A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)