Ki akartam venni a kezéből, nem engedte, hagytam. Fölém hatalmasodott, de visszafordítottam az ágyra. Türelmetlen, undok nyögés szakadt ki belőle. Várj, inkább leszoplak – vigasztaltam. Tetszetős, tagolt farka volt. Belemarkolt a hajamba, cibálta a fejemet, de túl gyors ütemet diktált, hamar elfáradt a szám. Ismét nekemrugaszkodott, de visszatartottam masszív, feszülő testét. Először néztem az arcába. Innentől kezdve elviselhetetlennek találtam a gondolatot, hogy ez a férfi belém hatoljon. Ha egy nő végigkúratja magát tucatnyi férfival, aztán szül három gyereket, ő lesz a haza anyja. Ha egyszer csinálja meg, szajha marad egész életében. Ki mondhat itt ítéletet s kiről? – hadartam. Ez a rövidke monológ teljesen összezavarta. Akkor kiverem, jó? – ennyit felelt.
Innentől kezdve elviselhetetlennek találtam a gondolatot, hogy ne belém élvezzen. Ha már itt vagyok. Ha már becsületes vagyok. Ha már nem vagyok szűzkurva. Behunytam a szemem, s megkerestem magamban azt az érzékelési határt, amely még pontosan mutatja, meddig tart ő, s hol kezdődök én. Ez a figyelem kétségtelen kínnal járt. Mint egy hatalmas gyulladt pattanás, melyet körömmel próbál fölhasítani a balga hiúság, olyannak láttam én mindent, majd csak az éles, lassan csituló sajgó fájdalom maradt a kibuggyant, megkötött forró genny zsibbadt peremvidéke körül. Rajtam maradt, és még csak nem is undorodtam tőle. Megsimogatott. Szerelmes vagyok valakibe, nem lehettem a tied, érted, ugye? – suttogtam. Csodálatos lány vagy – suttogta.
Hangtalanul, összegömbölyödve aludt. Folytak a könnyeim, az orromat a lepedőbe fújtam. Vagy félóra múlva fölültem az ágyban, szörnyen recsegett. Recsegett a parketta is, ahogyan ráléptem, az erkélyajtó is, ahogyan kiléptem rajta. Istenem, ha volna egy cigarettám! – gondoltam. Lemegyek cigarettáért, valahol találok egy éjjel-nappalit. Nem, elmegyek egészen, hazamegyek. Pénzem sincsen, de nem sok idő, míg elérek egy éjszakai buszig. De előbb fölöltözöm. Nem, előbb elmegyek a WC-re. Polli néni WC-je. Nem kapcsoltam föl a villanyt, nehezen tájékozódtam az idegen lakásban. Vizeletem dús sugara. Jó mélyre nyúltam a papírral. Visszalopództam a szobába, milliméterről milliméterre csúsztatva a talpamat. Éreztem, ahogy belémászik a kosz. A bugyit nem vettem vissza, a táskámba gyömöszöltem. Még az aprópénz csörrenését is hallani lehetett. Harisnya. Minden apró mozdulatra megreccsent valami. Hangtalanul aludt, nem tudhattam, mikor ébred fel. Szoknya. Blúz. Kardigán, a gombok karistoló hangja. A cipőt a kezemben vittem, majd a lépcsőházban felveszem. Izmok, idegek aprólékos tánca, kényes egyensúlya, bízhatom-e bennetek? Kitapogatóztam az előszobába. Most láttam meg, hogy a bejárati ajtóhoz Polli néni három botot támasztott. Mindegyiket a földre eresztettem lassan, összpontosítva. Az ajtón négy biztonsági zár volt. Kinyitottam őket, óvatosan, milliméterről milliméterre haladva vártam ki a kattanásokat. Az ajtó kulcsra volt zárva. A kulcs!
A kulcs? a zsírosbödönben?, a szerketerfiókban?, valamelyik szögre akasztva?, Polli néni párnája alatt? Nem találom meg. Hol keressem? Nem találom meg. Azt sem tudom, melyik a Polli néni szobája. Hátha az újságíróhoz nyitok be. Nincs értelme. A konyhában leültem a hokedlire. Itt kell maradnom reggelig. Percekig üldögéltem, majd vizet ittam a kezemből, mert már rettenetesen szomjas voltam. Nem ültem vissza. Percekig állva hallgatóztam, végül hozzáláttam a munkához. A biztonsági zárakat a helyükre kattintottam. A botokat az ajtóhoz támasztottam. Az asztal ragacsos volt, a kád mocskos. Vissza kell mennem az ágyba. A parketta recsegett, az ajtó megnyikordult. Lassan visszafeküdtem, ruhástul, kardigánostul, a cipőmet szerencsére nem felejtettem az előszobában. Tudtam, még egyszer nem bírok visszamenni. Csendes éjjel volt, jó levegő szökött be újabb és újabb hullámokban a teraszajtó felől. Azt hittem, nem fogok tudni aludni, hajnal felé mégis elnyomott az álom. Semmit nem álmodtam.
Én ébredtem előbb, de nem keltettem föl. Talán megérezte ébrenlétemet, mert pár perc múlva jóleső morgást hallottam. A kezét azonnal eltoltam magamtól. Miért öltöztél fel? – kérdezte. Fáztam – feleltem –, nyitva maradt az erkélyajtó. Mennünk kell, nyolctól dolgozom. Fölkelt, kiment a konyhába, Polli nénivel jött vissza. Uramisten, micsoda egy rút vénasszony volt ez a Polli néni. Műanyagtálcán két csésze kávét hozott. Tej nincs itthon – mondta, anélkül, hogy kértem volna –, borzalmasan félek attól, hogy kirabolnak. A múltkor is bejött egy ember, szerelőnek állította magát, leütött és elvitte az ékszereimet. Milyen ékszereket, Polli néni? – kérdezte kajánul a férfi, akivel az éjjel lefeküdtem. Amik még a háborúból maradtak – és Polli néni lelkesen mesélni kezdett az ostromról. Nincs már másom, csak ez a lakás, csak folyton félnem kell, hogy betörnek, kirabolnak és megölnek – fejezte be élete történetét. Ilyen világ ez, Polli néni, drága – a férfi, akivel az éjjel lefeküdtem így kezdett búcsúzkodni –, vigyázzon, jól zárja be az ajtót. Az ajtót, a jó kis összeharácsolt lakására – súgta oda kifelé menet, amikor kiléptünk és én önkéntelenül csókolommal köszöntem.