Címke: György Péter

„Magyarország nem ismeri Erdélyt.”, avagy birkózás a „nemzeti” homokozóban

„Nachträglich muß ich noch dazusetzen, daß ich weder im Leben, noch im Tode ein Feind der ungarischen Nation gewesen bin. Mögen sie dies mir als dem Sterbenden auf mein Wort glauben, in dem Augenblick, wo sonst alle Heuchelei abfällt.”

Stephan Ludwig Roth: Abschiedsbrief an seine Kinder

 

„Amikor 1918 decemberében egy csapásra megvalósult Nagy-Románia, azzal a románok sokszáz éves álma teljesült – együvé tartozni a Bánságtól a Dnyeszterig. Ez a Nagy-Románia hatalmas nehézségek közepette jött létre, olyanoknak kellett ugyanis összegyűlniük és együtt munkálkodniuk, akik előzőleg soha nem éltek egyazon kormányzat alatt. A románokat az tartja össze, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszélik. Elmondtam már: talán egyedüli ország vagyunk Európában, a kisebbeket leszámítva, ahol a nemzeti érzésnek kizárólag az a tény az alapja, hogy »a Tiszától a Dnyeszterig« ugyanazon a nyelven szólalunk meg. Máshol nem így történt: a nemzeti érzés századokon keresztül, lépésről lépésre a közös történelem körül formálódott.“

Neagu Djuvara, A románok rövid története, ford. Horváth Andor, Koinónia, Kolozsvár, 2010, 278. 

 

„Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő.”

Bartis Attila–Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Bp., 2010, 37.

          

György Péter, Állatkert Kolozsváron
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

Trianon, Erdély, Székelyföld – traumák és víziók. György Péter legújabb könyve érzékeny és meglehetősen aktuális témát jár körül, teoretikus kerete alapvetően a trauma kialakításának/kialakulásának interpretációs stratégiáit feltáró elméleti horizont, innen érkeznek a kérdések és itt fogalmazódnak a válaszok is. Az Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötet gondolati íve az elmúlt lassan száz év történeti távolságát járja be, a kérdésfelvetés aktualitásából és problematikusságából kiindulva halad végig bizonyos események, mitikus terek, elfeledett vagy éppen igenis az emlékezettben jól megőrzött személyek jelentette stációin, hogy végül elérkezzen napjainkhoz, a feltett kérdés megoldatlanságához. A probléma: „A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott a felszínre, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem.” (19.) És amit a szerző tesz: „Ebben a könyvben egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) A probléma és az eljárás megfogalmazásából rögtön láthatjuk, a neotradicionalizmus fogalma, ennek működése kulcsfontosságú a kötet szempontjából, s nem árulunk el semmi meglepőt, ha már az elején rávilágítunk a tényre: György Péter az általa neotradicionalizmusnak nevezett főként politikai, de kulturális eszmének a működését kísérli meg feltárni, mintegy lebontani – és ezzel vitát indítani.

 

Mielőtt azonban – már így az elején – abba a hibába esnék, hogy a kötet bizonyos állításait illetően mély egyetértésemet, mások esetén meg ellenkezésemet fejteném ki, érdemes arra figyelni – ahogyan ezt a szerző is teszi az Erdély-kép boncolgatása során –, miként is épül fel a könyv. A szerkezetet, másrészt a nagyon pontosan és megfontoltan elhelyezett elemeket szemlélve azonnal tetten érhetjük egyfelől György Péter eljárását és stratégiáját, másfelől a hol explicitté tett, hol inkább elhallgatott szándékát. Merthogy az Állatkert Kolozsváron című kötet átgondolt és tudatosan szerkesztett mű, alapvetően kronologikus sorrendben következnek egymás után a szövegek, melyek hol a tanulmány, hol az esszé kategóriájába sorolhatók. Összességében három nagyobb tematikus egységet különíthetünk el, melyek az időrendet tekintve először a trianoni döntést – ennek előzményeit, majd közvetlen hatásait a húszas, harmincas évek Magyarországán (3-6. fejezet) –, a kommunizmus alatti Erdély-képet (8-11. fejezet), végül az 1989 utáni eseményeket (13-16. fejezet) tárgyalják.

 

Mindez azonban csak részben igaz, mármint hogy ezek a fejezetek egyszerűen csak tárgyalnák az adott időszakokban kialakult és létrehozott mítoszokat, képeket, stratégiákat. Mivel egyetlen pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy mindeközben György Péter is értelmez, kiemel, irányítja a figyelmünket – kicsit másképp, kicsit másfelé, mint ahogy eddig megszokhattuk az Erdélyről szóló diskurzus esetében. A két világháború közötti időintervallumot tekintve alapvetően a Vérző Magyarország című antológiát állítja a középpontba, melynek jelentőségéről, Kosztolányi Dezső szerepéről és szerepvállalásáról lassan könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, azonban így elsikkad valami: azt is mondhatnám, nem történik semmi. Mégpedig azért nem, mert ennek kiemelése, továbbá az ezt megelőző fejezetekben a magyarországi helyzet elemzése mind egyetlen (nem is annyira új) nézőpont alapján történik. Egy magyarországi szempont ez, mely innen, a megmaradt ország központja felől lát és interpretál – nem érvénytelen, hanem egyetlen. S ha már Erdély-képről beszélünk a húszas, harmincas évek kapcsán, akkor véleményem szerint megkerülhetetlen a pluralitás játékba engedése – ha e diskurzust vizsgáljuk, akkor annak számos résztvevőjét, megszólalóját illene megemlíteni. Hiszen nem olvashatunk sehol arról, miként is nő súly alatt a pálma (Ligeti Ernő), milyen hatással volt a szellemi és kulturális életre a két püspök (Ravasz László, Makkai Sándor), miért és miként zajlott a skizma-pör vagy miről is szólt a vallani és vállalni vita, esetleg miként szólt bele ebbe a Korunk akkori főszerkesztője, Gaál Gábor. Alapvetően nem hiánylistát kívánok felállítani, nem. Egyszerűen rávilágítani arra, amit György Péter tesz, az nem más, mint kiemelés, tehát az interpretációs stratégiáját tekintve: hangsúlyváltás.

 

Ennél sokkal világosabban látszik az eddigi hangsúlyok ellenpontozására való törekvés a második nagyobb egységben, melyben a kommunizmus ideje alatti Erdélyről, annak meghatározó alakjairól esik szó. Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos kiemelése látványos szakítás az „erdélyi/romániai magyar irodalom” ábrázolásának azon hagyományával, mely elsősorban a kisebbségi feladat- és sorsvállalás imperatívusza felől rendezte irodalomtörténeti narratívába a műveket, alkotókat.

 

Nagyon hasonló ehhez az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség bemutatásának esete is: míg a kilencvenes és a kétezres évek recepciótörténete elsősorban a transzközép nemzedékének színre lépésétől volt hangos, addig a kötet ábrázolás-technikája egymás mellé helyezi (teljesen természetesen) a két csoportjelenséget, majd az elemzések során felmutatja, miért pukkant ki a transzközép-lufi, és miért szárnyal az irodalom egén a daloló borz. Alapvetően nem abban látom a problémát, hogy György Péter miként ítéli meg egyik vagy másik csoportosulás esztétikai teljesítményét, hanem magában a közvetítés eljárásában. A könyv nyitányából fentebb idézett rész arról vall, hogy a kötet célja (ismét idézem) „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válásá[nak]” nyomon követése. Nem mindig értem (vagy nem mindig akarom érteni?), hogyan kapcsolódik az irodalomtörténet-írás megszokott, kiemelésekkel, hangsúly-elhelyezésekkel operáló gyakorlata az említett folyamat nyomon követéséhez. Vagy talán félreértelmezek valamit, s például a transzközép erőltette „hatalmas fallosz” képe egyúttal a magyar történeti kultúrfölényt, továbbá nagyhatalmi álmokat szimbolizálna? Aligha. Sokkal inkább arról van szó véleményem szerint, hogy két eljárás keveredik az Állatkert Kolozsváron című kötetben. Egyrészről kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv explicit nem másra vállalkozna – tehát „a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót.” (216.) Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély

 

De vissza Erdélyhez és a róla szóló diskurzushoz. A fentebbi megállapításokat tekintve elmondhatjuk, hogy György Péter könyve aktívan lép be e diskurzus terébe, melyet tehát nem csupán bemutat, hanem alakít is. A mindenkori befogadó viszonylatában itt felmutatható a kötet egyik legnagyobb érdeme, ugyanakkor éppen ez legnagyobb hátránya is. Az Állatkert Kolozsváron hangsúlyáthelyezéseivel olyan alkotókat és műveket villant fel, melyek többnyire kívül esnek a „köz” számára közvetített Erdély-képen, így tehát ebből a szempontból mindenképpen értékelendő a vállalkozás. Ezzel ugyanakkor olyan műveket és alkotókat állít háttérbe, melyek nélkül alapvetően elképzelhetetlen az Erdélyről szóló diskurzus. Mindazok számára tehát, akik áttekintéssel bírnak e diskurzus alakulását tekintve, mintegy kiegészítésként szolgál a kötet, viszont akiknek halvány lila sejtelmük sincs arról, hogy alakult és alakul mindez, azok számára meglehetősen leszűkíti a „teret”, mintegy leegyszerűsíti – ami e problémakör tágasságát tekintve ellenpontozás, hangsúlyváltás egyfelől, az radikális szűkítés másfelől.

 

Ugyanakkor és mindemellett van egy alapvető probléma ezzel a diskurzussal. Láthatóan hosszú ideje történnek mind a közbeszéd, mind a politika, mind az irodalomtörténet esetében ennek alakítására és uralására kísérletek. Ezek jelentős része benne ragadt a „nagy nemzeti elbeszélés” csapdájában, azaz nem tesznek mást a kísérletezők, mint az Erdélyről szóló magyar (!) diskurzust igyekeznek valamiképpen meghatározni, saját képükre, elképzelésükre formálni. Miközben alig vagy szinte soha nem veszik észre és tudomásul, hogy Erdély sosem volt magyar. Volt román, szász, zsidó, örmény, cigány – és magyar. Sohasem egyik kizárólagosan. Erdély képét, a mitikus tér megkonstruálását mindig magyar nézőpontból nézni és alakítani lehet, de ugyanígy lehet kilépni ebből a „nemzeti” tradícióból. György Péter egy helyen így fogalmaz: „Az »erdélyi lét« mibenléte nem fátum, nem sors, hanem racionális kérdés, számos alternatívát felkínáló nyersanyag, munkadarab. Olyan szövegek sorsáról van szó, amelyek történeti és kortárs metszetben, de visszatérően elemzik annak a kulturális térnek a történetét, amely Erdélyként ismeretes, s amelynek fogalomtörténete különböző léptékű esettanulmányokban relevánsabb kérdéseket vet fel, mint üres bizonyosságokat ígérne.” (414–415.) Pontosan írja a szerző, hogy azt itt említhető szövegek számos alternatívát nyújtanak, hogy e kulturális tér történetét elemezzük, csak azt kellene felfedeznünk, hogy e kulturális tér szövegei adott esetben nem csupán magyarul születtek. Hogy mindehhez hozzátartozik – tetszik vagy nem tetszik – Romulus és Remus, a hammelni patkányfogó szászok által betelepedés-történetként interpretált változata, vagy éppen – hatalmasat ugorva – az aradi tizenhármak mellett miért nem emlékezünk a Kolozsváron kivégzett Stephan Ludwig Rothra is? És ha már Szilágyi Domokos: a György Péter hozta példa, mely a Szilágyit párhuzamba állítja Celannal (továbbá a Szilágyi–Hervay-levelezést a Celan–Bachmann-levelezéssel) meglehetősen imponáló, de például nem lehetne-e a Szilágyi-féle jelenséget (és itt most az ügynökügyre gondolok) megvizsgálni Eginald Schlattner és az 1959-es brassói szász íróper viszonylatában? Vagy mondjuk az Ellenpontok című szamizdatot és kontextusát a nem sokkal korábbi Aktionsgruppe Banat fellépésének fényében? Esetleg a román irodalomban nyolcvanasok nemzedékeként megnevezettek költészetét a Forrás harmadik nemzedékének (ha érvényesnek tekinthetjük egyáltalán ezt a kategóriát) lírájával, kapcsolva hozzá az Aktionsgruppe lírikusait?

 

Sok mindent lehetne, csak ahhoz tudomásul kellene vennünk a fent említett tényt, miszerint e kulturális tér és szövegei nem csak és kizárólag magyar nézőpontból vagy éppen magyar–magyar dichotómiában értékelhetők. És mindez nem csupán György Péter könyvének hiányossága, hanem az egész diskurzusé. Természetesen lehetne mondani, e kötet nem erre vállalkozik, hanem elsősorban arra, hogy leírja, bemutassa számunkra a fentebb felvillantott rendszert, annak szólamait, különböző konstrukcióit. Viszont abban a pillanatban, mikor tevőlegesen, hangsúlyáthelyezőn alakítani kezdi – tudatosan – e diskurzust, e könyv sem tesz mást, folytatja a birkózást a nagy nemzeti homokozóban. Pedig esélye lett volna rá, hogy kilépjen ebből.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013. 

Könyvheti szemle I.

Lehangoló tükörkép

Térey János: Moll. Újabb versek 2006-2012, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

 

terey

Térey János 84. könyvhétre megjelent kötete, a Moll, hat év verstermését foglalja magába. Az Ultra óta Térey könyveit inkább a színmű, a verses regény, a novella műfajai határozták meg, így méltán állhat az Ultra folytonosságát fenntartva az Újabb versek 2006-2012 alcím a kötet elején. Hat év anyagát egybefogni nem könnyű vállalkozás, a Moll cím és Beethoven Op. 132 (III. Molto adagio) művének az első lapra citálása azonban megadja a kötet alaphangját. A Beethoven-mű felidézése és a moll hangsor közhelyes értelmezése, miszerint az szomorkás, drámai hangvételűnek tekinthető, ráerősít a szövegek lassú áramlására, néhol igen sötét hangvételükre. Ezek a szövegek nem átfuthatók, többszöri olvasást igényelnek, de a száraz, komor sorok legtöbbször érzékenyen reagálnak a minket körülvevő világra, emberi történetekre. A fehér ember tévéje előtt ül, szórakozván a szenzációként bemutatott nyomorúság fölött, Mr. Lear, kinek tragédiája, hogy van kire várnia, egyedül marad, Szeretetlen Margitnak csak a „jobb-híján-ember” jut nagy szerelme helyett, máshol megtudhatjuk, hogyan tépte szét gazdáját egy medve, akit meg akartak szelídíteni, s a kötetben megtalálható a Magyar Közöny című vers is, amely Kemény István Búcsúlevelére reflektál. A középre helyezett ciklus, A vigasztalhatatlan, különbözik a többitől, amennyiben itt inkább az egyperces műfajára emlékeztető szövegeket találunk, melyek nehezen olvashatók szabadversként, a nyelv ritmusa ugyanis e ciklusban kevéssé lírai. Ekképpen helyzetük kérdéses az Újabb versek összefoglaló cím alatt, de szövegek témájukat, tragikumukat tekintve jól illeszkednek a többi ciklushoz. Térey János új kötetéből ugyanis nem hiányzik a tragikum, sem a gúny, borús, ám mégis szikár versek tükrében ismerhetjük fel mindennapjainkat.

 

Gorove Eszter

 

„Holott, persze, minden másként volt”

György Péter: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

 

györgyMa, amikor mind többet hallunk emlékezetről, tradícióról, a múlt(unk)hoz való viszonyról, annak ápolásáról, mindezt a „nemzeti” jelzővel teleaggatott kulturális és politikai diskurzusban, fölerősödik az e fogalmakat instrumentalizáló kulturális-politikai jelenségekre adott reflexió jelentékenysége és szükségessége. Az új György Péter-könyvben helyet kapó politika-, kultúra- és irodalomtörténeti tanulmányoknak provokációjaként a mindegyre teret nyerő „neotradicionalizmus” agresszív jelenségei, valamint annak intézményesülése, az emlékezetpolitikában dominánssá válása jelölhető meg.

A kötet – talán nem meglepő, de talán nem elégszer hangsúlyozandó – koncepciója szerint a neotradicionalizmus és emlékezetpolitikája nem pusztán kompenzatív vagy restauratív, a modern társadalom kihívásaitól a múltba menekülő, de e múltat magát destruáló, „fantáziaparkot”, „képzelt helyeket” konstruáló, szó szerint semmitmondó ideológia. „Erdély” – képzelt helyként, mítoszként – ezek kitüntetett képviselője, egy metahistorikus konstrukció, a szimbolikus politikai tér tágasságának záloga, de mindenekelőtt tehát a történelmi múlt sokrétűségének, feszültségeinek, a sematizálásnak ellenszegülő, és a (populáris) kultúripar által hasznavehetetlen jelenségeknek a kioltása: „A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létező Erdélynek pedig csak múltja” – amint a Visky Andrástól vett idézet összefoglalja.

Ez tehát az a provokatív eredő, amely összekapcsolja a tanulmányokban elemzett jelenségeket: az elhalványuló múlt veszélyei kerülnek elő, legyen szó a Trianon-sokk nemzeti identitást meghatározó „sorseseménnyé” válásáról, az összeomló dualizmus világának idealizálásáról, a Tanácsköztársaság egészének kriminalizálásáról – mely utóbbi kettő lehetetlenné teszi az előbbi megértését -, a Trianon- vagy Wass Albert-emlékművek elburjánzásáról, vagy a vallási szinkretizmus „hibbantjainak” egyszerre nevetésre és sírásra ösztönző ostobaságairól. Mindezek ellenében György Péter az eltűnő múlt darabkáit veszi elő, villantja föl és elemzi, akár irodalmi kordokumentumokat (a Vérző Magyarország-antológiát), akár életműveket (Szilágyi Domokosét vagy a kevésbé ismert Szabédi Lászlóét), többször, több kontextusban rákérdezve a kisebbségi irodalom és kultúra problémáira. Nem hagyományos értelemben vett történelmi szakmunkákat találunk tehát, sokkal inkább XIX. és XX. századi történelmi események, korszakok, alakok és művek összetettségét fölmutató elemzéseket, a minduntalan megismételt céllal: ellenállni a mitizálás redukcionizmusának.

 

Csuka Botond

 

Több út, egy történet

Hász Róbert: A Vénusz vonulása, Kortárs, Budapest, 2013.

 

hászHell Miksa és Sajnovics János, a két csillagász jezsuita 1768-ban útra kel Bécsből a Jeges-tengeren található Vardö szigetére, hogy figyelemmel kísérhessék az egy évvel későbbi csillagászati jelenséget, a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Hász Róbert legújabb regénye ennek az utazásnak a részletes történetét meséli el, érintve a XVIII. századi Európa politikai, tudományos eseményeit éppen úgy, mint akár a jezsuita rend korabeli megítélését. Persze mint minden híres regénybeli utazás, az út itt sem csak egy külsődleges esemény, Hász Róbert könyvének főszereplője, Sajnovics több szinten és módon is bejárja az elé kerülő utakat, s ezek sikerességének vagy sikertelenségének megítélése elsősorban az olvasó feladata.

Hász Róbert regényében ugyan történetileg ismert szereplők és események vannak, nem igazán tűnik fontosnak, hogy hosszabban beszéljünk valós és elbeszélt események összefüggéseiről (hasonlóságokról és különbségekről), a regény nem érinti, nem is problematizálja ezt a kérdést, ahogy az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje sem válik túlzottan fontossá – itt minden a történetnek, az út történetének van alárendelve. Ez egyébként nem válik a szöveg kárára, ellentétben azokkal a didaktikusnak ható mondatokkal, amelyek időről időre elhangzanak egy-egy szereplő szájából. Ettől függetlenül Hász könyve olvasmányos szöveg, s nem akar több lenni, mint ami – utak története.

 

Dobás Kata

 

 

„Csak az írás számít”

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal, Magvető, Budapest, 2013.

 

esterhazy

A cím, Kjell Askildsennek az Előversengésben is olvasható mondása a legjobb összefoglalója annak, hogy mi is történik Esterházy Péter legújabb könyvében, melyben, ahogy a korábbiakban is, a történelem, azaz a tények és az irodalom, pontosabban az írás viszonyát írja meg. Gondoljunk a többször újragondolt apatörténelemre, a futballos könyvekre, vagy, ahogy a Semmi művészetben Puskásék udvarolnak egy mesebeli, ugyanakkor önéletrajzi édesanyának. Az Egyszerű történet vessző száz oldal című regényben hivatkozások (most épp csillagozik!) jelölik ki a valóság pontjait egy tulajdonképpen történelmi regény ihletettségű históriában. S e megjegyzések érdekessége éppen az, ahogy bemutatják azt a vitát, ami a toll mozgása közben zajlik a tények és a regény, de megint csak pontosítva: az írás között. Mit jelent az, hogy a valós személyű Nyáry Pálról mintázott Nyáry Pál nevű szereplő még sem az a Nyáry Pál? Van-e jelentősége, hogy a csöndhintókészítő Ransmayr író nevét viseli? Miért javítja ki a jegyzetelő E. P. a regény folyamában Tiszát író önmagát, az írót, merthogy az nem is a Tisza volt, hanem a Duna, ahová a tündérkert-legenda halászai sodródtak? Arról szólhat mindez – s így talán egy újabb megközelítése, újraértelmezése is lehet a jellegzetes Esterházy-íráspoétikának –, hogy nincs értelme az irodalmon számon kérni a történelmet vagy az írói önéletrajziságot, vagy bármiféle anyagot, amin és amivel dolgozik. Mert ő úgy gondolja, „van ez fordítva is, vagyis hogy a mondattal lesz a valóság.” S ennek az egésznek az élvezete úgy tűnik, a dolgok ismétlésében rejlik: elmondani mondatokat, amiket más is – Napóleon, Kertész, Kosztolányi, Columbo – elmondott, más kontextusban, de ideillik. Vagy éppen belejavítgatni a történelembe, mindenféle történeti igény nélkül és örülni neki, annak, hogy van ez a gazdag múlt és igazából nem is kell semmi újat kitalálni, csak tudatosan zavarba hozni az olvasót, hogy akkor most ez-e az irodalom, játék a valósággal, vagy ez csak valami kétszázötvenoldalas blöff. A szerző könnyen olvasható módját találta meg annak, hogy meg- és átírjon valamit, úgy hogy közben valamiféle nyelvi hagyományt is szervesen – és humorosan – dolgozzon bele a könyvbe.

 

Makai Máté