építőanyag-telepen, és magam gyalultam, csiszoltam simára. Tehát nyitott polcaink lettek, azt mondtuk, majd ha újra egyenesbe jövünk, kicseréljük őket üvegesre.

Két hónap múlva azt mondták a híradóban, hogy amerikai bankok a sok-sok cég által a vásárlóktól elszedett és az ő gondjaikra bízott pénzből túl sok vásárlási hitelt adtak az embereknek, akik ezt a hitelt megint csak elhordták a sok-sok céghez, akik ezt a pénzt megint csak betették a bankba, az meg újra hitelezett az embereknek, és ez így ment egészen addig, míg az emberek annyira el nem adósodtak, hogy nem tudták a kölcsönt fizetni a bankoknak, akik ezért nem tudták a cégeknek odaadni a pénzüket, amit azok fejlesztésekre és bérekre költhettek volna. Vagyis mindannyian olyan pénzeket tologattak ide-oda papíron, amik nem is voltak, de mindenki azt mondta, hogy nem baj, majd lesznek. De így aztán nem lettek. Ezt úgy hívják, hogy gazdasági válság. És amikor a válság Amerikából a bankrendszeren keresztül kigyűrűzött, akkor már gazdasági világválságnak hívták. Amerika nem nagyon szabadkozott. Kicsit eltöprengtem, mi lenne, ha a válság tőlünk gyűrűzött volna ki? Akkor Amerika bizonyára csóválná a fejét, s azt mondaná, nahát, milyen felelőtlen kis fejlődő ország ott a… hol is…

Nos, elvesztettem az állásomat. Puff! Tünde eleget keresett ahhoz, hogy továbbra is fizetni tudjuk hitelünket, és a rezsit és a kaját. Kezdetben kaptam némi munkanélküli járadékot is. De munkát hiába kerestem, a járadék pedig egy év után kitelt. Alaposan meg kellett húznunk a nadrágszíjat. Átálltunk az olcsó felvágottra, az olcsó mosóporra, az olcsó szappanra. Rostos gyümölcsök helyett szintetikus szörpöket ittunk. Később csapvizet. Nem ettünk primőr zöldséget és gyümölcsöt. Gyártelepekről hoztam rossz raklapokat, felvágtam, s azzal tüzeltünk. Nem jártunk többé színházba, se moziba, se sehova, még a gyerekeket sem tudtuk meglepni néha valami programmal. Eladtam a kocsimat. Az árát egy év alatt feléltük. És munka sehol, sőt már sok barátom is utcára került.

 

 

Tél volt. Reggelenként, miután Tünde és a gyerekek elmentek otthonról, kikapcsoltam a gázfűtést, és a vaskályhát is hagytam kialudni. Jégeralsót, melegítőt, farmeroverállt, sok pulóvert, télikabátot és bélelt csizmát húztam. A kutyát ráültettem a lábamra. Átnéztem a neten a semmitmondó, semmit sem ajánló, lehetetlen álláshirdetéseket, elküldtem a jelentkezésemet az önéletrajzommal, aztán – más dolgom nem lévén – írni kezdtem. Sok év után újra. Írásaimat elküldtem ide-oda, s legnagyobb meglepetésemre több novellámat is leközölték.

–        És akkor most erre alapozol?! – kérdezte Tünde idegesen.

–        Dehogy! Ez csak amolyan… hobby.

–        Akkor jó!

Egy kisregényem is megjelent, fogyogatott is szolidan, s én titokban mégiscsak azt hittem, ez lesz a megoldás. Ám az aprócska hullámverés, amit kisded munkám keltett az irodalmi tengerben, csakhamar elült, s valamiképp az ihletem is elszállt. Dologtalanul és ötlettelenül ültem otthon éhesen, átfagyva, és középkori irodalmat, főleg Balassi Bálintot olvastam. Valamikor ez volt a kedvencem, s megálmodott kis kiadóm profilját is erre a témára alapoztam volna. Nyugtalanul aludtam, s nyugtalanul voltam ébren. Aggasztott a jövő és a kilátástalanság. Tünde rengeteget dolgozott, szinte minden nap túlórázott, hogy pluszpénzekhez jussunk. Amikor hazajött, rendbe tette a gyerekeket és a házat, aztán elaludt a tévén. Végül annyira elfáradt (főleg a létbizonytalanság következtében), hogy meggyőződése ellenére megkért, vegyem le a válláról ezt a terhet, s ha már úgyis itthon hűtöm a lét, ugyan tegyem már meg, hogy hetente egyszer kitakarítok. De rendesen. Készséggel vállaltam, sőt elhatároztam, igen alapos munkát végzek majd, hogy ne legyen oka elégedetlenségre, s ne bosszankodjon azon, hogy nincs ideje és ereje neki megcsinálni.

–        Oké, tehát minden pénteken! – mondtam. – Akkor először holnap.

A zuhanyzófülkével kezdtem. Láttam ezerszer, hogy csinálja Tünde. Elővettem az üvegpucoló flakont, az üvegre spricceltem vele, aztán puha ronggyal (az egyik pólómmal a sok tucatból) törölni kezdtem. Nem történt semmi, hiába dörzsöltem egyre vadabbul. Rájöttem, hogy az edzett üveglap vízköves. Tehát vízkőoldó vegyszert vettem elő, s nekiálltam azzal. Ez már jobban működött, de nem ment könnyen. A karom húsz perc után le akart szakadni. (Eszembe jutott, amikor azt mondtam Tündének, hogy ne használjon környezetre ártalmas vegyszereket, hisz nagyanyáink tiszta vízzel és újságpapírral is patyolat tisztára tudták sikálni az üveget.) Nagyjából másfél órámba telt, míg letakarítottam a zuhanyzót. Addigra el is ment a kedvem az egész takarítástól. De muszáj volt folytatnom. Meleg vizet engedtem vödörbe, s nedves ronggyal nekiálltam letörölgetni a könyvespolcot, a könyveket, és a könyvek előtt ácsorgó vagy heverésző dísztárgyakat. Tíz perc múlva az addig megtett távolság alapján kiszámoltam, hogy ez a munkafázis önmagában három órát és negyvenöt percet vesz el a napomból. Megdöbbentem. Azt már tudtam akkor, hogy egy átlagos ember élete során csaknem egy egész évet tölt sorban állással. Na és akik takarítanak? Lássuk csak… vegyünk egy nőt, aki annyit takarít, mint ezentúl én. Az annyi mint… böböbö-böböbö… atyaúristen! Nagyjából három év! Nettó munkaidőben! Na jó, egy nőnek csak kettő. Nem is az, hogy csak kettő, hanem hogy egy nőnek.

Összeszorított foggal folytattam a törölgetést. Közben olvastam a könyvek címét, egyik-másikba bele is lapozgattam. Micsoda remek gyűjtemény, gondoltam. Na, azért van mit kiselejtezni, gondoltam másfél óra múlva. S mire a végére értem, szent meggyőződésemmé vált, hogy úgy, ahogy van, ki kell dobni az egészet. Hát mire valók a könyvtárak? Esetleg a kölykök miatt? Hogy könyvek közt nőjenek fel? Ugyan. Ha a fiamnak vagy a lányomnak véletlenül könyv kerül a kezébe, az első oldal után már keresik a lap szélén a görgetősávot és az egeret. A könyveim… egy letűnt kor immár haszontalan tárgyai. Dekoráció csupán. A polcok szélén sorakozó régi tárgyak csakúgy. Pontos a kifejezés: porfogók.

Miután a polcokkal és a szekrények tetejével végeztem, nekiálltam a söprésnek, porszívózásnak, felmosásnak. Felpakoltam a székeket az asztalokra. Felszedtem a régi utazókoffereket a polcok alól, felraktam őket a díványra. Arrébb húztam a díványt. Meg kellett állapítanom, hogy bútorból is túl sok van nekünk. Máskor tágasnak tűnő nappalinkat egy csapásra szűkösnek és túlzsúfoltnak láttam. De nem adtam fel, folytattam a takarítást. Ahogy húzogattam a felmosót a kőszínű járólapon, azon töprengtem, hogy a semmiből folyton előkerülő és nedvesen a kőre kenődő koszcsomókkal és porcicákkal Tünde vajon – már elnézést a kifejezésért ­– mi a lófaszt csinál?  Túl sok itt a por, morogtam magamban, a por pedig azért sok, mert sok a bútor, sok a tárgy, sok a felület és az eldugott zug.

Este hat körül, tíz perccel azelőtt végeztem, hogy Tünde és a kölykök hazaértek. Tünde megdicsért, azt mondta, egész jó ahhoz képest, hogy férfi vagyok. Megmutattam neki a zuhanyzófülkét, elmeséltem, hogyan pucoltam ilyen tisztára, s hogy mennyire elfáradt a karom. Mondtam neki, hogy ő el se tudja képzelni, milyen macerás egy ilyen nagytakarítás. Két dolgot válaszolt.

–        Na, menj a picsába! – volt az első (pedig biztos tudta, hogy csak viccelek), majd folytatta. – És jó ha tudod, ez nem nagytakarítás volt.

–        Hát micsoda?

–        Ez… ez csak egy átlagos heti takarítás. Még az ablakokat sem mostad le!

Karját mellén keresztbefonva nézett rám.

–        Na jó, az ablakokat nem mostam le…

–        Az ágyneműt nem hordtad ki a kertbe, az ágybetéteket sem, a radiátorok hátulját nem takarítottad le, a képek tetejét és a bútorok alját sem törölted le, a vécét nem pucoltad ki, a kádat és a mosdót sem, a csempe sehol nincs lemosva, a szőnyegeket nem sikáltad át szőnyegtisztítóval, a bútorokat sem törölted át bútorfénnyel, és a függönyöket sem mostad ki. Hogy csak néhány példát említsek.

 

 

–        Honnan tudod, hogy a bútorok alját nem töröltem le?

–        Biztos vagyok benne.

Megborzongtam, amint Tünde szavai nyomán az igazi nagytakarítást vizionáltam. Úgy éreztem, tennem kell valamit. Érte. Magamért. A takarító nőkért. Eszembe jutott, hogy annak idején üveges szekrényeket szeretett volna a nyitott polcok helyett. Milyen igaza van!

Hétfőn felhívtam egy antikváriust. Nem túl lelkesen, de azért kijött. Összeválogatott három doboznyi könyvet, adott valami pénzt és elment. Támadt egy-két foghíj a sorok közt, de lényegében nem változott semmi.

Előbb szűk, majd széles baráti körömben egyaránt meghirdettem, hogy könyvtáram ingyen elhordható. Hirtelen elhatározással a dísztárgyakat is elkezdtem elajándékozni. Szerdán Tünde összeráncolt szemöldökkel megállt a könyvespolc előtt.

–        Te, innen hiányoznak könyvek?

–        Igen, racionalizálok kicsit.

Péntekre szinte mindent elhordtak. A maradékot bedobozoltam, s egyesével, gyalog elvittem a közeli művelődési házba, ahol adományként gyűjtik az ilyesmit. Otthon nedves ronggyal letöröltem az üres polcokat. Negyed órába se telt.

Este Tünde döbbenten állt a felmosott nappali közepén.

–        Nem kell nekünk az a sok kacat – mondtam –, csak a port fogják!

Másnap leszereltem a rengeteg, feleslegessé vált polcot. Felfűrészeltem mind, vagy két hétre elegendő tüzelő lett belőle. Végre megint vidáman lobogott a tűz a kis vaskályhában.

Hétfőn begipszeltem a fehér falon tátongó sötét lukakat, aztán legletteltem az egészet. Határozottan elégedett voltam.

De még nem maradéktalanul. A következő napokban összeszedtem minden fölösleges dísztárgyat. Bepakoltam őket az apám és nagyapám által összegyűjtött ősrégi, szép utazókofferekbe és elszállítottam az ócskáshoz. Aztán néhány teljesen fölösleges bútort is elvitettem. Így a padló is felszabadult, nem gyűltek többé a fal és a kofferek közt a porcicák. Pénteken a söprés, porszívózás és felmosás egy óráig sem tartott. Tünde döbbenten állt a nappali közepén. De csak annyit kérdezett,

–        Nem találtál még állást?

Pedig tudta, hogy nem.

A következő hetet a lakás teljes átfésülésével töltöttem. Kiselejteztem a konyhai felszerelésünket. A rengeteg poharat és bögrét és tányért és evőeszközt az észszerűség határára szorítottam. Az edényeket is. Kiválogattam a robotgépeket, amiket csak kezdetben használtunk, de évek óta nem kerültek már elő. Mint például a szeletelőgép vagy a gyümölcscentrifuga. Aztán kidobtam a turmixot is, amiben egy évben legfeljebb háromszor csináltak turmixot a kölykök. (De sosem mosták el, otthagyták a mosogatóban.) És a tésztadagasztót. Még a gyerekek játékait is átválogattam. A videójátékokat is eltűntettem, és a szobájukból a tévét. Ha már tévézünk, tévézzünk együtt a nappaliban! Ahogy igazi családhoz illik! De végül kidobtam onnan is a tévét a házimozirendszerrel együtt. Majd kártyázunk, társasjátékozunk, mesét, történeteket mondunk, beszélgetünk!

Tünde nem várta meg, míg teljesen végzek az ésszerűsítéssel. Fogta a gyerekeket és lelépett. Hazament az anyjához, telefonon közölte, hogy addig marad ott, míg el nem adjuk a házat, s a részéből lakást nem tud venni.

Még mindig tartott a gazdasági válság, nem találtam semmilyen munkát. Az ingatlanárak is a béka segge alatt, a házat erősen nyomott áron tudtuk csak eladni. Azt akartam, hogy a gyerekek rendes helyen lakjanak, így az én részem kevésnek bizonyult egy saját lakásra. Elsétáltam egykori házinéninkhez és kivettem a régi kéglinket. Most egy laticel van benne pokróccal, párnával, a konyhában az ócska gáztűzhely, falikút, rozzant, imbolygó asztal két székkel. És egy kotyogó kávéfőző. Azt kidobtam.

Elváltunk, Tünde hozzáment egykori kollégiumi szobatársamhoz. A gyerekekkel hetente kétszer találkozom. Van egy kis kiadóm. Művelődéstörténet, irodalomtudomány, történelem, vallástudomány, filozófia… ilyesmik. És középkori szépirodalom. Kevesebbet hoz, mint amikor alkalmazott voltam. De úgy néz ki, talpon marad. Néha írok is.

   Minden oké.