Melyik erdélyi falura jellemző, hogy, „aki iszik, táncal” és annak van bicskája „aki székely, vagy aki jár ótni” (rózsát)? Hát Magyarlapádra. Idén július 13-a és 20-a között rendezték meg itt a XVII. Maros-Kisküküllőmenti Népzene-Néptánctábort. 150-200 résztvevő volt, leginkább 15 és 25 év közötti fiatalok, de népes volt a hangos gyermeksereg is. A szombati gálán derült ki, hogy néhány hetes táborlakó is volt.
A tánctábor már a kezdetektől felvállalt egy kapcsolatépítő szerepet is. A környékbéli településkről érkeztek az eddigi években néptánccsoportok, minden település tánccsoportja egy napig betekintést nyerhetett a tánctáborban zajló munkába. Idén sajnos ez elmaradt, viszont érkeztek székelyföldi és magyarországi tánccsoportok. Nem csak magyar ajkú vendég volt, hiszen fordult itt meg angliai, amerikai, svájci és németországi vendég is. Többen voltak, mint tavaly, messze ment a tábor híre, a szervezők szerint azért, mert nagyobb volt a rendezvény reklámja, igyekeztek a különféle kommunikációs csatornákat maximálisan kihasználni. Valószínűleg az is ismertebbé tette Magyarlapádot, hogy az előző tábor óta, 2013. október 25-én a magyarlapádiak a Polgárok házának vendégei voltak, ahol bárki szabadon belekóstolhatott a falu hagyományaiba, néprajzába, kultúrájába. Ugyanakkor a falu népzene együttese a Kívánságkosár adásában is fellépett, a meghívottak a Parlamentet is meglátogatták. Továbbá az is növelte a falu népszerűségét, hogy dr. Bárth János néprajzkutató, a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének oktatója diákjaival megfigyeléseket végzett a községben. A faluról egy kétnyelvű monográfia is megjelent.
A szervezők a támogatók segítségével új dolgokat is belevittek a tábor programjába. A Pirospántlikás Zenekar idén pontozó versenyt tűzött ki Hopp, karéjba, legények! címen. A verseny érdekessége abban állt, hogy a lányok szavazatai döntötték el azt, hogy a saját csoportjukban (gyerek, kezdő, haladó) ki a három legtehetségesebb legény. Azt lehetett megállapítani, hogy a lányok értékelték a legények magabiztosságát, bátorságát is, aki egyedül is ki mert állni, az volt az igazán betyár legény.
A tábor egyik nagy előnye az, hogy a vendégek együtt tanulnak, este pedig együtt mulatnak a helybéliekkel, így közvetlen kapcsolatba kerülnek velük, elleshetik és egyben megértheti a lapádi népi kultúra fortélyait. Idén helytörténeti előadásokat is tartottak. A gyerekek (többek között) honfoglalás kori sírok helyét nézhették meg, a templomot, amely kazettás mennyezetéről híres, illetve Magyarlapádhoz és környékéhez kapcsolódó mondákat tanultak meg. A tudományos légkört kissé oldotta a borkóstoló, illetve a lapádi fiatalok plakátra írt szellemes ismertetője a faluról, illetve helyi szófordulatok, kifejezések, szállóigék. Itt olvashattuk például, hogy „Lapádon a forint, s az euró nem ér egy lejt se”. A táborlakók külön plakátra feljegyezhették az ízlelt lapádi borral kapcsolatos benyomásokat, illetve egy másikra a kedvenc lapádi népdaluk címét. Eddig sikerült 200-300 népdalt összegyűjteni, így az idei táborban a népdaloktatás hangsúlyos szerepet kapott. Született az az ötlet, hogy ezeket a népdalokat szöveges formában, CD-re rögzített hangvétellel együtt dobják piacra, de pénzhiány miatt ez az ötlet meghíúsult.
Mivel sikerült támogatókat szerezni, nem csupán népzenét, néptáncot oktattak, hanem, az előző évekhez mérten sokkal nagyobb lendülettel folyt a hangszeroktatás (már itt is két csoportra oszlottak: kezdők és haladók csoportjára), illetve számos kézműves fogalakozás zajlott. Ugyanazokból a hozzávalókból korosztálytól függően különböző dolgokat lehetett mesterkélni. Volt például gyöngyfűzés, tányérfestés, agyagozás, gipsz keret öntés és festés, de igazi szövőszéket is láthattak a résztvevők.
A gálaműsoron nem csupán a magyarlapádi népi kultúra került bemutatásra, hanem ízelítőt kaphattunk a szentbenedeki és szászcsávási táncrendből, illetve egy vendégelőadást láthattunk a kalocsai táncokból.
A táborban a falu nagy része részt vett valamilyen formában. Volt, aki résztvevőként, volt, aki oktatóként, volt, aki konyhásként, volt, aki támogatóként vagy szállásadóként, volt, aki eladóként, de olyan is akadt, aki kocsmájában teret biztosított a tánctanításnak.
A gyerekeket kérdezve azt lehet elmondani a táborról, hogy az emberek jól érezték magukat, kaptak valamit ettől a tábortól. A gyerekeknek nagyon tetszett a tányérfestés, volt olyan fiatal legényke, akit a hegedűoktatás kötött le legjobban, de olyan lány is, akit a legényes gyönyöre ragadott meg, s ő maga is felállt pontozni a fiúkat követően. Meglepett az, amikor a gyerekek elmesélték, hogy egész pici koruk óta táboroznak, jövőre is el szeretnének jönni továbbtanulni, illetve volt, aki azt mondta elemi osztályos fejjel, hogy nagyon szeretné, ha a gyereke jó táncos és hegedűmester lenne.
Szép munka volt, hát akkor jövőre is. „Hopp, karéjba, legények!”
„Nachträglich muß ich noch dazusetzen, daß ich weder im Leben, noch im Tode ein Feind der ungarischen Nation gewesen bin. Mögen sie dies mir als dem Sterbenden auf mein Wort glauben, in dem Augenblick, wo sonst alle Heuchelei abfällt.”
Stephan Ludwig Roth: Abschiedsbrief an seine Kinder
„Amikor 1918 decemberében egy csapásra megvalósult Nagy-Románia, azzal a románok sokszáz éves álma teljesült – együvé tartozni a Bánságtól a Dnyeszterig. Ez a Nagy-Románia hatalmas nehézségek közepette jött létre, olyanoknak kellett ugyanis összegyűlniük és együtt munkálkodniuk, akik előzőleg soha nem éltek egyazon kormányzat alatt. A románokat az tartja össze, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszélik. Elmondtam már: talán egyedüli ország vagyunk Európában, a kisebbeket leszámítva, ahol a nemzeti érzésnek kizárólag az a tény az alapja, hogy »a Tiszától a Dnyeszterig« ugyanazon a nyelven szólalunk meg. Máshol nem így történt: a nemzeti érzés századokon keresztül, lépésről lépésre a közös történelem körül formálódott.“
Neagu Djuvara, A románok rövid története, ford. Horváth Andor, Koinónia, Kolozsvár, 2010, 278.
„Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő.”
Bartis Attila–Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Bp., 2010, 37.
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.
Trianon, Erdély, Székelyföld – traumák és víziók. György Péter legújabb könyve érzékeny és meglehetősen aktuális témát jár körül, teoretikus kerete alapvetően a trauma kialakításának/kialakulásának interpretációs stratégiáit feltáró elméleti horizont, innen érkeznek a kérdések és itt fogalmazódnak a válaszok is. Az Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötet gondolati íve az elmúlt lassan száz év történeti távolságát járja be, a kérdésfelvetés aktualitásából és problematikusságából kiindulva halad végig bizonyos események, mitikus terek, elfeledett vagy éppen igenis az emlékezettben jól megőrzött személyek jelentette stációin, hogy végül elérkezzen napjainkhoz, a feltett kérdés megoldatlanságához. A probléma: „A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott a felszínre, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem.” (19.) És amit a szerző tesz: „Ebben a könyvben egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) A probléma és az eljárás megfogalmazásából rögtön láthatjuk, a neotradicionalizmus fogalma, ennek működése kulcsfontosságú a kötet szempontjából, s nem árulunk el semmi meglepőt, ha már az elején rávilágítunk a tényre: György Péter az általa neotradicionalizmusnak nevezett főként politikai, de kulturális eszmének a működését kísérli meg feltárni, mintegy lebontani – és ezzel vitát indítani.
Mielőtt azonban – már így az elején – abba a hibába esnék, hogy a kötet bizonyos állításait illetően mély egyetértésemet, mások esetén meg ellenkezésemet fejteném ki, érdemes arra figyelni – ahogyan ezt a szerző is teszi az Erdély-kép boncolgatása során –, miként is épül fel a könyv. A szerkezetet, másrészt a nagyon pontosan és megfontoltan elhelyezett elemeket szemlélve azonnal tetten érhetjük egyfelől György Péter eljárását és stratégiáját, másfelől a hol explicitté tett, hol inkább elhallgatott szándékát. Merthogy az Állatkert Kolozsváron című kötet átgondolt és tudatosan szerkesztett mű, alapvetően kronologikus sorrendben következnek egymás után a szövegek, melyek hol a tanulmány, hol az esszé kategóriájába sorolhatók. Összességében három nagyobb tematikus egységet különíthetünk el, melyek az időrendet tekintve először a trianoni döntést – ennek előzményeit, majd közvetlen hatásait a húszas, harmincas évek Magyarországán (3-6. fejezet) –, a kommunizmus alatti Erdély-képet (8-11. fejezet), végül az 1989 utáni eseményeket (13-16. fejezet) tárgyalják.
Mindez azonban csak részben igaz, mármint hogy ezek a fejezetek egyszerűen csak tárgyalnák az adott időszakokban kialakult és létrehozott mítoszokat, képeket, stratégiákat. Mivel egyetlen pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy mindeközben György Péter is értelmez, kiemel, irányítja a figyelmünket – kicsit másképp, kicsit másfelé, mint ahogy eddig megszokhattuk az Erdélyről szóló diskurzus esetében. A két világháború közötti időintervallumot tekintve alapvetően a Vérző Magyarország című antológiát állítja a középpontba, melynek jelentőségéről, Kosztolányi Dezső szerepéről és szerepvállalásáról lassan könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, azonban így elsikkad valami: azt is mondhatnám, nem történik semmi. Mégpedig azért nem, mert ennek kiemelése, továbbá az ezt megelőző fejezetekben a magyarországi helyzet elemzése mind egyetlen (nem is annyira új) nézőpont alapján történik. Egy magyarországi szempont ez, mely innen, a megmaradt ország központja felől lát és interpretál – nem érvénytelen, hanem egyetlen. S ha már Erdély-képről beszélünk a húszas, harmincas évek kapcsán, akkor véleményem szerint megkerülhetetlen a pluralitás játékba engedése – ha e diskurzust vizsgáljuk, akkor annak számos résztvevőjét, megszólalóját illene megemlíteni. Hiszen nem olvashatunk sehol arról, miként is nő súly alatt a pálma (Ligeti Ernő), milyen hatással volt a szellemi és kulturális életre a két püspök (Ravasz László, Makkai Sándor), miért és miként zajlott a skizma-pör vagy miről is szólt a vallani és vállalni vita, esetleg miként szólt bele ebbe a Korunk akkori főszerkesztője, Gaál Gábor. Alapvetően nem hiánylistát kívánok felállítani, nem. Egyszerűen rávilágítani arra, amit György Péter tesz, az nem más, mint kiemelés, tehát az interpretációs stratégiáját tekintve: hangsúlyváltás.
Ennél sokkal világosabban látszik az eddigi hangsúlyok ellenpontozására való törekvés a második nagyobb egységben, melyben a kommunizmus ideje alatti Erdélyről, annak meghatározó alakjairól esik szó. Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos kiemelése látványos szakítás az „erdélyi/romániai magyar irodalom” ábrázolásának azon hagyományával, mely elsősorban a kisebbségi feladat- és sorsvállalás imperatívusza felől rendezte irodalomtörténeti narratívába a műveket, alkotókat.
Nagyon hasonló ehhez az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség bemutatásának esete is: míg a kilencvenes és a kétezres évek recepciótörténete elsősorban a transzközép nemzedékének színre lépésétől volt hangos, addig a kötet ábrázolás-technikája egymás mellé helyezi (teljesen természetesen) a két csoportjelenséget, majd az elemzések során felmutatja, miért pukkant ki a transzközép-lufi, és miért szárnyal az irodalom egén a daloló borz. Alapvetően nem abban látom a problémát, hogy György Péter miként ítéli meg egyik vagy másik csoportosulás esztétikai teljesítményét, hanem magában a közvetítés eljárásában. A könyv nyitányából fentebb idézett rész arról vall, hogy a kötet célja (ismét idézem) „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válásá[nak]” nyomon követése. Nem mindig értem (vagy nem mindig akarom érteni?), hogyan kapcsolódik az irodalomtörténet-írás megszokott, kiemelésekkel, hangsúly-elhelyezésekkel operáló gyakorlata az említett folyamat nyomon követéséhez. Vagy talán félreértelmezek valamit, s például a transzközép erőltette „hatalmas fallosz” képe egyúttal a magyar történeti kultúrfölényt, továbbá nagyhatalmi álmokat szimbolizálna? Aligha. Sokkal inkább arról van szó véleményem szerint, hogy két eljárás keveredik az Állatkert Kolozsváron című kötetben. Egyrészről kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv explicit nem másra vállalkozna – tehát „a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót.” (216.) Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét.
De vissza Erdélyhez és a róla szóló diskurzushoz. A fentebbi megállapításokat tekintve elmondhatjuk, hogy György Péter könyve aktívan lép be e diskurzus terébe, melyet tehát nem csupán bemutat, hanem alakít is. A mindenkori befogadó viszonylatában itt felmutatható a kötet egyik legnagyobb érdeme, ugyanakkor éppen ez legnagyobb hátránya is. Az Állatkert Kolozsváron hangsúlyáthelyezéseivel olyan alkotókat és műveket villant fel, melyek többnyire kívül esnek a „köz” számára közvetített Erdély-képen, így tehát ebből a szempontból mindenképpen értékelendő a vállalkozás. Ezzel ugyanakkor olyan műveket és alkotókat állít háttérbe, melyek nélkül alapvetően elképzelhetetlen az Erdélyről szóló diskurzus. Mindazok számára tehát, akik áttekintéssel bírnak e diskurzus alakulását tekintve, mintegy kiegészítésként szolgál a kötet, viszont akiknek halvány lila sejtelmük sincs arról, hogy alakult és alakul mindez, azok számára meglehetősen leszűkíti a „teret”, mintegy leegyszerűsíti – ami e problémakör tágasságát tekintve ellenpontozás, hangsúlyváltás egyfelől, az radikális szűkítés másfelől.
Ugyanakkor és mindemellett van egy alapvető probléma ezzel a diskurzussal. Láthatóan hosszú ideje történnek mind a közbeszéd, mind a politika, mind az irodalomtörténet esetében ennek alakítására és uralására kísérletek. Ezek jelentős része benne ragadt a „nagy nemzeti elbeszélés” csapdájában, azaz nem tesznek mást a kísérletezők, mint az Erdélyről szóló magyar (!) diskurzust igyekeznek valamiképpen meghatározni, saját képükre, elképzelésükre formálni. Miközben alig vagy szinte soha nem veszik észre és tudomásul, hogy Erdély sosem volt magyar. Volt román, szász, zsidó, örmény, cigány – és magyar. Sohasem egyik kizárólagosan. Erdély képét, a mitikus tér megkonstruálását mindig magyar nézőpontból nézni és alakítani lehet, de ugyanígy lehet kilépni ebből a „nemzeti” tradícióból. György Péter egy helyen így fogalmaz: „Az »erdélyi lét« mibenléte nem fátum, nem sors, hanem racionális kérdés, számos alternatívát felkínáló nyersanyag, munkadarab. Olyan szövegek sorsáról van szó, amelyek történeti és kortárs metszetben, de visszatérően elemzik annak a kulturális térnek a történetét, amely Erdélyként ismeretes, s amelynek fogalomtörténete különböző léptékű esettanulmányokban relevánsabb kérdéseket vet fel, mint üres bizonyosságokat ígérne.” (414–415.) Pontosan írja a szerző, hogy azt itt említhető szövegek számos alternatívát nyújtanak, hogy e kulturális tér történetét elemezzük, csak azt kellene felfedeznünk, hogy e kulturális tér szövegei adott esetben nem csupán magyarul születtek. Hogy mindehhez hozzátartozik – tetszik vagy nem tetszik – Romulus és Remus, a hammelni patkányfogó szászok által betelepedés-történetként interpretált változata, vagy éppen – hatalmasat ugorva – az aradi tizenhármak mellett miért nem emlékezünk a Kolozsváron kivégzett Stephan Ludwig Rothra is? És ha már Szilágyi Domokos: a György Péter hozta példa, mely a Szilágyit párhuzamba állítja Celannal (továbbá a Szilágyi–Hervay-levelezést a Celan–Bachmann-levelezéssel) meglehetősen imponáló, de például nem lehetne-e a Szilágyi-féle jelenséget (és itt most az ügynökügyre gondolok) megvizsgálni Eginald Schlattner és az 1959-es brassói szász íróper viszonylatában? Vagy mondjuk az Ellenpontok című szamizdatot és kontextusát a nem sokkal korábbi Aktionsgruppe Banat fellépésének fényében? Esetleg a román irodalomban nyolcvanasok nemzedékeként megnevezettek költészetét a Forrás harmadik nemzedékének (ha érvényesnek tekinthetjük egyáltalán ezt a kategóriát) lírájával, kapcsolva hozzá az Aktionsgruppe lírikusait?
Sok mindent lehetne, csak ahhoz tudomásul kellene vennünk a fent említett tényt, miszerint e kulturális tér és szövegei nem csak és kizárólag magyar nézőpontból vagy éppen magyar–magyar dichotómiában értékelhetők. És mindez nem csupán György Péter könyvének hiányossága, hanem az egész diskurzusé. Természetesen lehetne mondani, e kötet nem erre vállalkozik, hanem elsősorban arra, hogy leírja, bemutassa számunkra a fentebb felvillantott rendszert, annak szólamait, különböző konstrukcióit. Viszont abban a pillanatban, mikor tevőlegesen, hangsúlyáthelyezőn alakítani kezdi – tudatosan – e diskurzust, e könyv sem tesz mást, folytatja a birkózást a nagy nemzeti homokozóban. Pedig esélye lett volna rá, hogy kilépjen ebből.
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.
Nem tudom, hol van. A szívemben? A fejemben? A testemben? Legkönnyebb, persze, ha azt mondom, hogy történetekben. Egyik decemberben Pietro lejött Kolozsvárra. Egy „magyar” kocsmába mentünk. Az óvatos bevezetés után elkezdtünk „a gyerekről” beszélni. Furcsa, de azóta elfelejtettem, s Pietroval sem beszéltünk róla soha többé. A sok pálinka kezdett kellemesen megártani, kezdtük keresni a bajt. Átültünk egy másik asztalhoz, ahol két román fiú és egy lány ült. Pietrot portugálnak adtuk ki, meg is kérdezte portugálul a románoktól, hogy: „Mi is a bajotok a magyarokkal?” Nem értettem egyet a kérdéssel, de én akkor csak a tolmács szerepét játszottam: fordítottam portugálról románra. A kérdéssel ők sem értettek egyet, pontosabban ők nem értették a kérdést sem. Ez egy kicsit zavart. Aztán a pálinka nagyon megártott, csak sajnos ezt is ők vették hamarabb észre és leléptek.
Mi csak akkor jöttünk rá, amikor kiszálltunk a Györgyfalviban a taxiból. A sofőr mondott egy összeget, de képtelenek voltunk kiszámolni, hogy „az mennyi”. Pietro zavartan nézett rám, én úgy tettem, mintha mindent kézben tartanék. De mindkettőnk kezéből kihullottak az egylejesek. Aztán adtunk neki nagyon sok egylejest. „Játékpénz”, nyökögte Pietro. A többit már Agent Emesi mesélte el, nálunk elvágták a filmet. Éjfél körül járhattunk, s a tervek szerint fél kettőkor indultunk volna a Koronával tovább, Gyergyóba. Agent Emesi valami kaparászásra lett figyelmes a bejárati ajtónál. Talán kissé meg is ijedt. Amikor kinyitotta, ott álltunk az ajtóban mindketten, Pietro és én, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést is tettük volna a bejutásra. Nem lehet tudni, mennyi ideig álltunk az ajtóban. A legvalószínűbb az, hogy akkor már nem akartunk bejutni, meg egyáltalán nem akartunk semmit. Talán ott volt „a gyerek” is, ő marasztalt. Semmire sem emlékszem.
Végül csak másnap délelőtt indultunk el Gyergyóba, mert előtte még megitattam a savanyú uborka levét Pietróval, mert az ilyenkor használ. Ő rögtön elrohant hányni, én nem erre számítottam, de végül ettől is megkönnyebbült. A vonaton aztán mellénk szegődött a székely történészhallgató. Nyolc órán át beszélt székely hadosztályokról, frontokról, kitüntetésekről, és isten tudja, még micsodákról. Már akkor elveszítettem a fonalat, amikor ő még föl sem vette. Feje helyén egy zöld egylejest láttam váltakozni egy felénél átharapott kovászos uborkával. Hogy Pietro mit látott, azt nem tudhatom.
Este a partmenti házban lehetett úgy mínusz harminc fok. Tüzeltünk a csempében, állva ettünk az asztal mellett. Nem evés volt az, hanem marcangolás. Kés, villa, tányér: micsoda európai marhaságok! A csempe nem nagyon akart átmelegedni, úgyhogy öntöttünk további szeszeket a májunkra, és a csempe mellett nagyanyám régi pokrócaiba bugyolálva elszundikáltunk. Másnap meglátogattuk a szülői házat. Apám éppen megnyúzott két nyulat, a két hústest a konyha közepén egy mosdótálban hevert. Láttam, Pietronak kezd most egy kicsit sok lenni. Aztán bejött Árpád, aki a magyarországi vendég előtt igyekezett nagyon lazának, egyszersmind tájékozottnak tűnni. A laza azt jelentette, hogy időnként a mondatot úgy fejezte be, hogy „király”. A tájékozottság azt, hogy semmiképpen sem ajánlotta, hogy ilyen nagy télben az erdőre menjünk, mert nincsen ott semmi. De ezt Pietro nem érthette. Árpád meg azt, hogy pont ez a semmi kell nekünk. Vagy a nyulak miatt, vagy mert nagyon fáradt volt, de Pietronak úgy tűnt, hogy Árpád valami kaukázusi nyelven beszél. Csak állt a nappaliban és nézett, mint egy gyerek. Én fordítottam ismét Árpád szavait Pietro nyelvére. Ami nem sokat segített.
Aznap kimásztunk Hegyes tetejére. Köd volt lent, fent tiszta. Ordibáltunk ugráltunk, favontató huzalt phallikus szimbólumként és köldökzsinórként használtunk. Valamilyen kelgyónak neveztük el. Sárkánykelgyó? Wudugyík? Már nem emlékszem. Fölálltunk a nagy fagyott bolovánokra, nagyokat kurjantottunk most már egészen kijózanultan. Abban a pillanatban ilyen volt Erdély. Aztán Pietro hazament a Brassó-Budapest nemzetközivel, megfeledkeztünk „a gyerekről”, és eltöltöttünk a karácsonyt Agent Emesivel.
2.
Azon a télen a Györgyfalviba a következő emberek jöttek szilveszterezni Pestről: Disznóölő, Vak Alexandriai, Programozó, Pandabalázs. Akkoriban nem volt köztük minden rendben. Az első nap meglehetősen feszülten telt: városnézés, udvarias keringők, korcsolyázás, forralt bor. Erről a napról egy jelenetre emlékszem élesebben. Valamelyik utcában kettesben maradtam Disznóölővel, és megkérdeztem, hogy mi a baj. Úgy tűnt, ő maga sem tudja. Zavarban volt, hogy eljött. De zavarodottságában titokban mintha Erdélyről is szó lett volna.
Másnap, az év utolsó napján elindultunk fölkeresni Kemény Zsigmond sírját a mezőségi falvak között. Az autóban nem fértünk be mind a hatan, Disznóölőnek két turnusa volt, ez is idegesíthette. Az első turnusban én és Vak Alexandriai érkeztünk a helyszínre: ekkor készült ama híres fotó rólam meg a téli libákról. Vak Alexandriaival Kemény Zsigmondról és Berzsenyiről beszélgettünk a vegyesbolt előtt pálinkázgatva. Akkoriban keletkezett a zárvány (másutt zárványtipológia): ama félelmetes és kimondhatatlan.
A sírkertet a falun kívül egy kukoricás közepén találtuk meg, kegyelettel álldigáltunk pár percig ottan, valami koszorú is el lett helyezve ez egyik legnagyobb babiloni ember sírján. Volt egy olyan sír is, melyen mindössze ennyi állt: Anyám sírja. A sírkerttől nem messze Vak Alexandriai és Agent Emesi kerestek egy-egy fagyott kukoricaszár-boglyát, hogy mögöttük pisiljenek. Elég hideg volt. Na, abban a pillanatban ilyen volt Erdély. De ezzel még nem ért véget a történet. A darabonként széthordott kastélyról inkább nem is beszélek, inkább arról, hogy Vak Alexandriai, Programozó és én maradtunk Disznóölő második turnusára. Kértünk is menten a legjobb pálinkából a vegyesboltban pár kört, amíg az első turnus elhajtott a kincstelen, nincstelen Kolozsvár felé. (A „legjobb” itt nem olyan értelemben szerepelt, sajnos, mint előbb Kemény Zsigmondnál.) Aztán megérkeztek a románcigány maszkurák, akik az idén különféle wudu lényeknek öltöztek. Táncoltunk, énekeltünk velük a vegyesboltban. Programozó később azt mondta, hogy az apja nem örülne a cigány maszkurákkal készült fotóinknak.
Harmadik nap, már az új évben, Szamosújvárra indultunk, ezúttal vonattal. Disznóölő akkoriban írta meg novelláját a szamosújvári örmény harangokról, amelyek nem is voltak, ezért vasárnaponként felvételről szólt a toronyból a kölni dóm harangjátéka. A plébánia boltíves csarnokaiban ebédeltünk és pálinkát ittunk. Az irattárban fölfedeztünk régi provincialista költőket. A templom karzatán pedig többek között az Augustinus összest latinul, középkori örmény kódexeket, egy teljes irattárnyi történelmet, szobrokat, festményeket. A karzatra rajtunk kívül a galambok is bejártak, csak ők sokkal rendszeresebben, és össze-vissza szarták az ismeretlen nyelveken írt középkori kódexeket. A reveláció mozzanata volt ez is, a nagy „erdélyi pillanat”, melynek summázata így hangozhatna: „le vagytok szarva”.
Az örmény templom sekrestyéjében egy keresztelőkút (vagy kézmosó?) tűnt föl, fölötte Jézus lángoló szíve, körülötte pedig angyalputtók. A lángoló szívből állt ki a csap, s mikor feltöltöttem, a Facebookon valaki találóan így nevezte el: szívcsap. Azokban a napokban nekem úgy tűnt, Pandabalázsnak van közülünk a legnagyobb szíve: az éjszakába nyúló társasjáték-partyk (Catan) közben ez világosan kiderült. Hogy azóta ki hogyan növesztette vagy csökevényesítette el a szívét, arról nem szól fáma. Ide folytatólagosan egy másik gondolat kívánkozik, amit már leírtam valahol: mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hála Istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!
Disznóölővel egyik éjszaka ugyanabban a szobában aludtunk a Györgyfalviban. Akkor valami oldódni kezdett. Arról beszélgettünk, hogy „mit kellene csinálni?” Azóta is sokat beszéltünk erről. Az élet, vagy hogy mondják, a cselekvés, a hogyan és a hol kérdései. Ha értelme nem is volt e beszélgetéseknek, azért a mennyiség is számít. S hogy a történelmi igazsághoz valamennyire hűségesek maradjunk, azt is el kell mondani, hogy a disznót, akit Ferenc Ferdinándnak neveztek, csak a következő télen vágtuk le.
3.
Még számtalan történet kering a szív körül, melyeknek nincsen eleje, közepe, vége. Egy kilenc éves kislány, aki fölakasztotta magát, mert félt, hogy a szülei felelősségre vonják bizonyos szavak miatt. Egy tavaszi este, melyet középiskolásként a gyergyói örmény temetőben töltöttem egy üveg vodkával, egy gitárral, egy harmonikával és a harmonikással, akinek egyik kezén csak négy ujja volt. Énekeltünk, ittunk, az ősök sírján elszunnyadtunk, majd fölébredve a maradék vodkát a sírokra locsoltuk. Egy délután, amikor tulipánokat loptunk szintén valamelyik gyergyói temetőből, hogy azzal köszöntsük föl elballagó honfitársainkat. A Morga, vagyis a gyergyói hullaház, ahol sohasem jártam, de mellette lakott egyik osztálytársam, aki egyik szünetben elmesélte, hogy amikor megmossák a hullákat, van úgy, hogy kifordul belőlük az ürülék. Egy busz koszos ablaküvege, amelyen keresztül látom, hogy a mezőségi dombokon átsüt a bárányok testén a napfény. Egy székelyudvarhelyi elvált apa, akinek csuklóból hiányzott az egyik keze, de a másikkal nekem ajándékozza Julio Cortázar Összefüggő parkok című kötetét. Egy esős délután Borszékban, Linda édesanyjának paneljében, ahol a The Doors Riders ont the storm című számát hallgatjuk meg egymás után vagy ötvenszer. Egy séta a szárhegyi dombon. Egy drabális fából faragott feszület egy templomkertben. Egy kétosztatú ház valahol Moldva felé a patakparton, falként emelkedő dombok között. A kertek alatt egy macska iszik a patakból, nem messze tőle ott állunk mi is, Agent Emesi és a Kicsi Commandante, egy virágzó almafa alatt, a tavaszi alkonyatban. Aztán képzeletben átsétálok a kolozsvári állomás fölött a felüljárón, a sínek melletti bozótosban még elrejtőzik az ezerszemű ősz, de Pest felől óriási szél kerekedik és kisodorja a leveleket az összegubancolódó sínpárok közé.
Egy éjszaka nagyanyámnak volt egy álma. A bakói házban, ahol gyermekkorában felnőtt, nagy táncmulatságot rendeztek. Egész éjjel zenéltek a cigányok, szóltak a hegedűk, a bőgők, a cimbalmok, a harmonikák. Kidobálták a szőnyegeket, félretolták a bútorokat, a deszkapadló döngött és recsegett, rég elporladt testek járták a csárdást a szobában, énekelték a keservest azon az éjszakán. Mintha csak mese lenne az idő, és mese minden élet, gondolat, érzés, történelem, szenvedés, halál. Reggel anyám valóban a kis „mellékház” lépcsőjére dobálva találta nagyanyám szőnyegeit. Az udvar közepén áll nagyanyám, fején fehér kendő, vállán kopott kék szvetter, amit még maga kötött, apró lábszárain barna harisnya. Kissé hunyorog a reggeli verőfénytől. Én fél szemmel látom, amint anyám nagyanyám „háta mögött” viszi vissza a szőnyegeket a szobába. Ekkor nagyanyám felém fordul és boldog bizonyossággal megkérdezi: „Ugye te is ott voltál az éjszaka a bálban? Emlékszem rád, ott voltál.” Sem elutasítani, sem elfogadni nem tudom az ajánlatot. Igen, lehet, hogy ott voltam. Ott táncoltam nagyanyám gyermekkorában az elporladt rokonok között, valamikor a múlt század húszas vagy harmincas éveiben. Miért is ne lettem volna ott? Vagy: tudom is én, hogy hol voltam azon az éjjelen? És nagyanyám meséli tovább, hogy ki volt még ott, akiket én persze nem ismerhetek, de azért engedelmesen bólogatok, s komolyan veszem, hogy ott voltam a bálban. És fél szemmel látom, hogy anyám viszi ki a rádiót a mellékházból, cinkosan rám néz, hogy hallgassak. Később elmondja, hogy nagyanyámat éjszaka megzavarja a rádió, azt hiszi, bál van, és kidobálja a szőnyegeket a mellékház lépcsőjére.
És egy tavaszi este meghalt nagyanyám is. Én már délután elbúcsúztam tőle. Már nem tudott beszélni, de valami rettenetes félelem ült a szemében. Úgy ült a felpúpozott párnák között, mint egy nagy betakart seb. Teste már életében oszlásnak indult, csak a szemében világított az a rettenetes félelem. Gyenge eszközeimmel próbáltam elűzni ezt a félelmet, mondtam, ami eszembe jutott, tudtam, hogy hallja. Este kilenckor már a gyergyói vasútállomáson álltunk Agent Emesivel, már a vonat is bent állt, már a lábam is a vonat lépcsőjén volt, amikor szólt a telefon, hogy hírül adja: meghalt. Másnapra úgy éreztem, minden az én dolgom: bejelenteni a papnál a „halálesetet”, rendezni nagyanyám egyházi adóhátralékait (az ottani papoknak, hála Istennek, nem nagyon hitt), megrendelni a koporsót, megszervezni a temetést. Véletlenül még pénzem is volt a költségekre.
A temetéskor pedig olyan szép idő volt, az ég olyan tisztán csillogott a hófoltos temető felett, hogy mindenki, még nagyanyám lányai is, még a pap is csak a szép időre tudott gondolni azon a csodálatos tavaszi napon. Én csak arra, hogy talán sikerült az utolsó pillanatban „kicsit odébb” űzni a félelmet nagyanyám kékesszürke szemeiből.
Ajánlás:
Herceg, veled üzenem mindenkinek, hogy Erdély sohasem létezett. Ha létezett is, nem itt. Ha itt, akkor nem akkor. Ha akkor, nem úgy. Az iratok szerint 1982 december második napján születtem a Nyilas jegyében. Sokat sírtam, fostam, nagy füleim voltak, rájártam a zsíros bödönre, ahogy az írva van máshol, satöbbi. Akkoriban még nem tudta senki, hogy az én nevem Kicsi Comandante. Apám sem ilyen fiút szeretett volna. Ezért egyszer virtuskodásból bepisiltem a tornaterem öltözőjébe egy kézilabda-edzés után. Egy jégkorongmérkőzésen színtiszta agresszióból (mert vesztésre álltunk) teljes fegyverzetben és tökéletes, mi több, szabályos csípőtechnikával kirepítettem az ellenséges csapat kapitányát a palánkon kívülre. Az ovációval jelzett sikernek enyhe lelkiismeret-furdalással tudtam csak örülni, de a mérkőzést végül megnyertük rákövetkező két gólom előnyével. De apám nem járt el a jégkorong-mérkőzésekre. A szomszédunk, Árpi (aki egy másik Árpi, sohasem találkozott Pietroval), na ő viszont igen. Az első barátom volt, csak sajnos meghalt. De a bátyja ma is él, sokat segít apámnak és anyámnak a ház körül, ezért anyám néha tévedésből az én nevemen szólítja. Pótfiú, mellékház, műgólya. Herceg, hátha a tavasz is eljön!
