Paprika és pörpatvar.

 

Néhány percig Évike csak állt-állt a ház előtt, azon tünődve, mit tegyen. Egyszerre valami egyenruhás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Évike inasnak, mert egyenruhában volt, egyébiránt az arcáról ítélve, inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik egyenruhás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Évikét fúrdalta a kíváncsiság, mi lehet itt s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatózzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki a hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyujtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt: „Ő Felsége, a Király arra kérte a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni Hozzá tenniszezni”. A Béka-inas épp ily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé. „A Hercegnőt arra kéreti a Király Ő Felsége, tenniszezni kegyeskedjék elfáradni Hozzá”.

Erre mind a ketten hajbókoltak, úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba habarodtak s összeborzolódtak.

Évike nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkanthatott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön s bambán bámult fölfelé az égre.

Évike félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka-inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt, vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen, – kérdezte Évike – hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak, – folytatta a Béka-inas, nem is hederítve Évike kérdésére – ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna és én kiengedném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Évike ezt nagyon zokon vette tőle.

– De talán nem is tehet róla – mentegette Évike. – A szeme majdnem fönn van a fejebúbján. No, de azért válaszolhatna a kérdésemre. – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje elé, az orrát meg is horzsolta, aztán egy fa mögött izzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha semmi se történt volna, a szeme se rebbent.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Évike újból, még hangosabban.

– Az első kérdés, – fontoskodott a Béka-inas – hogy egyáltalán bejuthat-e.

Természetesen ez volt az első kérdés. Évikét azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes, – mormogta – mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nékem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Évike.

– Amit akar – felelte a Béka-inas és fütyürészett.

– Ez hülye – mormogta Évike kétségbeesve. Kár vele szóbaállni.

Azzal kinyitotta a kaput és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott mely telisteli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt s roppant rézkondérban paprikást kavargatott.

– Ezt ugyancsak megpaprikázták – gondolta Évike, amíg körötte jobbra-balra tüsszögtek.

A hangulat kétségtelenül paprikás volt. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában, meg a kutya. Az a tűzhely mellett ült és szakadatlanul vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani, – érdeklődött Évike egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia – miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó.