Évike ezen se csodálkozott, annyira megszokta már a különös dolgokat. De amikor a fa alá tekintett, a Fakutya megint ott ült előbbi helyén.

– Ja igaz – szólt. – Mi lett a pólyással?

– Sertéssé változott – felelt Évike, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy egy pólyás sertéssé változzék.

– Mindjárt gondoltam – mondta a Fakutya és újra eltünt.

Évike várt egy darabig, azt remélve, hogy a Fakutya visszajön, de többé nem jött vissza. Erre megindult Április Bolondja háza felé.

– Részeg Kefekötőt már azelőtt is láttam, – tünődött – Április Bolondja bizonyára sokkal érdekesebb lesz. Aztán április már elmúlt, május van, talán nem is lesz olyan bolond, mint áprilisban volt.

Amíg így beszélt, körülnézett s újra megpillantotta a Fakutyát egy másik fa alatt.

– Sertést mondtál, vagy sértést? – kérdezte Évikét.

– Sertést mondtam – nyugtatta meg Évike. – De, kérem, ne tűnjön el mindig olyan gyorsan, mert beleszédülök.

– Rendben van, – felelt a Fakutya – a sertés az nem sértés – és most egészen lassan tűnt el.

Legelőbb a farka hegye tűnt el s legutóljára a vigyorgása. De ez még azután is látszott egy darabig, amikor a Fakutya már sehol se volt.

– Nahát, – gondolta Évike – kutyát már láttam vigyorgás nélkül, de vigyorgást kutya nélkül most láttam legelőször.

Nem kellett sokáig mennie, egyszer csak ott volt előtte Április Bolondjának a háza. Nyomban sejtette, hogy ez az a ház. A két kéménye sután kétfelé állt, a teteje pedig széllel volt bélelve. Olyan nagy ház volt ez, hogy Évike minekelőtte a közelébe ment volna, mégegyszer beleharapott a balkezében levő gombadarabkába. Erre körülbelül hetvenöt centiméterre nőtt meg. Óvatosan a ház felé sompolygott.

– Könnyen lehet, hogy ez az Április Bolondja csakugyan kötni való bolond – mondotta remegve. – Talán mégis okosabb lett volna, ha előbb a Részeg Kefekötőt látogatom meg.