Térey János korai költészete recepciójának egyik vonulatát egyfajta jóindulatú fanyalgással is jellemezhetjük. Ez akkor is elmondható, ha ez a fanyalgás kiegészül a Térey-féle „nagyszabást” elismerő emfatikus felkiáltással – miként Angyalosi Gergely fogalmaz: „Micsoda lélegzetvétel!” ¹ Kissé leegyszerűsítően tehát: a vállalkozás merészsége dicsérendő, a megvalósulás – és egy elemző kritikust elsősorban ez érdekelhet – némi deficitet sejtet.

Ennek a deficitnek a pótlása pedig úgy történik, hogy a szerző „személyesen” belép az értelmezés terébe, és kisegíti a bajba jutott elemzőt. Legalábbis így értelmezhetjük Margócsy István egyik lábjegyzetét, melyben a Térey-szövegek érthetetlenségéről értekezve közli, hogy az érthetetlenség mögött megbújó struktúra leírásához a szerző személyes szóbeli közbenjárása segítette hozzá. Margócsy cikkének címe[2], mely egyszersmind a leírás kódját is megnevezi, a szerző szerint Térey János saját szájából való – már ha elhihetjük ezek után, hogy saját lábjegyzetének, amelyben ezt „elárulja”, maga Margócsy István, és nem Térey János a szerzője. Ugyancsak a szerző „segítségnyújtásaként”  értelmezhető Schein Gábor vallomása, mely szerint neki előbb nem tetszett Térey költészete, de miután személyesen is megismerkedett a szerzővel, már másképpen látja a dolgot[3].

Célszerű lenne tehát rögtön a Térey-féle szerző-funkció vagy a szerzői név metalepszisének elemzésével kezdeni, hogy ezzel is bizonyítsam: a szerző nem a rokonom, vagy a személyes ismerősöm. Recepcióesztétikai szempontból azonban még ennél is célszerűbbnek látszik Térey Drezda februárban című kötetének vizsgálata, mivel a kötet mindegyik recenzense kiemeli a 90-es években domináns Térey-hangtól való határozott elmozdulást. Az elmozdulás a mibenlétének a megértése feltárhatja egyben az elmozdulás mitőljét is.

Prágai Tamás például elsősorban a kötetet egységbe foglaló, szerinte a megszokott irodalmi határokat átlépő „látomás” nagyívűségét és a morális állásfoglalásra késztető történelem-interpretációt emeli ki[4]. Horváth Györgyi gender-szempontú kötet-elemzése a női szereplőket mintegy „gyarmatosító” beszélő pozíciójának átalakulásáról kíván számot adni. Értelmezése tehát arra irányíthatja a figyelmet, hogy Térey költészetének én-központúsága, ebben a kötetben átalakulóban van[5]. Elemzése ugyanakkor – szempontrendszerének érdekei szerint persze következetesen –, figyelmen kívül hagyja, hogy Térey szövegeiben nem csak a nők, hanem szinte minden más szereplő is (pl. értelmező) meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy a beszélővel egyenrangú dialógus-partnerré váljon. Menyhért Anna recenziója arra hívja föl a figyelmet, hogy „ebben a kötetben Drezda felfogható az olvasónak adott fogódzóként is, hiszen olyan közös kulturális tudást mozgósít, amelyhez az olvasónak van hozzáférése…”[6] Ennek a közös kulturális tudásnak a megidézése nem pusztán az 1945-ös drezdai szőnyegbombázást mint történelmi eseményt, hanem az ehhez az eseményhez, tágabban a második világháború katasztrófájához tapadó bevett értelmezések újraértelmezési kísérletét is jelentheti, mégpedig egy bibliai párhuzam révén, melynek igényére a kötet elejére helyezett mottó (Lukács, 13.1-5.) szólít fel. Ezen kívül maga a történelmi esemény is az egyházi év keretei között értelmeződik: a negyedik ciklus címe, II. 13. 1945. február 13-ára, a drezdai bombázás napjára utal, amely ugyanakkor a farsang utolsó napjára, Húshagyókeddre esik, s egyúttal a Nagyböjtöt bevezető Hamvazószerda előestéje.

E kettős kontextus mellett a kötet első három ciklusában most már kidolgozottabbá válik a korábbi kötetekben is megjelenő egyéni és a kollektív emlékezet összekapcsolására épülő narráció. A Drezda-katasztrófa mint kulturális örökség részét képezi annak a múltnak, amellyel szembesülve és amelyet értékelve-értelmezve a beszélő identitása megképződik. Miként Jan Assmann mondja, „egy meghatározott személy egyéni emlékezete kommunikációs folyamatokban való részvétele révén épül ki. A különféle társadalmi csoportokba való beleszövődés az – a családtól a vallási és nemzeti közösségig –, ami az egyéni emlékezet kiépülését működteti.”[7] Az emlékezetté tétel folyamatát ugyanakkor időbeli kötöttség jellemzi: „az ünnepeket felvonultató kalendárium például a kollektív módon átélt időt tükrözi, legyen szó – csoporthoz tartozástól függően – akár a polgári és egyházi, akár a földművelési vagy hadviselési évről.”[8] E szerint a Drezda-esemény a Farsang, a karnevalizáció végét, másrészt a Nagyböjt kezdetét, tehát szigorúbban: a „szenvedéstörténet” megértését előtérbe állító életvitelt jelenti. A két időszak különválasztása a beszélő attitűdváltásával is igazolható: míg II. 13.-ai dátum előtti szövegek a jelzett módon megmaradnak a már ismert agresszív, a többi szubjektumot eltárgyiasító retorikánál, addig az ez utáni szövegekben fölsejlik egy empatikusabb, a legyőzöttekkel való azonosulást is kilátásba helyező nyelvhasználat.

Az időbeli konkrétság nem csak a történelmi és az egyházi év, hanem a személyes életidő és a történelmi idő közti „dialektikus” kapcsolat létrehozására is szolgál. A kötet négy ciklusa közül a második (II. 2.) tekinthető kifejezetten életrajzi tematikájúnak. Ahogyan erre több recenzió is utal, ebben a kötetben is kirajzolódnak egy nevelődési regény lehetséges állomásai. Erre a tematikára már a verscímek is utalnak: Anya, Az Egyke kényeztetése, Apám és a fegyelem. Ebben a ciklusban főként a gyermekkor témái: az anyához való viszony, az apa jellemzése, a szűkebb családi háttér és a különféle szülővárosi helyszínek kerülnek előtérbe. De életrajzi vonatkozású a harmadik ciklus is (II. 3.), amely az előbbihez képest inkább a fiatal felnőttkor, az önállósulási törekvések, a nagyvárosba költözés, egy új „honfogalás” tartozik. Itt jelenik meg a kötetben a legradikálisabban a beszélő „istenkedése”, azaz a már eddigiekben is tapasztalt, a másikat eltárgyiasító önaffirmáció (Értekezés a mezők harmatáról, Négerbaba, Szegényke, Valaki, Istenkedés, stb.). Továbbá végig vonul a cikluson az „átlagosság” és a „kiemelkedő személyiség” szembeállítása, ami a korábbi kötetekből is kiolvasható „oppozicionális szemlélet” továbbélésén túl most azért is lehet érdekes számunkra, mert mint látni fogjuk, a Drezda-esemény is részben ennek a szembeállításnak a horizontjában értelmeződik.

Az agresszív önaffirmáció az Istenkedés című versben például, amely Prágai recenziója szerint nietzschei problematikájú, a Király István által „mégis-morálnak” nevezett Ady-féle magatartás ironikus „parafrázisaként” jelenik meg („Az istenkedés a ruháitól megfosztott öncél, / a csakazértis-buzgóság”), ez az önaffirmáció  ugyanakkor véleményem szerint ebben a kötetben válik a kötet teljes kontextusát tekintve igazán reflexívvé. Amennyiben ugyanis a kötetet egy fejlődési regény logikája szerint értelmezzük, az „istenkedő” alapállás, amelyhez a „Széthordani az építményt az utolsó szögig” magatartása társul, az „építmény” végső széthordása, azaz az utolsó ciklusban megörökített szőnyegbombázás felől nézve köztes állapotnak tekinthető, vagy ragaszkodva a fejlődési regény logikájához: a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet magatartásaként értelmeződik csupán, mely a fejlődésregény előrehaladása során meghaladható. Az utolsó ciklust ebből a szempontból éppen az tünteti ki, hogy megjelenik a részvét és az alárendelődés, a menekülés és a másikkal történő azonosulás lehetősége a beszélő oldalán – olyan tulajdonságok, amelyek, árnyalni próbálják a beszélő egyoldalúan agresszív magatartását. Ugyanakkor már ebből a megoldásból is kitűnik, hogy a megidézett kollektív keret vagy történelmi emlékezet nem külsődleges témaként, hanem a beszélő belső traumájának metaforájaként is értelmezhető. A „Drezda-állapot” meghaladására történik tehát kísérlet, ami az egyén felől nézve a felnőtté válás tétje, a kollektív emlékezet felől pedig a múlthoz való viszony tisztázása, azaz – végső soron – a háború maradványai és emlékei múzeumi látványosságként való celebrálásának, illetve az „újjáépítés-eszmének” az elutasítása. A kötet egészét tekintve tehát egy olyan „önéletrajz” lehetősége rajzolódik ki, ahol a beszélő önmagára is egy külső nézőpontból tekint, lehetőséget engedve bizonyos magatartások utólagos önkritikus olvasatára.