Ez a vallás, ha egyáltalán lehet így nevezni, egészen elmélyült kapcsolatban van a matériával, nem pusztán a természet- és szerelemkultusza révén, hanem áradó, primitív, ősi lelkülete miatt, melynek nem is lehet nevet adni, nem lehet a valamely tudomány képezte kategóriákba beleszorítani, mégsem ezen elmélyült kapcsolat által vonzott igazán, bár ennek előnyeit is megnyitotta számomra. A boszorkányság titka számomra az volt, hogy ez az én vallásom, az én személyes, külön bejáratú liturgiám, mely követi a lelkem mozgásait, bármikor készségesen kifejezi annak – hangulatát. Igen, a boszorkányság számomra olyan életformát jelentett, amelynek elsősorban hangulata van, s bár nem tartozom azok közé, akik a hangulatot mint olyat megfoghatatlan valaminek tartják, s ezzel mintegy lefokozzák például a gondolat mint olyan viszonyában, de el kell ismernem, pontosabban szívesen elismerem, hogy nem ez a megfoghatatlanság vonzott leginkább. Az individualizmus kultusza: ez volt a boszorkányság. Az én ünnepélye. A vallásilag legitimált és rituális síkra emelt személyesség, amely az önmagamhoz való viszonyom teljességét – átformálta? Inkább helyére tette. Ez a kultikus individualizmus tehát nem körbezárt közeg volt számomra, amely magamhoz láncolt volna engem, hanem épp ellenkezőleg: fölszabadított és elrendezett körülöttem mindent. A teljesség igényét hordozta – s ezért jóval több volt, mint szélsőségesen mitizált egoizmus –, mégha ez a teljesség elsősorban hozzám is kötődött. Hogyan mondjam el? Magányos boszorkány voltam, de mégsem csak a magányról szólt a boszorkányságom. Talán inkább arról, hogyan válik a magány szuverenitássá. Öntörvényű voltam, igen, mint egész életemben, de most már a törvény számított elsősorban, nem pedig az én.

Szerelmes voltam. És: boszorkánnyá lettem. Ezt az összefüggést meg kellett értenem. Nemcsak azért, mert a boszorkányság a szerelem vallása, hanem azért is, mert mindig éreztem, hogy a szerelem olyan mélyrétegből szól hozzám, amely csak a vallási élmény intenzitásával mérhető. De miért a boszorkányság? Azt eddig is tudtam, hogy a szerelmemnek nem tudok más kifejezési formát adni, mint a vallásét, de miért ez lett az a vallás, amelyben a szerelmem mintegy kifejeződhetett? Mert az kétségtelen, hogy a szerelem tett boszorkánnyá. Ha nem lettem volna szerelmes, nem lettem volna boszorkány sem. A valláson keresztül akartam megérteni a szerelmemet? A szerelmen keresztül akartam megérteni a vallásosságomat? Sokat tűnődtem ezen, annál is inkább, mert ez a probléma nem elméleti szinten, azaz az időből kiszakítva foglalkoztatott, hanem a saját történetem miatt. Mi változott meg? Mi változott meg bennem? Úgy éreztem, a világ egyszerre közvetetten és közvetlenül ér el hozzám. Nem tudtam, a szerelem teremtette-e meg a vallást vagy fordítva, de az biztossá vált, hogy immár vallásként éltem meg a szerelmet. Pontosabban: egyértelműen manifesztálódott szerelmem vallásos természete. Talán ezért nem szenvedtem már annyit. Nem lettem nyugodtabb, de valahogy… megállapodottabb. A valláson keresztül mintha megbékéltem volna a szerelemmel. Emelkedettséget éreztem, ha nem is szentséget. Valamiféle misztérium közelségét éreztem, valamiféle esztétikai vonatkozású minőségben. Ez volt a boszorkányság.

Hogy mit tanultam meg e szerelemből? – írtam a boszorkánykönyvem első oldalára. Elsősorban azt, hogy semmi nem kárpótol a megélt életért. És mindenek fölött azt, hogy ezerszer kívánom inkább a benne-lét keservét, mint a kihűlt oltárt. Azt, hogy örökké megremeg a lábam, ha meglátom őt – és hálásnak kell lennem érte. És azt, hogy a szerelem bármikor képes az újjászületésre. Szeress tehát, szerelmem! Jöjj bármikor, várni foglak, amíg élek! Tudod, hol lakom, találkoztunk egyszer itt – emlékszel? Milyen fáradt voltál, milyen csinos, milyen könnyen rátaláltál a magabiztos modorra, melyet olyan büszkén csodáltam mindig is! Kitártad a karodat – a meglepetéstől? az örömtől?, immár mindegy nekem –, és én persze nem mertem odavetni magam, hanem úgy viselkedtem, mint egy holdkóros, mintha nem ujjongana a szívem, mintha csupán hanyag rokonszenvvel venném tudomásul, hogy hónapok óta újra látlak, és a házam kapujában, a születésnapomon! Hát mégis megadott az ég, erre a napra mégis utamba hozott a kitartó, dacos, mindenen ellágyuló szerelem! Ájult, isteni hála, mámor, mely körbefolyt, igazgatta táncos lépteimet akkor, boldogság, könnyen jött, könnyen ment csöppnyi boldogságom, alázatos szeretőd voltam, semmit fel nem panaszoltam akkor, hanem mindent a kedvedre tettem, utoljára láttalak ekkor! Ne rejtőzz el előlem, szeress, egy percig se habozz, bármikor kapható leszek egy vacsorára, most már főzni is tudok, már majdnem macskám is van, mindig vár téged egy üveg bor, megejtően kedves leszek, sziporkázóan szellemes és kacér. Amit tőled vártam, meg tudom adni neked. Semmi különöset. A szerelmet magát. Jöjj, tehát, szerelmem! Ha az emberi lét megismerésre termett, nem illik túlontúl sokat dobálózni az érzelmekkel. Hogy az érzelmek kissé összekuszálják az életet? Hát, történt már ilyesmi, és bizonyára fog is. S ha azt kérdezem magamtól, honnét e könnyelmű beszéd, azt felelem rá, megbékélést nem hozott s nem fog tán soha hozni e szerelem, mégis, ezzel együtt fölszabadított önnön terhe alól. És általában annak terhe alól, hogy higgyek benne. Nehéz itt megfelelő szavakat találni. Példákat hozok tehát. Ha megtetszik egy férfi, elcsábítom, ha nem sikerül, újabbat keresek. Nem kesergek a magány miatt, s nem borzaszt a megrendült ősbizalom.