Így történt hát, hogy a sok bánattól boszorkánnyá lettem. Ez furcsamód fölszabadított. Nem töprengtem többé, hanem átadtam magamat a hiábavalóságnak, amely azonban nem várt módon termékennyé tett. Az ember azt hiszi, végképp elfogyott az ereje, s immár semmi oka arra, hogy tartsa magát, aztán egy reggel arra ébred, hogy mégiscsak van ereje. Több is, mint hitte. Én egy ilyen reggelen arra ébredtem, hogy boszorkány vagyok. Nem büszkeségből mondom, kérkedni pedig egyáltalán nem akarok vele. Már csak azért sem, mert boszorkányságom mibenléte számomra is kérdés, jóllehet a vele járó élményvilág olyan biztonsággal, olyan sebességgel alakult ki körülöttem, hogy csak a tudomásulvétel egyszerűségével lehetett megértenem és elfogadnom. Mert nem a választás, nem valamiféle meggyőződés, nem is az akaratlagosság volt az, ami erre az útra vitt, pusztán egyfajta azonosság fölismerése, de olyan nyilvánvaló módon, hogy nemcsak tagadni, de voltaképpen kérdésessé tenni sem lehetett. Ezért nem éreztem soha lelkiismeret-furdalást miatta, miként magyarázkodási kényszert sem. Nem is féltem tőle, és nem is csodálkoztam rajta. Tudtam, hogy boszorkány vagyok. Tudomásul vettem, mint egy evidenciát, melyet reflexió tárgyává vagy forrásává tenni úgyis csak önnön határain belül lehet. Vagyis tudtam, hogy: én vagyok.

De miféle azonosság volt ez? El lehet képzelni azt, hogy valaki nem praktizál, ha ez egyáltalán feltételnek tekinthető, nem műveli a szakmát, ha lehet egyáltalán erről így beszélni, hanem egyszerűen csak minden porcikájában, létezése jellegében, ízig-vérig boszorkány? Boszorkány, mindazzal együtt vagy mindannak híján, amit ez a szó a maga veszélyes és hívogató módján sugall? Egyfelől nem akartam túlságosan kitágítani, túlontúl általánossá tenni a boszorkányság élményét, másfelől azonban világosan ott állt előttem, hogy számomra ez egyfajta általában vett létet jelent. Igen, általában vett létet, amelynek nincsen olyan specifikuma, olyan részterülete, melyet ne lehetne akár máshogy is – vagy éppen sehogy – nevezni, de mégis: számomra éppen ebben az általánosságban nyeri el értékét és szerepét. Azaz nem kerestem kapcsolatot semmiféle csoporttal, nem igyekeztem semmiféle hagyomány felől megérteni azt a hívó szót, amely a boszorkányság felől fordult hozzám, nem voltam okvetlenül meghatva az irodalmi példákkal érzett közösségtől, nem gerjesztettem magamban szándékoltan a női bűverőt, egyszerűen csak éreztem, hogy boszorkánnyá lettem. Éreztem, és nem igyekeztem a mélyére látni, mert azt is éreztem, hogy a mélyén vagyok. Persze – olvastam. Alaposan utánajártam a dolognak, és viszonylag hamar föltérképeztem a boszorkánysággal kapcsolatos irodalom megközelítéseit, hipotéziseit, és korántsem kiforrott eredményeit. De a puszta tapasztalat akkor is erősebb maradt, s emiatt a puszta tapasztalatra való hivatkozás sem veszített erejéből: boszorkány vagyok és kész. Persze ha megkérdezték volna tőlem, ez egészen pontosan mit jelent, nem tudtam volna felelni rá, de senki nem kérdezte meg, mert mindenki látta a változást. Én magam sem határoltam körül boszorkány voltom mibenlétét, és meglepve figyeltem a gyanakvó, kíváncsi, irigy és lekezelő tekinteteket egyaránt. Úgy éreztem, valójában senkinek sem lehet hozzáférése ahhoz, ami bennem történik, ennek ellenére soha nem titkolóztam, sőt őszintén és szívből fogadtam a kérdéseket, miként nem rejtettem el sértettségemet sem az igénytelen vélemények hallatán.

Vallás volt ez? Nem ez a megfelelő szó. Ha mégis, akkor teljesen egyszemélyes vallás. Alkotókedvem- és készségem egésze helyet találhatott benne, szertartásaimat én írtam – magamnak, szimbólumaimat alapvetően én alakítottam ki – a magam számára. Nagyon sok örömem telt benne. Szabadságot, és ezzel együtt egyfajta tét nélküliséget jelentett mindez. Vagy inkább életforma? Talán még az sem. Ha mégis, hát olyan, amelynek nem lettek feltétlen következményei vagy eredményei. Nem tartottam magamat különleges képességűnek, nem éreztem késztetést, hogy a mágia bármilyen nemével, az okkult tudományok bármelyik ágával foglalkozzak, nem vágytam kiismerni a gyógynövénykultúra rejtelmeit. Inkább egyfajta lelkület, igen, ez volt – így, ilyen képlékeny módon, mégis, s ezt határozottan állítom, léttel és lélekkel telítetten. Ezen belül természetesen tisztában voltam azzal, mi történik bennem, mi szólít meg a boszorkányság által: az örök nőiség, a női misztérium. A pogányság eredendő női természete. Azt is tudtam, hogy már meglévő kulturális és spirituális mintákat ismétlek. Mindez nem zavart, hiszen a vallásosság minden esetben bizonyos minták ismétlése, de erősen foglalkoztatott, mi az én személyes helyem ebben. És miért a valláson keresztül szól hozzám. A némely esetben szakirodalomnak is nevezhető boszorkánykiadványok nem sokat segítettek, de nem is vártam ezt tőlük: tudtam, hogy ez egy egészen személyes út, amely elvezet valahová, úgy, hogy önmagából teszi fel és válaszolja meg a kérdéseket. A boszorkányságot tehát teljes egészében magánügyemnek tekintettem, a vele járó személyes szellemi erőteret természetesnek vettem, s nemcsak a nézeteim és gyakorlatom tekintetében, hanem a hozzá való viszonyom egészét tekintve a saját utamat jártam.

Boszorkány vagyok. Soha nem fásultam bele ebbe az érzésbe, talán mert az élmény és a körülötte hamarosan kialakult formavilág minden szép és kétes mozzanata engedelmesen, minden erőlködés nélkül lett az enyém.