Térey János: A. B. F. R. A.*

Péterfia-Ótemető

…Tényleg, miért a pusztulás, miért

Mindig a felleg borította ország?

Mint lázadó fiú az apja láttán,

Miért fordítok a kedvesek felé

Csiszolt pengét és rezzenetlen orcát?

 

A válasz ott, ahol téglákra hull

A háztetőnket tartó négy magas fal –

Fölforgatják a földet, és a fényre

Kerülnek bölcsőhelyem kincsei,

Hogy végre tisztában legyek magammal.

A hálószobám küszöbe alatt,

Hol pincegádor tátja nagyra torkát,

Egy csontváz fekszik… Tompán cseng a barbár

Csákányok éle: annyi koppanás,

Ahányszáz éve tart a síri fogság.

Kőműves Kelemenné, hogyha nő…

De hányan vannak még, százan vagy ezren!

Professzor Hatvani a holtak élén

Beszól: „Szekérderéknyi csont fölött

Húsz évet átaludni, kellemetlen.”*

Valahol a Seholban – ugyanitt –

Csónak formájú fejfák rémlenek még;

A törzsük olcsó bakacsin, s akár egy

Tövig leégett erdő, épp olyan

E gyászfákkal sűrűn beültetett rét.

Halálra élet nő: helyük közös.

Temető mindenütt, a portulácska

Szívós gyökerei alatt; a földben,

Melynek hasára dupla sor japán-

Akácfa élő aranyát dobálja.

Borúlátásom innét, már tudom.

Azt is tudom, kedélyem láthatárán

Miért dereng sok alvilági ködkép;

Csak egy titok: húsz álmos éven át

Kinek a szemfedője volt a párnám?

I.

 

„Hõsünk természetesen azonos szerzõkémmel, azonos a szöveg fölött olvasható névvel, akármilyen körmönfont is a narráció. Tombol az alanyiság.”[1] – vallja Térey János 1998-ban közzé tett önértelmező szövegében. Ennek nyomán Térey Jánost szokás „alanyi költőnek” tekinteni[2], noha aligha tisztázható egykönnyen, hogy mit is jelenthet ez a megnevezés. A fentebb idézett meghatározás, nevezetesen hogy az alanyi költészetet hős és szerző(i név) azonossága jellemezné, egy olyan tételezésen alapul, amely egyenesen a probléma középpontjába vezet. A meghatározás azt a javasolja, hogy a szerzői név által megnevezett szubjektumot „egy az egyben” feleltessük meg a szövegekben beszélő „hangnak”. Akár Philippe Lejeune önéletírói paktuma is eszünkbe juthat itt[3], aki, Paul de Mannal szólva, ragaszkodik ahhoz, hogy a borítón olvasható név ne csak ígéretként legyen érthető, mivel – szerinte – ez az azonosság „szerződéses jellegű, vagyis nem trópusokon, hanem beszédaktusokon nyugszik.”[4] Ám ezt a „szerződést” a nyelv tropológiája teljesíthetetlenné teszi, mivel annak az „énnek”, akit a borítón olvasható név jelöl, a szövegben beszélő „én” kölcsönöz arcot. Sehonnan nem ismerhetjük meg ezt a „szöveg előtti ént”, mint éppen a szövegből, amely ennek a névnek a nevében beszél. „A szöveg előtti név” megjelölés tehát máris paradoxszá válik, hiszen az utóbbi (vagyis a szövegbeli én) révén szerzünk tudomást az előbbiről. Bettine Menke ezt a fölcserélődést a következőképpen fogalmazza meg: „A kijelentés szubjektumát, a szöveg szerzőjét, ilyenformán a szöveg előtti szerzőt a szöveg figurájaként vagy arcaként olvassuk, e figurát pedig elbeszélésként vagy leírásként olvassuk félre, mely művelet aztán egyszerre fojtja el és valósítja meg az arc kölcsönzését: az utólag a szöveg prosopopoiiája révén adott szövegbeli én a szöveg énjének, a szöveg előtt feltételezett énnek a helyébe lép.”[5] Az „önéletrajziság” ennélfogva csakis a szövegben beszélő hang kihallgathatóságának vagy olvashatóságának az allegóriájaként érthető, méghozzá úgy, hogy mindig megoldhatatlan és lezárhatatlan aporetikusságában mutatja föl a „név” és a „hang”, a tételezés és a figuráció, a szöveg előtti, és a szövegbeli én közötti kölcsönhatást vagy kölcsönös helyettesítést. Amikor ugyanis a név archoz jut a szöveg hangja, figuralitása következtében, tehát mihelyt beteljesíti a név által tételezett szubjektumot, rögtön el is változtatja azt, pontosabban az arc (figura) a név helyébe lép. De Mant követve Bettine Menke ezért jelentheti ki, hogy „Az önéletrajz annak az énnek a sírfelirata, amelynek a jelenlétét a műfaj performatívuma – mint szerződés – implikálja, sőt, határozottan kinyilvánítja. Az önéletrajz csak sírfeliratként lehetséges, inskripcióként, amely előfeltételezi és végrehajtja az életet lezáró, halálos mozdulatot.”[6] 

Ha a „sírfelirat-olvasás” allegóriája az önéletrajz olvashatóságának egyetlen lehetősége[7], akkor vizsgálandó, hogy miként olvasunk  – ha egyáltalán – sírfeliratokat. A sírfelirat olvasásakor egy szubjektum csakis távollevőként, halottként lehet tárgya a szövegnek, minek következtében a szöveg hangja egy halott hangjának fikciója. Továbbá e hang teljesítményeként a halottnak kölcsönzött arc (figura) csakis maszk, egy halotti maszk lehet. Az önéletrajzi szöveg alaptrópusa ezért a prosopopeia: „prosopon poiein, maszkot vagy arcot (prosopon) adni. A prosopopeia az önéletírás trópusa, melynek révén az illető neve (…) olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc.”[8] Ám ez a hang, tehát a halott hangja, amennyiben olvasóra talál, magát az olvasót is holttá dermedéssel fenyegeti. Mindez onnan válik világossá, hogy a sírfeliratként olvasott szöveg olvasási kódja (allegóriája) magától az olvasótól, és nem a szerzőtől „származik”. Kissé leegyszerűsítve: az olvasó éppenséggel csak a szerzői névvel megjelölt szubjektum hiányaként, halálaként olvashatja az olyan szöveget, amely szerző és hős azonosítását, helycseréjét, ezáltal egymás kölcsönös defigurálását kinyilvánítja. Az a szöveg tehát, amely sírfeliratként olvasható, mintegy a beszélő hang által jelölni kívánt szubjektum halálát adományozza, tételezi olvasatként. Mindezt a posopoeia trópusának szimmetrikus működése hívja elő: „A szöveg hangját éppúgy, mint azt az olvasatot is, amely ennek a figurának a segítségével nyer jelentést, utoléri az aposztrofé és az általa kölcsönzött arc (fiktív) beszédaktusához tartozó jelenlét, amely azonban nem más, mint az írás és a figura ’halott’, levetett, ismételt és ismételhető jelenléte, nem más, mint a holtak és távollevők jelenvalósága.”[9] Amennyiben tehát az olvasó nem más, mint az olvashatóság révén a halottnak hangot (aposztrofé) és arcot (posopopeia) adományozó „hang”, maga is belép a „néma trópusok” közé, maga is jelöltjévé válhat a beszédnek. Az „Állj meg, vándor!” felszólításkor bekövetkező pillanatnyi szünet, amíg éppen némán olvassuk a szöveget, pontosan erre a helycserére, azaz a beszéd hiányzó/halott szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti helycserére hív föl. „Név” és „arc” szövegbeli lezárhatatlan, ugyanakkor szimmetrikus helycseréi az önéletrajz és a sírfelirat szövegében a (halott) beszélő és az olvasó közti cserében, pontosabban ennek a helycserének a fenyegető lehetőségében kulminál, a sírfelirat a holtak jelenlétével, és az élők halottságával, legalábbis a két „intervallum” közti felcserélhetőség/behelyettesíthetőség lehetőségével fenyegeti az olvasót. Ahogyan Menke megjegyzi, ez a trópus a „romantikus életrekeltés alakzatát” kínálja az olvasás alakzataként, vagyis azt javasolja, hogy a romantikus szövegeket (de Man és Menke elemzésében Shelley és Wordswordth sírfeliratokról szóló, vagy magukat sírfeliratként definiáló szövegeik kerülnek előtérbe) olyan sírfeliratként olvassuk, amelyek halott beszélőik „fantazmagórikus” hangján szólalnak meg a „beszélő arc fikciója” révén, méghozzá azzal a teljesítménnyel, hogy olvasóikat is halott szoborrá, emlékművé változtathatják[10].

 

II.

 

Térey János elemzésünk tárgyául választott szövege nem annyira a romantikus szövegekkel való ebbéli hasonlósága, mint inkább ezekhez való sajátos viszonya miatt érdemel figyelmet. Az A. B. F. R. A. beszélője nem a halott (romantikus) beszélő „fantazmagórikus” hangján szólal meg, sokkal inkább e fantazmagórikus hang olvasójának hangján. A beszélő szituációja itt nem a síron túlról jövő hangé, hanem a sírfelirat-olvasóé. A szövegen kívüli kontextusokra utaló paratextuális jelzések, mint a címbeli „mozaikszó” lábjegyzetben való megfejtése, vagy a helyszínmegjelölés, referenciális hatékonyságukat (vagy inkább hatástalanságukat) azáltal fejtik ki, hogy olyan helyekre utalnak, ahol éppenséggel nincsenek szubjektumok, pontosabban ezek a helyek hiányzó szubjektumok helyei („Péterfia-Ótemető”, „a debreceni temetők fejfáinak felirata…”). A beszélő tehát sírfeliratokat olvas és idéz, továbbá változtat meg, a maga számára vesz kölcsön hangokat. A cím például a sírfelirat szövegét úgymond tulajdonnevesíti, a szavak kezdőbetűit nagybetűkre cseréli, s ezekből a nagybetűkből a lábjegyzet hiányában egy megfejthetetlen, voltaképpen jelentés nélküli, bevésett név keletkezik. A címben elrejtett „hypogramma” egyrészt a lábjegyzetben meg van ugyan fejtve, de mint cím olyan paratextusként is érthető, amely ezt a rejtett értelmet magában a szövegben fogja kifejteni. A rejtélyes cím megfejtését, amely ugyanakkor már önmagában egy „idézett” sírfelirat, a verstől reméljük. A szöveg három ponttal „kezdődik”, vagyis olyan „jelekkel”, amelyek egyrészt a szöveget valami ki nem mondottnak, vagy esetleg máshol mondottnak, itt el nem mondhatónak a folytatásaként határozzák meg, másrészt egy olyan hiátusra utalnak, amelyet – egyelőre – semmilyen hang általi figuráció, arc nem tölt be. A három pont egy szöveg végén „fordítható” mondjuk stb.-nek, az addig elmondottak alapján való változatlan vagy analóg behelyettesítésre történő felkérésként, a szöveg elején viszont a „kezdetnek mint hiánynak” a jelölőivé válnak, egy nem létező és nem is tételezhető hangra vagy arcra utaló üres jelekké. A sírfelirat-olvasó (azaz a vers beszélője) már a vers kezdetén önreflexív módon saját magára vonatkozó kérdés formájában szólal meg, vagyis megszólítottként, egy kérdés lehetséges válaszadójaként és felszólítottjaként hozza létre saját „identitását”. A harmadik sor hasonlata fölveti azt a lehetőséget, hogy a halott és a sírfelirat-olvasó viszonyát egy apa és egy fiú viszonyaként értelmezzük, bár ezt a behelyettesítést még egyáltalán nem írja elő a szöveg. A „rezzenetlen orca” jelzős szerkezet ugyanakkor fölidézheti a síron túlról jövő hang föntebb kifejtett sajátos hatékonyságát, nevezetesen a sírfelirat hiányzó szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti csere lehetőségét, azt, hogy a sírfelirat-olvasó maga is holt szoborrá, „rezzenetlen arccá” merevedhet. Amennyiben a kérdést a beszélő önmagához intézett kérdéseként értjük, ez az „énnek” egy szintén sajátos kettészakítottságára hívja föl a figyelmet: van egy kérdező „én”, aki, mivel kérdez, nem ugyanaz, mint a lehetséges válaszadó „én”. Ezt a két „ént” egy némileg „erőszakos” tropológikus helycserével megint csak behelyettesíthetjük egyrészt a sírfelirat halott szubjektumának „hangjával” (ő lesz így a kérdező, a felszólító, v. ö. „Állj meg, vándor!”), másrészt a rezzenetlen arcú szoborrá merevedett, néma válaszadóval, vagyis inkább csak a válaszra felszólítottal. Ezt az értelmezést, vagyis hogy a sírfelirat által válaszra felszólított, ugyanakkor válaszra képtelen, bizonyos értelemben tehát már halott „én” a beszélővel azonos „helyen áll”, a szöveg további passzusai is alátámasztják, egyrészt a harmadik strófában: „A hálószobám küszöbe alatt, / (…) Egy csontváz fekszik…”, majd radikálisabban és egyértelműbben, ugyanakkor általánosítóan megfogalmazva a hatodik strófa kezdetén: „Halálra élet nő: helyük közös.” A vers utolsó sorában a párna mint a beszélő, és a szemfedő mint a halott „attribútumainak” metaforikus azonossága szintén arra a „közös helyre” utal, ahol mind az élő (beszélő), mind a sírból beszélő, felszólító „hang” „szubjektuma” fekszik. Ez a kettészakítottság, ami egy élő és egy halott „ént” „beszéltet” a szövegben, megfeleltethető a beszélő mint néma sírfelirat-olvasó „hangjának”, vagyis e „néma hang” paradox kettősségének.

Az első strófában lehetőség volt arra, hogy mind a kérdezőt, mind a kérdés kérdezettjét egyazon személy kettészakított „énjeiként” jellemezzük, de már ez a kettészakítottság nyilvánvalóvá tette, hogy a válaszadás nem történhet meg, mégpedig a megszólított (fiú) rezzenetlen arccá, holt szoborrá merevedése miatt. Az élő és a halott közti csere legalábbis jelzésszerűen már itt megjelenik. A második strófa beszélője a válasz „helyét” keresve már nem saját rezzenetlen arcát vizsgálja, hanem egy deixissel magán kívülre mutatva, kívülről várja a választ: „A válasz ott, ahol (…) / a fényre / Kerülnek bölcsőhelyem kincsei, / Hogy végre tisztában legyek magammal.” A hálószóba köszöbe alatti csontváz helye lesz azonos a válasz „helyével”. A válasz lehetősége azonban, akárcsak a „rezzenetlen orca” esetén, megint rövidre zárul: a csontváz nem adhat választ, csak akkor, ha a beszélő „hangot” kölcsönöz neki, ami persze megint azzal a veszéllyel jár, hogy maga is holttá dermed. A válaszra felszólított itt is néma marad, akárcsak az első strófában, mégpedig azért, mert minden válasz azt a veszélyt rejti magában, hogy a felszólított a halott nyelvén szólal meg, s ezáltal maga is halottá válik, de ugyanakkor már maga a némaság is értelmezhető a halott sírfelirat-olvasó „hangjaként”. „A válasz ott…” – ez a deixis, amennyiben hatékony kíván lenni, azt a követelményt kell megfogalmazza, hogy a rámutatás pillanatában a tekintet, az arc elvonódjék a halott csontváz felől, nehogy a rámutató saját arcát kölcsönözze a csontváznak, noha máris megtette. Hiszen a szöveg egésze megint csak egy szubjektumnak, mégpedig a beszélőnek mint sírfelirat-olvasónak névtelen arcaként válik olvashatóvá, aki a megint csak egy lábjegyzetben „hitelesített” név, Hatvani István helyére is behelyettesíthető: mindketten, a beszélő és a professzor, akit a beszélő „idéz”,  a halottak csontjain fekszenek, onnan beszélnek, pontosabban éppen ez az, amit mondanak. Az a beszélő, aki a professzor sírkövének utánajár, nincs jobb, nincs „élőbb” helyzetben itt, mint maga a professzor.

Azonban mindezek a helyettesítések sokkal inkább a „trópusok nyelvének” sajátosságaira, és kevésbé az élők és holtak közti „kommunikációra” vetnek fényt. A megnevezés és a helyettesítés lehetősége, mint ahogyan behelyettesíthető Kőműves Kelemenné nevével bármelyik halott, egyetlen feltétel, hogy nő legyen, éppen abból adódik, hogy a névhez, a metaforához, a megnevezéshez nem tartozik semmilyen élő identitás, a nyelv, ha úgy tetszik: halott. De Man szavaival: „Amennyiben a nyelv figura (vagy metafora vagy prosopopeia), akkor tényleg nem azonos magával a dologgal, pusztán annak reprezentációja, képe, s mint olyan, hallgatag, és néma akár egy kép. A nyelv mint trópus mindig megfoszt.” Az a paradox állítás, hogy a nyelv néma, mint egy kép, implikálja, hogy – akár Wordsworth Esszék sírfeliratokról című „önéletrajza” végén – „mindannyian süketek és némák vagyunk”[11], éppen akkor, amikor beszélünk, amikor a nyelv néma, üres, imskripcionális jeleit, trópusait használjuk. Térey szövegének hatodik strófájában éppen arra utal a „Temető mindenütt…” emfatikus kitétel, hogy az egész világ ezekből az üres és hangtalan jelekből tevődik össze, a nyelv nem tartozik sem az élőkhöz, sem a holtakhoz, mindig kölcsönvett. És mivel a nyelv néma, éppen ezért alkalmas arra, hogy a holtak műemlékévé váljon.

 

III.

 

„A hang vagy a beszélő tudat fogalma a nyelv deiktikus funkciójának figurája”[12] – írja Cynthia Chase de Man figuárit elemzve –, s ez ahhoz az apóriához vezet el, amelynek nyomán de Man, Hegelből kiindulva, az írást úgy határozza meg, „mint egy olyan felejtés végső eltörlése, amely nem hagy semmilyen nyomot.”[13] Hegel a tudatot mint a rámutatás vagy bemutatás bizonyosságának funkcióját elemzi, mégpedig azon feltételezett képességében, hogy képes deiktikus rámutatni valamely „itt”-re vagy „most”-ra, tágabban értve, valamilyen rajta kívüli referenciára. Az elemzésből viszont éppen az derül ki, hogy a tudat az egyedit vagy partikulárisat („itt” vagy „most”) éppenséggel egy általánosítás révén nevezi meg, pontosabban már nem ezt az „itt”-et nevezi meg, hanem egy akármelyik általános „itt”-et, ez az általánosság biztosítja a deixis érthetőségét mások számára. Azaz, Hegellel szólva, „éppen nem úgy beszélünk, ahogyan ebben az érzéki bizonyosságban gondoljuk (meinen). A nyelv azonban, mint látjuk, az igazabb; benne magunk cáfoljuk meg közvetlenül gondolatunkat, s mivel az általános az érzéki bizonyosság igaza s a nyelv csak ezt az igazat fejezi ki, azért nem is lehetséges, hogy valaha is kimondhatnánk egy érzéki létet, a melyet gondolunk.”[14] Ennek következtében válik az üres és általános deixis de Mannál magának a nyelvnek a paradigmájává, vagyis maga az írás helye lesz az egyetlen partikularitás, amelyre a tudat deiktikusan utalni képes („Az egyetlen partikuláris esemény, amire rá lehet mutatni, az írás…”), ahol az írás mindig arra emlékeztet, „hogy az ember soha nem felejthet el felejteni.”[15] De az írás deixise természetesen töröl minden más egyedi és partikuláris „helyet”, amelyre egyedien utalnia kellene, így az írott szöveg maga nem más, mint a felejtés (üres) helye.

Amennyiben a nyelv vagy a tudat („a tudat maga a nyelv”[16] – de Man) működésének paradigmája a deiktikusan önmagára utaló írott jel vagy véset, akkor minden olyan válaszkísérlet, amely az elemzett Térey-szövegben a válasz „helyét” egy deixissel próbálja referencializálni, szükségszerűen csak egy „szöveghelyre” utalhat. A már idézett távolra mutató deixis („A válasz ott…”), illetve a második strófa végül magában a beszélőben leli föl a válasz értelmét („Hogy végre tisztában legyek magammal.”), mely beszélő maga már előbb hangtalan sírfelirat-olvasóként, az olvashatóság egyik személytelen trópusaként vált megragadhatóvá.

Az első három strófa a teret és a szereplőket a beszélőhöz tartozóként írja körül: „kedvesek”, „háztetőnk”, „bölcsőhelyem”, „hálószobám” stb., ezt birtokos szerkezetek jelölik. Ezek a helyek általános deixisekként bármilyen „én” szokásos, sőt „paradigmatikus” helyeit, a születés, az alvás stb. helyeit nevezik meg, amelyek éppenséggel nem egy partikuláris és egyedi teret, hanem egy általános, szokásos, bárki számára ismerős, noha nem ebből a szövegből ismerős teret rajzolnak körül. Ez biztosítja a szöveg olvasatát irányító helycserék és helyazonosságok végrehajthatóságát: az élet és halál, az alvó és a halott közös helyeinek felismerését és cseréjüket. A negyediktől a hatodik strófáig a szöveg nem csak térbeli, hanem tágabban vett kulturális kódok, egészen pontosan nevek[17] behelyettesíthetőségét kínálja föl, e nevek legfőbb tulajdonsága éppen az, hogy általánosságuk révén bárkire alkalmazhatóak, tehát nem egyénítenek. Kőműves Kelemenné, a befalazott feleség története Hatvani István kollégiumi professzor sírkövének történetével korellál; a városfalba beépített test és az elporladt testet jelölő kő itt megint fölcserélhetővé válik, ugyanis mindkettő az élőket körülvevő, biztosító falnak lesz „kötőeleme”. A két történet közti korrelációnak egy másik aspektusa, hogy egy népballadai, tehát hangsúlyosan fiktívként olvasandó, és egy „valóságos” (amennyiben a lábjegyzetek itt referenciális produktivitást fejtenek ki) történet egymásra olvasását teszi lehetővé, s ez megint csak az ún. „fikció” és az ún. „valóság” közti határok felszámolhatósága irányába hat a szöveg helyettesítéses rendszerében. Hatvani professzor pozíciója pedig, mint láttuk, a beszélő hálószobai pozíciójával analóg, mindketten a halottak „szomszédaiként” szólalnak meg. Ennyiben tehát aligha tekinthető túlságosan merésznek a halott professzor szavainak idézőjeles „megidézése”[18], inkább logikusan illeszkedik a „ki beszél itt?” kérdés megválaszolhatatlanságának és az ebből következő hang- és helycserék lezárhatatlan szövevényébe. A deixis az ötödik strófában is előfordul, de itt sem tesz lehetővé mást, mint egy az írott jelnek önmagára, pontosabban önmaga ürességére vonatkoztatható olvasatát: „Valahol a Seholban – ugyanitt –”, a következő sor „rémlenek” igéje továbbá a beszélő tudatának képeiként (arcaként) teszi olvashatóvá a „Csónak formájú fejfák” hangsúlyozottan formai/képi meghatározottságát: a sírfelirat-olvasó arcot ad a névnek, de ez az arc, amely a sírfelirat-olvasónak rémlik, maga a „csónak formájú fejfa”, amely ugyanakkor megint csak érthető a beszélő (képzelt) arcaként is, mely hasonlóan merev és méginkább monumentum-szerű, mint az első strófa „dermedt orcája”.

Az utolsó strófabeli rejtett vagy metaforikus deixis (”Borúlátásom innét”) a szövegben vissza és előre-utalásként is olvasható: egyrészt az eddigi válaszkísérletek helyei felé, azok felé a „közös helyek” felé, ahol „halálra élet nő”, másrészt azon regény irányába, amelynek címét a második és a harmadik sor parafrazeálja: Kemény Zsigmond, Ködképek a kedély láthatárán. Vélhetően nem csak annak újabb demonstrálására alkalmas ez a szövegközi utalás, hogy az írás maga az egyedüli partikuláris „hely”, amelyre egy írott szöveg utalhat, s hogy ebben az utalásban is saját magára mint a szövegközi utalásban előhívott másik szöveg saját maga általi olvasatára (vagy félreolvasására) képes csak utalni. Emlékeim szerint – mivel nem olvastam újra a regényt – az önmagát eltörlő emlékezet struktúrája beleolvasható a regénybe, tehát akár egy hypertextuális viszony is feltételezhető Térey és Kemény Zsigmond szövege között, amelyet talán – és most már monomániásnak tűnhetek – megint csak sírfeliratként, méghozzá saját sírfelirataként olvas a versbeli beszélő. Ez indokolja a vendégszöveg első személyű adaptációját, s ez tűnik az egyetlen távolabbra mutató válasznak az első sorban megfogalmazott kérdésre, arra, hogy miért íródik bele kultúránkba örökösen a gyász, és miért olvasható bármilyen alanyi költészet a hiányzó „alany” sírfelirataként. A vers azonban a válasz egy lehetséges irányának, vagyis egy újabb szöveg, Kemény Zsigmond szövegének elolvasása felé mutató „deixis” után újabb kérdéssel „tetézi” ezt a csupán lehetséges „választ”. Az utolsó sor metaforái („szemfedő”, „párna”) a szövegben eddig is működő tükrös struktúrára vetnek fényt, továbbá a nyelvi jelölés véletlenszerű és egyáltalán nem determináló erejű, széttartó működésmódjára: ugyanaz a dolog nevezhető szemfedőnek vagy párnának, ebből még egyrészt nem fog kiderülni, hogy e neveken kívül voltaképpen hol találhatók, továbbá az sem, hogy kié a „szemfedő”, vagy a „párna”, hogy ki beszélhet itt párnáról és ki beszélhet itt szemfedőről.. A kérdés kérdés marad, s ha át akarunk hatolni a „szemfedő” áttetsző metaforáján, akkor megpillanthatjuk a „párna” metaforáját, és ha át akarunk hatolni a „párna” metaforáján, akkor láthatjuk a „szemfedőt”, egyiknek sincsen „eredeti” neve, a nevek figurálisan megsokszorozódnak. A szavak (mint Nesszos mérgezett köntöse, mely megfosztja önmagától a testet) a  helyeknek és az „énnek” csak átiratait nevezik meg a beszélő és az olvasó számára is. Mivel a szemet már eleve „szemfedő” takarja.

---