Az ember szívesen kapcsolja bizonyos megfoghatatlan érzéseit bizonyos megfoghatóbb dolgokhoz. Ennek több oka van. Mármint a kapcsolatteremtési (kapcsolatlétrehozási) vágynak. (Meg persze annak, hogy megfoghatatlan dolgot kapcsol megfoghatóbbhoz, lásd pár sorral lejjebb.) Az ember kommunikációba vetett lény; neves tudósok, akik az emberi természettel foglalkoztak, kimutatták, ha sokáig (mondjuk pár hétig) ül (mondjuk egy férfi) egy sötét földvájatban, amibe egy lukon keresztül szivárog be a fény meg a levegő meg az étel (lsd. fent camera obscura és a barátnők), akkor egy idő után elkerülhetetlenül mentális, majd testi betegségek támadják meg. (Persze mondhatjuk szkeptikusan: a mentálisok is kémiai anyagok egyensúlyának felborulása miatt lépnek fel, tehát elsősorban testiek – vagy: a testiek a lélek harmóniájának megbillenése következtében materializálódnak, azaz jönnek létre testi tünetekként. Mindegy.) Az ember kommunikációs kényszerbe vetett lény; egész testével arra törekszik, még úgy is, hogy gyakran nincs is tudatában, hogy kifejezze önmagát – kapcsolatot vegyen fel másokkal – kifejezze önmagát – és kapcsolatot vegyen fel másokkal. (Tyúk és tojás.) A kommunikáció kapcsolat: kibocsátott kis csigatapogatók a többi csiga tapogatói felé. Ahol a kettő összetapad a nagy próbálkozásban és vakságban – ott létrejön a megértés, mint a tavaszi harmatcsöpp a kis orgonabokor bimbaján.

A megértés (a harmatcsepp mint következmény és mint eredmény, illetőleg borzasztóan közhelyes metafora) egyik mankója (tovább már nem görgethető költői kép) az az aktus, melynek során megfoghatatlan dolgokat megfoghatókhoz kapcsol az ember – persze nem fizikailag, szép is lenne: a kísérlet pont a fizikai kapcsolat lehetetlenségét igyekszik kiküszöbölni a nyelv segítségével. A nyelv kép, a nyelv kapcsolat. (Mit állítunk? Kép és kapcsolat; miről állítjuk? – a nyelvről.) Amikor például valaki azt mondja, hogy olyan szerelmes, mintha négy hatalmas színes luftballont aggatnának a teste különböző pontjaira, és egész nap csak vinnék őt meg a testét azok a lufik a város felett, fel a felhőkbe, egészen messzire, akkor nem azt mondja konkrétan, hogy szeret repülni, meg szeret távol lenni attól, aki elvileg ebbe a fantasztikus érzelemkomplexumba belerángatja (vagy beletaszajtja, vagy véletlen belelöki mint egy tócsába, vagy belelöki mint egy tócsába és ottfelejti); nem, az a szerencsétlen valaki csak annyit akart kifejezni a nyelv segítségével, hogy úgy érez – hogy olyan érzés lakozik a szívében – amit nem lehet csak úgy megfogalmazni. Tehát nem mondaná az illető, hogy na bazdmeg, szerelmes vagyok, ez van; mert ez így úgy hangozna, mintha azt mondaná: éhes vagyok. (Vannak jó páran, akik persze ezt is gyönyörűen tudják mondani, mintha szerelmesek volnának: Ó barátom, úgy vágyom most egy fantasztikus zsíros kenyérre jó sok lilahagymával. – Az ilyen emberek az esetek jelentős részében a kulináris élvezetek túlhajszolásával próbálják elfeledni – nem elfedni! – szexuális életük hiányosságait. Nem kell mindig baszni. Vannak az életnek olyan periódusai, amikor egyszerűen nem kell.)

Egy friss kapcsolat megteremtésének égető szükségét szinte kivétel nélkül az új, megfoghatatlan érzelmek keletkezése hívja elő.

(S ilyenek mindig akadnak majd, míg világ a világ – vagyis, míg ember az ember, azaz már nem olyan sokáig, mert történetünk körülbelül a világvége környékén játszódik, mármint időben, nem térben. Bár az a kis utca, a Csillag, meg az omladozó ház, ami sehogy sem illik oda, ahol van, és a konyha, amit csak sütővel lehet fűteni, és az a furcsa barátnő a mániájával…)

A lányban azon a délutánon, mikor a férfi azt mondta neki, hogy legyen annak a szerencsétlen kislánynak az új anyukája, ilyen megfoghatatlan (és új!) érzelem keletkezett.

Azon a délutánon, abban a pár percben, mikor a pilóta csak áll, áll, áll és áll mozdulatlanul és nézi a kertet (vagyis a lány azt gondolja, csak tetteti a nézést, hiszen mit is lehet azon a kerten, a lassan sötétedő levegőben, nézni), legalább egy tucat jelenet lejátszódik a lány belső szeme előtt egy homályos vetítővásznon, hogyan is magyarázza el a gyereknek, hogy mostantól ő lesz az anyukája ahelyett, aki eddig volt (aki mellesleg a saját melleiből szoptatta és a saját kezével cirógatta az arcát mikor még, tehát nem is olyan régen.) Látta magát homályosan (mintegy hanyag takarítónőnek köszönhetően rosszul lemosott üvegen keresztül), ahogy ülnek a kislány ágyán, és:

Egy kicsit megváltozik az életed, mondja, képzeld úgy, hogy anyukádat borzalmas repülőbaleset (vagy katasztrófa – hogy is szokták mondani?) érte, a teste a gép roncsai között, mint a tükörszilánkok mikor az ablak kicsapódik egy széllökés következtében, mert a takarítónő, a buta, úgy felejtette, miközben a konyhában a mikrót súrolta –

Nem.

Pedig a kislány:

Hát ez kurva jó.