1.

 

Nem tudom, hol van. A szívemben? A fejemben? A testemben? Legkönnyebb, persze, ha azt mondom, hogy történetekben. Egyik decemberben Pietro lejött Kolozsvárra. Egy „magyar” kocsmába mentünk. Az óvatos bevezetés után elkezdtünk „a gyerekről” beszélni. Furcsa, de azóta elfelejtettem, s Pietroval sem beszéltünk róla soha többé. A sok pálinka kezdett kellemesen megártani, kezdtük keresni a bajt. Átültünk egy másik asztalhoz, ahol két román fiú és egy lány ült. Pietrot portugálnak adtuk ki, meg is kérdezte portugálul a románoktól, hogy: „Mi is a bajotok a magyarokkal?” Nem értettem egyet a kérdéssel, de én akkor csak a tolmács szerepét játszottam: fordítottam portugálról románra. A kérdéssel ők sem értettek egyet, pontosabban ők nem értették a kérdést sem. Ez egy kicsit zavart. Aztán a pálinka nagyon megártott, csak sajnos ezt is ők vették hamarabb észre és leléptek.

 

Mi csak akkor jöttünk rá, amikor kiszálltunk a Györgyfalviban a taxiból. A sofőr mondott egy összeget, de képtelenek voltunk kiszámolni, hogy „az mennyi”. Pietro zavartan nézett rám, én úgy tettem, mintha mindent kézben tartanék. De mindkettőnk kezéből kihullottak az egylejesek. Aztán adtunk neki nagyon sok egylejest. „Játékpénz”, nyökögte Pietro. A többit már Agent Emesi mesélte el, nálunk elvágták a filmet. Éjfél körül járhattunk, s a tervek szerint fél kettőkor indultunk volna a Koronával tovább, Gyergyóba. Agent Emesi valami kaparászásra lett figyelmes a bejárati ajtónál. Talán kissé meg is ijedt. Amikor kinyitotta, ott álltunk az ajtóban mindketten, Pietro és én, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést is tettük volna a bejutásra. Nem lehet tudni, mennyi ideig álltunk az ajtóban. A legvalószínűbb az, hogy akkor már nem akartunk bejutni, meg egyáltalán nem akartunk semmit. Talán ott volt „a gyerek” is, ő marasztalt. Semmire sem emlékszem.

 

Végül csak másnap délelőtt indultunk el Gyergyóba, mert előtte még megitattam a savanyú uborka levét Pietróval, mert az ilyenkor használ. Ő rögtön elrohant hányni, én nem erre számítottam, de végül ettől is megkönnyebbült. A vonaton aztán mellénk szegődött a székely történészhallgató. Nyolc órán át beszélt székely hadosztályokról, frontokról, kitüntetésekről, és isten tudja, még micsodákról. Már akkor elveszítettem a fonalat, amikor ő még föl sem vette. Feje helyén egy zöld egylejest láttam váltakozni egy felénél átharapott kovászos uborkával. Hogy Pietro mit látott, azt nem tudhatom.

 

Este a partmenti házban lehetett úgy mínusz harminc fok. Tüzeltünk a csempében, állva ettünk az asztal mellett. Nem evés volt az, hanem marcangolás. Kés, villa, tányér: micsoda európai marhaságok! A csempe nem nagyon akart átmelegedni, úgyhogy öntöttünk további szeszeket a májunkra, és a csempe mellett nagyanyám régi pokrócaiba bugyolálva elszundikáltunk. Másnap meglátogattuk a szülői házat. Apám éppen megnyúzott két nyulat, a két hústest a konyha közepén egy mosdótálban hevert. Láttam, Pietronak kezd most egy kicsit sok lenni. Aztán bejött Árpád, aki a magyarországi vendég előtt igyekezett nagyon lazának, egyszersmind tájékozottnak tűnni. A laza azt jelentette, hogy időnként a mondatot úgy fejezte be, hogy „király”. A tájékozottság azt, hogy semmiképpen sem ajánlotta, hogy ilyen nagy télben az erdőre menjünk, mert nincsen ott semmi. De ezt Pietro nem érthette. Árpád meg azt, hogy pont ez a semmi kell nekünk. Vagy a nyulak miatt, vagy mert nagyon fáradt volt, de Pietronak úgy tűnt, hogy Árpád valami kaukázusi nyelven beszél. Csak állt a nappaliban és nézett, mint egy gyerek. Én fordítottam ismét Árpád szavait Pietro nyelvére. Ami nem sokat segített.

 

Aznap kimásztunk Hegyes tetejére. Köd volt lent, fent tiszta. Ordibáltunk ugráltunk, favontató huzalt phallikus szimbólumként és köldökzsinórként használtunk. Valamilyen kelgyónak neveztük el. Sárkánykelgyó? Wudugyík? Már nem emlékszem. Fölálltunk a nagy fagyott bolovánokra, nagyokat kurjantottunk most már egészen kijózanultan. Abban a pillanatban ilyen volt Erdély. Aztán Pietro hazament a Brassó-Budapest nemzetközivel, megfeledkeztünk „a gyerekről”, és eltöltöttünk a karácsonyt Agent Emesivel.

 

2.

 

Azon a télen a Györgyfalviba a következő emberek jöttek szilveszterezni Pestről: Disznóölő, Vak Alexandriai, Programozó, Pandabalázs. Akkoriban nem volt köztük minden rendben. Az első nap meglehetősen feszülten telt: városnézés, udvarias keringők, korcsolyázás, forralt bor. Erről a napról egy jelenetre emlékszem élesebben. Valamelyik utcában kettesben maradtam Disznóölővel, és megkérdeztem, hogy mi a baj. Úgy tűnt, ő maga sem tudja. Zavarban volt, hogy eljött. De zavarodottságában titokban mintha Erdélyről is szó lett volna.

 

Másnap, az év utolsó napján elindultunk fölkeresni Kemény Zsigmond sírját a mezőségi falvak között. Az autóban nem fértünk be mind a hatan, Disznóölőnek két turnusa volt, ez is idegesíthette. Az első turnusban én és Vak Alexandriai érkeztünk a helyszínre: ekkor készült ama híres fotó rólam meg a téli libákról. Vak Alexandriaival Kemény Zsigmondról és Berzsenyiről beszélgettünk a vegyesbolt előtt pálinkázgatva. Akkoriban keletkezett a zárvány (másutt zárványtipológia): ama félelmetes és kimondhatatlan.

 

A sírkertet a falun kívül egy kukoricás közepén találtuk meg, kegyelettel álldigáltunk pár percig ottan, valami koszorú is el lett helyezve ez egyik legnagyobb babiloni ember sírján. Volt egy olyan sír is, melyen mindössze ennyi állt: Anyám sírja. A sírkerttől nem messze Vak Alexandriai és Agent Emesi kerestek egy-egy fagyott kukoricaszár-boglyát, hogy mögöttük pisiljenek. Elég hideg volt. Na, abban a pillanatban ilyen volt Erdély. De ezzel még nem ért véget a történet. A darabonként széthordott kastélyról inkább nem is beszélek, inkább arról, hogy Vak Alexandriai, Programozó és én maradtunk Disznóölő második turnusára. Kértünk is menten a legjobb pálinkából a vegyesboltban pár kört, amíg az első turnus elhajtott a kincstelen, nincstelen Kolozsvár felé. (A „legjobb” itt nem olyan értelemben szerepelt, sajnos, mint előbb Kemény Zsigmondnál.) Aztán megérkeztek a románcigány maszkurák, akik az idén különféle wudu lényeknek öltöztek. Táncoltunk, énekeltünk velük a vegyesboltban. Programozó később azt mondta, hogy az apja nem örülne a cigány maszkurákkal készült fotóinknak.

 

Harmadik nap, már az új évben, Szamosújvárra indultunk, ezúttal vonattal. Disznóölő akkoriban írta meg novelláját a szamosújvári örmény harangokról, amelyek nem is voltak, ezért vasárnaponként felvételről szólt a toronyból a kölni dóm harangjátéka. A plébánia boltíves csarnokaiban ebédeltünk és pálinkát ittunk. Az irattárban fölfedeztünk régi provincialista költőket. A templom karzatán pedig többek között az Augustinus összest latinul, középkori örmény kódexeket, egy teljes irattárnyi történelmet, szobrokat, festményeket. A karzatra rajtunk kívül a galambok is bejártak, csak ők sokkal rendszeresebben, és össze-vissza szarták az ismeretlen nyelveken írt középkori kódexeket. A reveláció mozzanata volt ez is, a nagy „erdélyi pillanat”, melynek summázata így hangozhatna: „le vagytok szarva”.

 

Az örmény templom sekrestyéjében egy keresztelőkút (vagy kézmosó?) tűnt föl, fölötte Jézus lángoló szíve, körülötte pedig angyalputtók. A lángoló szívből állt ki a csap, s mikor feltöltöttem, a Facebookon valaki találóan így nevezte el: szívcsap. Azokban a napokban nekem úgy tűnt, Pandabalázsnak van közülünk a legnagyobb szíve: az éjszakába nyúló társasjáték-partyk (Catan) közben ez világosan kiderült. Hogy azóta ki hogyan növesztette vagy csökevényesítette el a szívét, arról nem szól fáma. Ide folytatólagosan egy másik gondolat kívánkozik, amit már leírtam valahol: mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hála Istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!

 

Disznóölővel egyik éjszaka ugyanabban a szobában aludtunk a Györgyfalviban. Akkor valami oldódni kezdett. Arról beszélgettünk, hogy „mit kellene csinálni?” Azóta is sokat beszéltünk erről. Az élet, vagy hogy mondják, a cselekvés, a hogyan és a hol kérdései.  Ha értelme nem is volt e beszélgetéseknek, azért a mennyiség is számít. S hogy a történelmi igazsághoz valamennyire hűségesek maradjunk, azt is el kell mondani, hogy a disznót, akit Ferenc Ferdinándnak neveztek, csak a következő télen vágtuk le.

 

3.

 

Még számtalan történet kering a szív körül, melyeknek nincsen eleje, közepe, vége. Egy kilenc éves kislány, aki fölakasztotta magát, mert félt, hogy a szülei felelősségre vonják bizonyos szavak miatt. Egy tavaszi este, melyet középiskolásként a gyergyói örmény temetőben töltöttem egy üveg vodkával, egy gitárral, egy harmonikával és a harmonikással, akinek egyik kezén csak négy ujja volt. Énekeltünk, ittunk, az ősök sírján elszunnyadtunk, majd fölébredve a maradék vodkát a sírokra locsoltuk. Egy délután, amikor tulipánokat loptunk szintén valamelyik gyergyói temetőből, hogy azzal köszöntsük föl elballagó honfitársainkat. A Morga, vagyis a gyergyói hullaház, ahol sohasem jártam, de mellette lakott egyik osztálytársam, aki egyik szünetben elmesélte, hogy amikor megmossák a hullákat, van úgy, hogy kifordul belőlük az ürülék. Egy busz koszos ablaküvege, amelyen keresztül látom, hogy a mezőségi dombokon átsüt a bárányok testén a napfény. Egy székelyudvarhelyi elvált apa, akinek csuklóból hiányzott az egyik keze, de a másikkal nekem ajándékozza Julio Cortázar Összefüggő parkok című kötetét. Egy esős délután Borszékban, Linda édesanyjának paneljében, ahol a The Doors Riders ont the storm című számát hallgatjuk meg egymás után vagy ötvenszer. Egy séta a szárhegyi dombon. Egy drabális fából faragott feszület egy templomkertben. Egy kétosztatú ház valahol Moldva felé a patakparton, falként emelkedő dombok között. A kertek alatt egy macska iszik a patakból, nem messze tőle ott állunk mi is, Agent Emesi és a Kicsi Commandante, egy virágzó almafa alatt, a tavaszi alkonyatban. Aztán képzeletben átsétálok a kolozsvári állomás fölött a felüljárón, a sínek melletti bozótosban még elrejtőzik az ezerszemű ősz, de Pest felől óriási szél kerekedik és kisodorja a leveleket az összegubancolódó sínpárok közé.

 

Egy éjszaka nagyanyámnak volt egy álma. A bakói házban, ahol gyermekkorában felnőtt, nagy táncmulatságot rendeztek. Egész éjjel zenéltek a cigányok, szóltak a hegedűk, a bőgők, a cimbalmok, a harmonikák. Kidobálták a szőnyegeket, félretolták a bútorokat, a deszkapadló döngött és recsegett, rég elporladt testek járták a csárdást a szobában, énekelték a keservest azon az éjszakán. Mintha csak mese lenne az idő, és mese minden élet, gondolat, érzés, történelem, szenvedés, halál. Reggel anyám valóban a kis „mellékház” lépcsőjére dobálva találta nagyanyám szőnyegeit. Az udvar közepén áll nagyanyám, fején fehér kendő, vállán kopott kék szvetter, amit még maga kötött, apró lábszárain barna harisnya. Kissé hunyorog a reggeli verőfénytől. Én fél szemmel látom, amint anyám nagyanyám „háta mögött” viszi vissza a szőnyegeket a szobába. Ekkor nagyanyám felém fordul és boldog bizonyossággal megkérdezi: „Ugye te is ott voltál az éjszaka a bálban? Emlékszem rád, ott voltál.” Sem elutasítani, sem elfogadni nem tudom az ajánlatot. Igen, lehet, hogy ott voltam. Ott táncoltam nagyanyám gyermekkorában az elporladt rokonok között, valamikor a múlt század húszas vagy harmincas éveiben. Miért is ne lettem volna ott? Vagy: tudom is én, hogy hol voltam azon az éjjelen? És nagyanyám meséli tovább, hogy ki volt még ott, akiket én persze nem ismerhetek, de azért engedelmesen bólogatok, s komolyan veszem, hogy ott voltam a bálban. És fél szemmel látom, hogy anyám viszi ki a rádiót a mellékházból, cinkosan rám néz, hogy hallgassak. Később elmondja, hogy nagyanyámat éjszaka megzavarja a rádió, azt hiszi, bál van, és kidobálja a szőnyegeket a mellékház lépcsőjére.

 

És egy tavaszi este meghalt nagyanyám is. Én már délután elbúcsúztam tőle. Már nem tudott beszélni, de valami rettenetes félelem ült a szemében. Úgy ült a felpúpozott párnák között, mint egy nagy betakart seb. Teste már életében oszlásnak indult, csak a szemében világított az a rettenetes félelem. Gyenge eszközeimmel próbáltam elűzni ezt a félelmet, mondtam, ami eszembe jutott, tudtam, hogy hallja. Este kilenckor már a gyergyói vasútállomáson álltunk Agent Emesivel, már a vonat is bent állt, már a lábam is a vonat lépcsőjén volt, amikor szólt a telefon, hogy hírül adja: meghalt. Másnapra úgy éreztem, minden az én dolgom: bejelenteni a papnál a „halálesetet”, rendezni nagyanyám egyházi adóhátralékait (az ottani papoknak, hála Istennek, nem nagyon hitt), megrendelni a koporsót, megszervezni a temetést. Véletlenül még pénzem is volt a költségekre.

 

A temetéskor pedig olyan szép idő volt, az ég olyan tisztán csillogott a hófoltos temető felett, hogy mindenki, még nagyanyám lányai is, még a pap is csak a szép időre tudott gondolni azon a csodálatos tavaszi napon. Én csak arra, hogy talán sikerült az utolsó pillanatban „kicsit odébb” űzni a félelmet nagyanyám kékesszürke szemeiből.

 

Ajánlás:

 

Herceg, veled üzenem mindenkinek, hogy Erdély sohasem létezett. Ha létezett is, nem itt. Ha itt, akkor nem akkor. Ha akkor, nem úgy. Az iratok szerint 1982 december második napján születtem a Nyilas jegyében. Sokat sírtam, fostam, nagy füleim voltak, rájártam a zsíros bödönre, ahogy az írva van máshol, satöbbi. Akkoriban még nem tudta senki, hogy az én nevem Kicsi Comandante. Apám sem ilyen fiút szeretett volna. Ezért egyszer virtuskodásból bepisiltem a tornaterem öltözőjébe egy kézilabda-edzés után. Egy jégkorongmérkőzésen színtiszta agresszióból (mert vesztésre álltunk) teljes fegyverzetben és tökéletes, mi több, szabályos csípőtechnikával kirepítettem az ellenséges csapat kapitányát a palánkon kívülre. Az ovációval jelzett sikernek enyhe lelkiismeret-furdalással tudtam csak örülni, de a mérkőzést végül megnyertük rákövetkező két gólom előnyével. De apám nem járt el a jégkorong-mérkőzésekre. A szomszédunk, Árpi (aki egy másik Árpi, sohasem találkozott Pietroval), na ő viszont igen. Az első barátom volt, csak sajnos meghalt. De a bátyja ma is él, sokat segít apámnak és anyámnak a ház körül, ezért anyám néha tévedésből az én nevemen szólítja. Pótfiú, mellékház, műgólya. Herceg, hátha a tavasz is eljön!