–        Nem, a hajón egyetlen Orbán sem tartózkodott, megjegyzem, nem is az ő kompetenciájuk, hanem az enyém és az embereimé, hogy…

–        Senki sem volt azon a szarládán?

–        De igen. A kormány három tagja vonult félre megbeszélésre, mindhárman lent tartózkodtak a kajütben, amikor meghallották fentről Borisz lépteit.

–        A kormány három tagja? Ezentúl csak szigonypisztollyal engedem el a fiamat úszni. Remélem, volt annyi ideje, hogy kinyissa a fenékszelepeket, mielőtt összeverték a tomfáikkal.

–        Roppant szellemes, uram!

Úgy tűnt, Szomor Károly kezdi elveszíteni az önuralmát.

–        Biztos benne, hogy az én fiam volt?

–        Gyurcsány jelvényt viselt a fürdőnadrágján.

–        Talán van valami kifogása a politikai nézetivel kapcsolatban?!

–        Csak azért hánytorgattam fel, hogy bizonyítsam önnek, ő volt az. Engem egyáltalán nem érdekelnek senki politikai nézetei, mint ezt már nem egyszer említettem. Ahogy azt is, hogy a rendszerváltás óta minden miniszterelnököt én védtem, akár jobboldali, akár baloldali volt. De felőlem lehettek volna anarchisták is! És a jövőben is meg fogom őket védeni, ahogy mindent megteszek azok életének védelmében is, akik minden előírásnak fittyet hányva hirtelen és váratlanul felbukkannak a miniszterelnök közelében! Tehát hivatalosan felhívom a figyelmét, a fiának egyszer és mindenkorra fel kell hagynia azzal, hogy szerelmi fészeknek használja a miniszterelnök vitorlását!

A kapitány hangja elakadt.

–        Szerelmi fészeknek? Ezt hogy érti?

–        Uram! Borisz már a kikötő összes hajóját használta erre a célra. Ma a Tóbiást választotta, mert azt hitte, nem lesz rajta senki.

A kapitány néhány pillanatig hallgatott.

–        Szomor úr! Az én fiam minden lányt, akivel valaha is járt, pironkodás nélkül bemutatott a szüleinek.

–        Pillanatokon belül megismerkedhetnek vele is. Ugyanis a kisasszony Borisszal tart, épp most engedjük ki őket a kapun. Feltételezem, így fürdőnadrágban egyenesen hazamegy.

A kapitány most döbbent rá, hogy vereséget szenvedett. Szinte megtört. A hangja elhalkult.

–        Megmondaná, ki az a lány?

–        A neve Orbán Ildikó, uram. A minap érkezett Felcsútról, a miniszterelnök úr negyedfokú unokatestvére.

Tíz másodperc múlva betoppant az ifjú pár, és Borisz bejelentette, szeretik egymást és összeházasodnak.

   Egyfelől szomorú, másfelől vidám, szeretetteljes vacsora volt az. Elfacsarodott a szívem, valahányszor a szépséges, kedves és okos Ildikóra néztem, ugyanakkor Borisszal való eltökélt, naív szerelmük meghatott, s harmóniával töltötte el szívemet. Klára arcáról eltűnt az állandó feszültség, vonásai kisimultak és ellenállhatatlanul tört elő belőle a kortalan szépség. Boldognak tűnt, azt gyanítottam, már nagyon hosszú ideje először.

   A kapitány csak egyszer pendítette meg a politikát.

–        Nos… nem tudom… hm… van-e kedved mostanában beszédeket tartani… országszerte… vagy… hm…

–        Azt hiszem, nem politizálok többé, Apa!

A kapitány sokáig nézte a villája hegyére tűzött húsdarabot.

–        Gondoltam, hogy így lesz – mondta végül, bekapta a falatot és tempós, megállíthatatlan őrlésbe kezdett.

A turbékoló pár éjszakai vitorlázásra indult. Ezúttal a Bókay hajóval, mely az Éliás nevet viselte. A kapitány, a felesége és én kiültünk a verandára egy kis vacsora utáni borozgatásra. A tó felőli oldalra. Már sötétedett, a nyaralók távoli zsivaja megszűnt, a pázsiton tanyázó biciklisták is aludni tértek. A közelben valaki szívszaggató lassúsággal és érzéssel egy gitárt pengetett. A szobalány megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e a reflektorokat és a futófényeket a Gyurcsány alak körül.

–        Ma este inkább hagyjuk békén, Margit – felelte elgondolkodva a kapitány.

–        Igen, uram!

–        Na, nem azért! – fordult hozzánk a kapitány. – Én továbbra sem szűnök meg a híve lenni. Csak úgy gondolom, nem baj, ha ma lazít kicsit.

Mintha a bor, a lágy balatoni este és a lassú gitárfutamok a szokásosnál érzelmesebbé és közlékenyebbé tette volna a kapitányt.

–        Hadd pihenjen ma este az ország reménysége. Róla úgyis tudja mindenki, hogy kicsoda. De ki vagyok én?!

–        Egy szeretetreméltó ember! – válaszolt neki Klára.

Az ő szájából cseppet sem hangzottak patetikusan ezek a szavak. A kapitány folytatta.

–        Most, hogy Ferkó fényei kialudtak, s a fiam eljegyzett egy Orbán lányt, nem vagyok több mint aminek az a taknyos mondott a csónakban. Egy vén faszi, aki vedel a verandáján, és csak úgy magától dől hozzá a pénz.

–        Te okos, széles látókörű ember vagy és még jóképű is. És még mindig fiatal! – bizonygatta neki kedvesen Klára.

–        Egy frászt! Valami munka után kell néznem.

Klára hangja egy pillanatra elakadt az örömtől.

–        Az… az nagyszerű lesz, drágám! Engem boldoggá teszel vele! És akár így, akár úgy, én mindig szeretni foglak. De tudod, nagyon nehéz egy asszonynak felnézni egy férfira, aki a világon semmit nem csinál.

Mintha egy csapásra kisimult volna közöttük és körülöttük minden.

   Ekkor közeledő beszélgetés hallatszott a sétány felől. A kapitány felállt, tett néhány lépést arrafelé, a szemét meresztette a sötétbe. A kapu előtt két sötét sziluett állt meg, s néhány lépésnyire mögöttük még kettő. A kapunál állók egyike megköszörülte a torkát. Ahogy megszólalt, felismertem a miniszterelnök hangját.

–        Jó estét, kapitány úr! Hadd kérdezzem meg, valami baj van Gyurcsány úr képével?

–        Nem, semmi baja, elnök úr! – válaszolt készségesen a kapitány.

–        Akkor miért nincs kivilágítva?

–        Ma valahogy nem volt hozzá kedvem.

–        Itt áll mellettem Sárközy úrnak, a francia miniszterelnöknek az édesapja, és nagyon szeretné látni.

–        Kérem, elnök úr, máris! Margit!

A Gyurcsány kép kisvártatva fényárba borult, a szemei vörösen villogni kezdtek. Megvilágította a kertet egészen a miniszterelnöki rezidenciáig és a sétány egy darabját is.

–        Köszönöm, kapitány úr! – mondta a miniszterelnök –, és megkérem, hagyja is így!

–        Hogy mondta, elnök úr? – kérdezte hökkenten a kapitány.

A sötét alakok továbbindultak a sétányon, a miniszterelnök már mentében szólt vissza,

–        Így könnyebben hazatalálok.

 

Az írás Kurt Vonnegut „Hyannis Port-i történet” című 1963-as novellájának általam való orcátlan nyílása… bocsánat, nyúlása.