Ezt a szót olyan dühösen ordította a Hercegnő, hogy Évikében megfagyott a vér. Később kiderült, hogy a pólyásra értette, nem rá. Erre Évike nekibátorodott s így folytatta:
– Nem tudtam, hogy a Fakutyák mindig vigyorognak. Még azt sem tudtam, hogy a Fakutyák egyáltalán vigyoroghatnak.
– Nemcsak vigyoroghatnak, hanem állandóan vigyorognak is – vetette oda a Hercegnő.
– Én eddig még egyetlen vigyorgó Fakutyát se láttam – mondta Évike kedveskedve, mert örült, hogy szóba ereszkednek vele.
– Mit tudsz te – szólt fitymálva a Hercegnő.
Évikének fájt a megjegyzés. Másra akarta terelni a beszédet. Ekkor azonban a szakácsnő levette a tűzről a roppant rézkondért és mindent, ami a kezeügyébe esett, odavagdosott a Hercegnőhöz meg a pólyáshoz. Először a piszkavas röpült, aztán csuprok, lábasok és tányérok következtek. A Hercegnő egy csöppet se törődött azzal, hogy az edényeket a fejéhez vagdossák, a pólyás meg különben is úgy üvöltött, hogy nem lehetett eldönteni, miért bőg.
– Jaj, kérem, mit tetszik csinálni – fakadt ki Évike s halálos rémületében le-föl szaladgált. – Hiszen leütik a kisbaba orrát! – kiáltotta, amikor egy, a rendesnél nagyobb fazék röpült el a pólyás mellett s csaknem eltalálta őt.
– Ha nem ütnéd mindenbe az orrodat, – dörmögte a Hercegnő Évike felé – hidd el, a földgolyó sokkal gyorsabban forogna.
– Az pedig nagy baj volna – jegyezte meg Évike, örülve, hogy eldicsekedhet azzal, amit tud. – Tessék meggondolni, mi történnék akkor a nappalokkal, meg az éjszakákkal? A földgolyó ugyanis minden huszonnégy órában egyszer fordul meg a saját tengelye körül. Sohase tér ki pályájából. Különben belevágódnék egy üstökös…
– Igaz, vágd bele a kést! – kiáltott a Hercegnő a szakácsnénak. – Csapd le azonnal a fejét.
Évike ijedten pillantott a szakácsnéra, vajjon megteszi-e a Hercegnő parancsát. De a szakácsné, úgy látszik, nem is hallotta s tovább kevergette-kavargatta a paprikást. Évike tehát nekibátorodott s folytatta:
– A földgolyó minden huszonnégy órában egyszer fordul meg a saját tengelye körül. Vagy talán tizenkettőben?
– Ugyan hagyj már békén – mondta a Hercegnő. – Kisebb gondom is nagyobb ennél.
Erre újra dajkálni kezdte a pólyást. Valami dajkadalt dalolt neki s minden sor végén jól összerázta.
Tente baba, tente,
Ne bőgj anyja szentje,
Ne tüsszögj már, ne üvöltözz,
Odaváglak én a földhöz,
Adta teremtette.
A szakácsné ismételte az utolsó sort: Adta teremtette s a pólyás annál jobban bömbölt.
A Hercegnő rázendített a második versszakra, a pólyást vadul le-föl hajigálta, az pedig úgy sikított, ahogy kifért a torkán. Évike alig hallotta az altatódalt.
Tente baba, tente
Ordíts csendesen te,
Nézd csak, hogy lobog a tűz bent
Odakerül, aki tüsszent,
Adta teremtette.
A szakácsné megint rácsapta: Adta teremtette.
A pólyás tovább visított.
– Nesze, most dajkáld te – mondta a Hercegnő s Évikéhez röpítette a pólyást. – Nekem át kell öltöznöm. Tenniszezni hívott Ő felsége.
Már rohant is kifelé a konyhából. A szakácsné egy palacsintasütőt vágott utána, de nem találta el.
Évike alig tudta tartani az apróságot. Furcsa egy jószág volt. Csupa kéz meg láb. A szerencsétlen kis teremtés úgy prüszkölt, mint valami gőzmozdony, először összegömbölyödött, aztán kinyujtózkodott, úgyhogy Évike eleinte alig bírt vele.