Lassanként jött rá, hogy kell bánni ezzel. Jól összefogta s erősen tartotta a jobb fülét, meg a bal lábát, akkor nem rúgkapálhatott. Kivitte a konyhából.

– Ha benn hagyom szegénykét, előbb-utóbb még levágják – mondotta Évike. – Az pedig gyilkosság volna.

Évike ezt hangosan mondta s a kisbaba, aki már abbahagyta a tüsszögést, helyeslően röfögött.

– Ne röfögj, – intette Évike – az nem illik.

De újra csak röfögött.

Évike ijedten az arcába nézett, hogy lássa, mi lelte. Annyi bizonyos, csúnya, pisze orra volt neki s pirinyó szeme. Alig látszott ki a hájrétegből. Évike rá se tudott már nézni.

– Lehet azonban, hogy csak sírt – gondolta Évike – s a szemébe pillantott, nem könnyes-e.

Nem volt könnyes.

– Hát ha minden áron disznóvá akarsz változni, drágám, – szólt Évike határozottan – akkor mehetsz, amerre látsz. Szóval úgy vigyázz.

A szegény pára ismét ríni kezdett, vagy talán inkább röfögött, Évike nem tudta eldönteni, hogy voltaképpen mit csinált. Egyszerre eszébe villant, mit kezd majd ezzel a jószággal otthon. Erre a kicsi úgy elkezdett röfögni, hogy Évike riadtan nézett az arcába. Hát száz szónak is egy a vége, most már bizonyos volt, hogy ez a pólyás disznóvá változott. Évike nem tartotta érdemesnek, hogy tovább cepelgesse.

Letette hát a földre s nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy a kis disznó nyugodtan befelé totyog az erdőbe.

– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, de lehet azért, hogy egészen szép disznó lesz belőle.

Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni. Ekkor azonban újra megriadt, mert megpillantotta a Fakutyát. Nem messze tőle egy fa alatt ült.

– Mulatságos egy alak, – gondolta Évike – csak egy kissé hosszú a körme, meg egy kissé sok foga van.

Ezért bizonyos tisztelettel közeledett hozzá.

– Fakutya – kezdte félénken, mert nem tudta, szereti-e, ha a nevén nevezik.

De a Fakutya csak még jobban vigyorgott.

– Nini, tetszik neki, – gondolta Évike s így folytatta: – Mondja meg, kérem, merre kell mennem?

– Az attól függ, hová akarsz jutni – felelte a Fakutya.

– Ó, az egészen mindegy – mondta Évike.

– Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégysz – mondta a Fakutya. – Csak menj, menj, ameddig…

– Ameddig valahová el nem jutok – fejezte be Évike.

– Valahová okvetlen eljutsz, – mondta a Fakutya – ha elég sokáig mégy.

Ez világos volt, mint a vakablak. Évike tehát egy másik kérdéssel fordult hozzá.

– Miféle emberek laknak errefelé?

– Errefelé – mutatta a Fakutya jobbra – a Részeg Kefekötő lakik. Arrafelé meg – mutatta balra – Április bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.

– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Évike.

– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Évike.

– Ha nem volnál bolond, – válaszolt a Fakutya – nem jöttél volna ide.

Évikét ez nem győzte meg. Ezért tovább faggatta a Fakutyát.

– És honnan gondolja, hogy kegyed bolond?

– Nézd, – felelt a Fakutya – egy rendes kutya az nem bolond ugyebár?

– Nem – mondta Évike.

– Na látod – folytatta a Fakutya. – A rendes kutya, ha dühös, akkor morog és ha örül, akkor csóválja a farkát. Én pedig akkor morgok, ha örülök s akkor csóválom a farkam, ha dühös vagyok. Ergó, morgó, vigyorgó, ezért vagyok én bolond.

– De… – ellenkezett Évike.

– Semmi de – szakította félbe a Fakutya. – Inkább arról beszélj, eljösz-e a Királyhoz tenniszezni.

– Hát én roppant szívesen elmennék, – felelt Évike – de nem vagyok meghíva.

– Szóval ott majd találkozunk – szólt a Fakutya s eltünt.