Vincze Ferenc összes bejegyzése

Bejegyzések

A k.u.k. hadsereg megjelenése…

In memoriam BMA-MAGD-IR423.1

 

A teremben még a hófehér papíron végigfutó tollak sercegését sem lehetett hallani. Legalábbis eleinte. Aztán mindenki választott a táblára fölvésett feladatok közül, s vagy az osztrák–magyar közös hadsereg gasztronómiájáról, esetleg a prostituáltak és katonák viszonyáról, vagy életvezetési tanácsok a közös hadsereg katonáinak témájában írt. Lassacskán oldódott a hangulat, s a kezdeti ellenkezést felváltotta a feladat megoldására való törekvés. Egyre-másra előkerültek a szabadon használható kötetek és fénymásolatok, s az írásokból legények, altisztek, tisztek ugrottak a porondra.

 

A közlegények zsebre tett kézzel álldogáltak, eleinte zavartan, s megilletődve figyelték a fehér papírosok fölé görnyedő embereket, mivel nem igazán értették, miért is kerültek ide. De minthogy most sem erősen vettek tudomást róluk, hamarosan az egyik sarokban kis kört alkottak és rágyújtottak. A szolgálat alól ideggyengeség miatt felmentett Infanterist Csupak civilben érkezett, hosszú gulyásgúnyában, s többek között ennek köszönhetően volt nála egy csomag cigi is, amit előzékenyen körbekínált. Infanterist Alexander Bézső, Kovács Márton közvitéz, Kaál Samu és Joseph, a másik tisztiszolga örömmel éltek a lehetőséggel, s elégedetten szívták tüdejükre az Alföldön megtermelt dohány keserű füstjét. Ilyet szívtak a negyvenhatosok, mondta kaján vigyorral Infanterist Csupak, főként, ha már hazatértek, tette hozzá még, kicsit halkabban.

  

Ez utóbbi mondatra a hófehér lap fölé görnyedők közül többen is felkapták a fejüket, pillanatra elgondolkoztak, de aztán ismét visszahajoltak, némelyek őrült módra kezdték lapozgatni a fénymásolatokat, s időközben elkészült vázlataikhoz hozzátoldottak még egy-egy kifejezést.

 

Az időközben kissé megőszült, ámbár még mindig fess Gustl és Anton Lerch, ez utóbbi kis lyukkal a homloka közepén, a közlegényektől távolabb ácsorgott, s meglepetten figyelték a vizsgázókat, majd egymás szavába vágva kalandjaikat kezdték mesélni. S ha másban nem is, de abban kiválóan megegyeztek, hogy mind Stefi, mind Vuic egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, tette hozzá sunyin körbepillantva Gustl, ha nem is mindenben felelnének meg a mai kor elvárásainak.

 hadnagy

Talán tovább is folytatódott volna a társalgás, ha a szanaszét álldogáló tisztek közül nem lép elő Rofrano báró, aki egyetlen pillantással szétválasztotta Gustlt és Antont, akik között már-már barátivá oldódott a csevej. Lerch óvatosan, alázatos kutyatekintettel lépett hátra, s finoman félresimította homlokába hulló fürtjeit, majd határozott lépéssel a negyvenhatosok egy őrmestere és amellé a kis csöndes huszárkáplár mellé sorolt be, akik halkan pusmogtak kissé távolabb a legénységi állománytól. Rofrano kapitány ekkor visszalépett, és kivett egy szál Virginiát Wilhelm Kasda főhadnagy tárcájából. A főhadnagy előzékenyen kínálta körbe a szivarkákat, és Ullrich főhadnagyon kívül mindenki kiszolgálta magát. Azaz mindenki, akinek felajánlották. Mert hát Kasda főhadnagy hanyag eleganciával kattintotta össze tárcáját, éppen akkor, amikor Vallon Hugó, volt gyalogsági hadnagy és Otto von Bogner, egykori főhadnagy egyszerre nyúltak a szivarkák irányába. Szivart így nem kaptak, de még az egyik asztal mellett búslakodó Ullrich főhadnagy is észrevette Hugó kezén a gyűrűt, mely – főként poétikus lelkű tisztünk szempontjából – ha nem is volt fegyvertény, de mindenképpen felért egy pompázatos rózsakerttel.

 

És a szivarkák füstjében felengedő Kasda főhadnagy az egyik asztalhoz lépve egy pakli kártyát vett elő zsebéből. Játszhatnánk egyet, nézett körül, mire a tisztek megcsóválták a fejüket. Wili, Wili, nem gondolod, hogy elég volt a játékból, mosolyodott el egy délceg huszárhadnagy, aki közben fegyelmező tekintettel intette csöndesebb kvaterkázásra a terem másik sarkában nevetgélő Kaál Samut. A tisztiszolga azonnal elhallgatott. Gustl szokásához híven magában motyogott, valami párbajt emlegetett, de senki sem figyelt rá. Mióta volt az a kis botránya az orvossal, azóta megtűrték ugyan, de komolyan nem vették. Így hát csak motyogott, párbajról, nőkről, színházról, aztán nőkről és megint csak nőkről.

 

Máskülönben éppen Ullrich főhadnagy volt az, aki egy idő után megunta a fegyelmezett várakozást, körbesétált a teremben, s hol itt, hol ott ragadt le néhány pillanatra, beleolvasva a közben egyre sűrűbben teleírt papírosokba. Néhány lázadó gondolattól megihletődve odasompolygott a tiszti kompánia szélén kesergő Udvardy Pál főhadnagyhoz, s miután hevesen gesztikulálva megtárgyalták a lehetőségeiket, Ullrich főhadnagy mély levegőt vett és odalépett Rofrano kapitány elé. Kihúzta magát, sarkát összecsapva tisztelgett, s engedélyt kért szólni.

 

A többiek – még a távolabb álldogáló Kaál Samuék is – aggódva pillantottak a századparancsnok előtt magához képest is feszesen álló tisztre. Azt mind tudták, hogyha Ullrich főhadnagy megszólal, mi több, jelentést tesz, annak jó vége nem lesz. Tudta ezt Udvardy Pál főhadnagy is, akit a szolgálati szabályzat iránti ellenérzései és népet, nemzetet, hazát jobbító szándékai és ennek az ezredparancsnokság részéről történő tökéletes elutasítása olyan mély depresszióba süllyesztettek, hogy abból talán csak Ullrich botrányos megszólalása zökkenthette volna ki.

 

Volna, mert végül a főhadnagy nem kapott szót. És ez nem Rofrano vérteskapitányon múlt, hiszen a századparancsnok jól tudta, nem tagadhatja meg magától és századától, főként a vigyázzállásba merevedett Ullrich főhadnagytól az előírásban is rögzített megszólalás lehetőségét. Így hát beletörődve az elkerülhetetlenbe, szemét szigorúan tisztjére szegezve, kezét óvatosan a pisztolytáskájára csúsztatta, s rezzenéstelen arccal készült kiadni az engedélyt jelentő parancsot.

 

Ekkor több dolog is történt. Az A épület negyedik emeletén, a 429-es teremben, 11 óra 18 perckor Rofrano kapitány ismerős mozdulatára Anton Lerch strázsamester mintha tett volna egy lépést hátra. A kis huszárkáplár összerezzent, és minden irtózása ellenére őrmestere takarásába lépett. Gustl, Kasda, Udvardy és a többi tisztek kihúzták magukat. És mielőtt még a századparancsnok kiszáradt ajkát elhagyta volna a vezényszó, minden előzetes jelzés és engedélykérés nélkül az egyik papír fölé görnyedő vizsgázó fölpattant, s teleírt lapjával a katedrához sietett.

 

Végeztem, mondta kissé izgatottan, majd a közlegények, altisztek és tisztek csodálkozó pillantásaitól kísérve kilépett az ajtón. Szabályellenes, gondolta Rofrano, és kioldotta pisztolytáskáját, de amikor a második, a harmadik vizsgázó is hasonlóképpen vonult ki a teremből, meghökkent. Meredten figyelte az elsietőket, s közben nem vette észre, hogy a többiek eltűntek. Előbb Kaál Samu és Joseph, majd a negyvenhatosok őrmestere, Koppel Benedek őrmester, a kis huszárkáplár, aztán Gustl hadnagy, Kasda és Ullrich főhadnagyok. Végezetül Vallon Hugó volt gyalogsági tiszt maradt, aki fejcsóválva pillantott Rofranora, majd hirtelen felszívódott, mint a Virginia édeskés füstje.

 

Ennyi, gondolta keserűen Rofrano, a Wallmoden-vértesek kapitánya, s kényszeredetten visszacsatolta pisztolytáskáját, majd sisakját feltéve, rezzenéstelen arccal, mint ki csatába indul – vagy randevúra, szokta volt mondani az ezredes – kihúzott derékkal kilépett az ajtón.

 

 

 

Bejegyzések

„Magyarország nem ismeri Erdélyt.”, avagy birkózás a „nemzeti” homokozóban

1 hozzászólás

„Nachträglich muß ich noch dazusetzen, daß ich weder im Leben, noch im Tode ein Feind der ungarischen Nation gewesen bin. Mögen sie dies mir als dem Sterbenden auf mein Wort glauben, in dem Augenblick, wo sonst alle Heuchelei abfällt.”

Stephan Ludwig Roth: Abschiedsbrief an seine Kinder

 

„Amikor 1918 decemberében egy csapásra megvalósult Nagy-Románia, azzal a románok sokszáz éves álma teljesült – együvé tartozni a Bánságtól a Dnyeszterig. Ez a Nagy-Románia hatalmas nehézségek közepette jött létre, olyanoknak kellett ugyanis összegyűlniük és együtt munkálkodniuk, akik előzőleg soha nem éltek egyazon kormányzat alatt. A románokat az tartja össze, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszélik. Elmondtam már: talán egyedüli ország vagyunk Európában, a kisebbeket leszámítva, ahol a nemzeti érzésnek kizárólag az a tény az alapja, hogy »a Tiszától a Dnyeszterig« ugyanazon a nyelven szólalunk meg. Máshol nem így történt: a nemzeti érzés századokon keresztül, lépésről lépésre a közös történelem körül formálódott.“

Neagu Djuvara, A románok rövid története, ford. Horváth Andor, Koinónia, Kolozsvár, 2010, 278. 

 

„Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő.”

Bartis Attila–Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Bp., 2010, 37.

          

György Péter, Állatkert Kolozsváron
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

Trianon, Erdély, Székelyföld – traumák és víziók. György Péter legújabb könyve érzékeny és meglehetősen aktuális témát jár körül, teoretikus kerete alapvetően a trauma kialakításának/kialakulásának interpretációs stratégiáit feltáró elméleti horizont, innen érkeznek a kérdések és itt fogalmazódnak a válaszok is. Az Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötet gondolati íve az elmúlt lassan száz év történeti távolságát járja be, a kérdésfelvetés aktualitásából és problematikusságából kiindulva halad végig bizonyos események, mitikus terek, elfeledett vagy éppen igenis az emlékezettben jól megőrzött személyek jelentette stációin, hogy végül elérkezzen napjainkhoz, a feltett kérdés megoldatlanságához. A probléma: „A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott a felszínre, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem.” (19.) És amit a szerző tesz: „Ebben a könyvben egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) A probléma és az eljárás megfogalmazásából rögtön láthatjuk, a neotradicionalizmus fogalma, ennek működése kulcsfontosságú a kötet szempontjából, s nem árulunk el semmi meglepőt, ha már az elején rávilágítunk a tényre: György Péter az általa neotradicionalizmusnak nevezett főként politikai, de kulturális eszmének a működését kísérli meg feltárni, mintegy lebontani – és ezzel vitát indítani.

 

Mielőtt azonban – már így az elején – abba a hibába esnék, hogy a kötet bizonyos állításait illetően mély egyetértésemet, mások esetén meg ellenkezésemet fejteném ki, érdemes arra figyelni – ahogyan ezt a szerző is teszi az Erdély-kép boncolgatása során –, miként is épül fel a könyv. A szerkezetet, másrészt a nagyon pontosan és megfontoltan elhelyezett elemeket szemlélve azonnal tetten érhetjük egyfelől György Péter eljárását és stratégiáját, másfelől a hol explicitté tett, hol inkább elhallgatott szándékát. Merthogy az Állatkert Kolozsváron című kötet átgondolt és tudatosan szerkesztett mű, alapvetően kronologikus sorrendben következnek egymás után a szövegek, melyek hol a tanulmány, hol az esszé kategóriájába sorolhatók. Összességében három nagyobb tematikus egységet különíthetünk el, melyek az időrendet tekintve először a trianoni döntést – ennek előzményeit, majd közvetlen hatásait a húszas, harmincas évek Magyarországán (3-6. fejezet) –, a kommunizmus alatti Erdély-képet (8-11. fejezet), végül az 1989 utáni eseményeket (13-16. fejezet) tárgyalják.

 

Mindez azonban csak részben igaz, mármint hogy ezek a fejezetek egyszerűen csak tárgyalnák az adott időszakokban kialakult és létrehozott mítoszokat, képeket, stratégiákat. Mivel egyetlen pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy mindeközben György Péter is értelmez, kiemel, irányítja a figyelmünket – kicsit másképp, kicsit másfelé, mint ahogy eddig megszokhattuk az Erdélyről szóló diskurzus esetében. A két világháború közötti időintervallumot tekintve alapvetően a Vérző Magyarország című antológiát állítja a középpontba, melynek jelentőségéről, Kosztolányi Dezső szerepéről és szerepvállalásáról lassan könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, azonban így elsikkad valami: azt is mondhatnám, nem történik semmi. Mégpedig azért nem, mert ennek kiemelése, továbbá az ezt megelőző fejezetekben a magyarországi helyzet elemzése mind egyetlen (nem is annyira új) nézőpont alapján történik. Egy magyarországi szempont ez, mely innen, a megmaradt ország központja felől lát és interpretál – nem érvénytelen, hanem egyetlen. S ha már Erdély-képről beszélünk a húszas, harmincas évek kapcsán, akkor véleményem szerint megkerülhetetlen a pluralitás játékba engedése – ha e diskurzust vizsgáljuk, akkor annak számos résztvevőjét, megszólalóját illene megemlíteni. Hiszen nem olvashatunk sehol arról, miként is nő súly alatt a pálma (Ligeti Ernő), milyen hatással volt a szellemi és kulturális életre a két püspök (Ravasz László, Makkai Sándor), miért és miként zajlott a skizma-pör vagy miről is szólt a vallani és vállalni vita, esetleg miként szólt bele ebbe a Korunk akkori főszerkesztője, Gaál Gábor. Alapvetően nem hiánylistát kívánok felállítani, nem. Egyszerűen rávilágítani arra, amit György Péter tesz, az nem más, mint kiemelés, tehát az interpretációs stratégiáját tekintve: hangsúlyváltás.

 

Ennél sokkal világosabban látszik az eddigi hangsúlyok ellenpontozására való törekvés a második nagyobb egységben, melyben a kommunizmus ideje alatti Erdélyről, annak meghatározó alakjairól esik szó. Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos kiemelése látványos szakítás az „erdélyi/romániai magyar irodalom” ábrázolásának azon hagyományával, mely elsősorban a kisebbségi feladat- és sorsvállalás imperatívusza felől rendezte irodalomtörténeti narratívába a műveket, alkotókat.

 

Nagyon hasonló ehhez az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség bemutatásának esete is: míg a kilencvenes és a kétezres évek recepciótörténete elsősorban a transzközép nemzedékének színre lépésétől volt hangos, addig a kötet ábrázolás-technikája egymás mellé helyezi (teljesen természetesen) a két csoportjelenséget, majd az elemzések során felmutatja, miért pukkant ki a transzközép-lufi, és miért szárnyal az irodalom egén a daloló borz. Alapvetően nem abban látom a problémát, hogy György Péter miként ítéli meg egyik vagy másik csoportosulás esztétikai teljesítményét, hanem magában a közvetítés eljárásában. A könyv nyitányából fentebb idézett rész arról vall, hogy a kötet célja (ismét idézem) „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válásá[nak]” nyomon követése. Nem mindig értem (vagy nem mindig akarom érteni?), hogyan kapcsolódik az irodalomtörténet-írás megszokott, kiemelésekkel, hangsúly-elhelyezésekkel operáló gyakorlata az említett folyamat nyomon követéséhez. Vagy talán félreértelmezek valamit, s például a transzközép erőltette „hatalmas fallosz” képe egyúttal a magyar történeti kultúrfölényt, továbbá nagyhatalmi álmokat szimbolizálna? Aligha. Sokkal inkább arról van szó véleményem szerint, hogy két eljárás keveredik az Állatkert Kolozsváron című kötetben. Egyrészről kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv explicit nem másra vállalkozna – tehát „a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót.” (216.) Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély

 

De vissza Erdélyhez és a róla szóló diskurzushoz. A fentebbi megállapításokat tekintve elmondhatjuk, hogy György Péter könyve aktívan lép be e diskurzus terébe, melyet tehát nem csupán bemutat, hanem alakít is. A mindenkori befogadó viszonylatában itt felmutatható a kötet egyik legnagyobb érdeme, ugyanakkor éppen ez legnagyobb hátránya is. Az Állatkert Kolozsváron hangsúlyáthelyezéseivel olyan alkotókat és műveket villant fel, melyek többnyire kívül esnek a „köz” számára közvetített Erdély-képen, így tehát ebből a szempontból mindenképpen értékelendő a vállalkozás. Ezzel ugyanakkor olyan műveket és alkotókat állít háttérbe, melyek nélkül alapvetően elképzelhetetlen az Erdélyről szóló diskurzus. Mindazok számára tehát, akik áttekintéssel bírnak e diskurzus alakulását tekintve, mintegy kiegészítésként szolgál a kötet, viszont akiknek halvány lila sejtelmük sincs arról, hogy alakult és alakul mindez, azok számára meglehetősen leszűkíti a „teret”, mintegy leegyszerűsíti – ami e problémakör tágasságát tekintve ellenpontozás, hangsúlyváltás egyfelől, az radikális szűkítés másfelől.

 

Ugyanakkor és mindemellett van egy alapvető probléma ezzel a diskurzussal. Láthatóan hosszú ideje történnek mind a közbeszéd, mind a politika, mind az irodalomtörténet esetében ennek alakítására és uralására kísérletek. Ezek jelentős része benne ragadt a „nagy nemzeti elbeszélés” csapdájában, azaz nem tesznek mást a kísérletezők, mint az Erdélyről szóló magyar (!) diskurzust igyekeznek valamiképpen meghatározni, saját képükre, elképzelésükre formálni. Miközben alig vagy szinte soha nem veszik észre és tudomásul, hogy Erdély sosem volt magyar. Volt román, szász, zsidó, örmény, cigány – és magyar. Sohasem egyik kizárólagosan. Erdély képét, a mitikus tér megkonstruálását mindig magyar nézőpontból nézni és alakítani lehet, de ugyanígy lehet kilépni ebből a „nemzeti” tradícióból. György Péter egy helyen így fogalmaz: „Az »erdélyi lét« mibenléte nem fátum, nem sors, hanem racionális kérdés, számos alternatívát felkínáló nyersanyag, munkadarab. Olyan szövegek sorsáról van szó, amelyek történeti és kortárs metszetben, de visszatérően elemzik annak a kulturális térnek a történetét, amely Erdélyként ismeretes, s amelynek fogalomtörténete különböző léptékű esettanulmányokban relevánsabb kérdéseket vet fel, mint üres bizonyosságokat ígérne.” (414–415.) Pontosan írja a szerző, hogy azt itt említhető szövegek számos alternatívát nyújtanak, hogy e kulturális tér történetét elemezzük, csak azt kellene felfedeznünk, hogy e kulturális tér szövegei adott esetben nem csupán magyarul születtek. Hogy mindehhez hozzátartozik – tetszik vagy nem tetszik – Romulus és Remus, a hammelni patkányfogó szászok által betelepedés-történetként interpretált változata, vagy éppen – hatalmasat ugorva – az aradi tizenhármak mellett miért nem emlékezünk a Kolozsváron kivégzett Stephan Ludwig Rothra is? És ha már Szilágyi Domokos: a György Péter hozta példa, mely a Szilágyit párhuzamba állítja Celannal (továbbá a Szilágyi–Hervay-levelezést a Celan–Bachmann-levelezéssel) meglehetősen imponáló, de például nem lehetne-e a Szilágyi-féle jelenséget (és itt most az ügynökügyre gondolok) megvizsgálni Eginald Schlattner és az 1959-es brassói szász íróper viszonylatában? Vagy mondjuk az Ellenpontok című szamizdatot és kontextusát a nem sokkal korábbi Aktionsgruppe Banat fellépésének fényében? Esetleg a román irodalomban nyolcvanasok nemzedékeként megnevezettek költészetét a Forrás harmadik nemzedékének (ha érvényesnek tekinthetjük egyáltalán ezt a kategóriát) lírájával, kapcsolva hozzá az Aktionsgruppe lírikusait?

 

Sok mindent lehetne, csak ahhoz tudomásul kellene vennünk a fent említett tényt, miszerint e kulturális tér és szövegei nem csak és kizárólag magyar nézőpontból vagy éppen magyar–magyar dichotómiában értékelhetők. És mindez nem csupán György Péter könyvének hiányossága, hanem az egész diskurzusé. Természetesen lehetne mondani, e kötet nem erre vállalkozik, hanem elsősorban arra, hogy leírja, bemutassa számunkra a fentebb felvillantott rendszert, annak szólamait, különböző konstrukcióit. Viszont abban a pillanatban, mikor tevőlegesen, hangsúlyáthelyezőn alakítani kezdi – tudatosan – e diskurzust, e könyv sem tesz mást, folytatja a birkózást a nagy nemzeti homokozóban. Pedig esélye lett volna rá, hogy kilépjen ebből.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013. 

Bejegyzések

Az úr csak albérlő

Marosán Tihamér kinyitotta a bejárati ajtót, táskáját a cipős szekrény tetejére tette, majd bekulcsolta az ajtót. Szétnézett. A cipők szanaszét hevertek az előszobában, úgy, ahogy gazdáik lerúgták lábukról. Tihamér lehajolt, összepárosította őket, majd katonás rendbe helyezte őket a szekrény előtti rongyszőnyegre. Két lépést hátrált, s elégedetten tartott szemlét az immár vonalba fejlődött szakaszon.

           

Bemasírozott a hálóba, a vetetlen ágyat elrendezte, a lepedőt kisimította, ahogy azt egy leordított fejű baka tette volna, aztán az egészre ráterített egy barna pokrócot. Az ágy melletti könyvekből tornyot emelt, s mire felrakta minden darabját, rájött, el fog dőlni. Végül kettőt épített, mármint tornyot. Egyiket a bal oldalra, másikat a jobbra. Éppen csak az őrszemek hiányoztak belőlük. A kis perzsa szőnyegeket is megigazította, s betette maga mögött az ajtót.

           

Az első gondot a ruhaszárító okozta. Melltartók, tangák, szakadt és szétfingott alsógatyák tarkították a rácsozatot. Miért pont most, miért pont ma kellett fehérneműt mosni, tette fel plafonra szegezett tekintettel Tihamér a kérdést, s minthogy válasz sehonnan sem érkezett, fogta a ruhaszárító állványt, és betolta a sarokba. Leszarom. Leszarom az egészet, nyomatékosította a gondolatot, és duzzogva kivonult a konyhába.

           

A szekrény tetejéről levette a kávés dobozt. Szétszedte a kotyogós kávéfőzőt, a zaccot a szemetesbe ürítette, az alját megtöltötte vízzel. Miután visszatekerte a tetejét, felhelyezte a villanytűzhelyre. Amikor elfordította a tűzhely gombját, a platni szikrázott egyet, majd még egyet, végül sietősen izzani kezdett. Tihamér csodálkozva figyelte, amint a villanyplatni szédületes gyorsasággal felhevült, s vörösen világló körök jelentek meg a közepén. Két lépést hátrált, s a biztonsági zónából figyelte az eseményeket.

           

Megszólalt a kapucsengő.

– Az ingatlanos – szólt bele egy női hang.

Tihamér megnyomta a vörös gombot, s egy pillanatig reménykedve várta, hogy a robbanás majd szétfeszíti a házat, s az egész kupleráj összedől. Minthogy nem történet semmi hasonló, beletörődve az elkerülhetetlenbe, kikulcsolta az ajtót.

 

– Jó estét, Marosán… – kezdett bele Tihamér mosolyba torzult arccal.

– Ez itt az előszoba – nyomakodott a lakásba az ajtót teljesen kitárva az ingatlanos. – Magas, tágas, igazán kiváló. Jöjjenek bátran – fordult hátra a mögötte érkező házaspárhoz. Azokat nem kellett sokat biztatni, lendületesen követték az ingatlanos kisasszonyt, aki hosszú szövetkabátjában már sarkig tárta a hálószoba ajtaját.

           

Az események felgyorsultak. A kisasszony csizmájával ütemes ritmust kopogva járta be a hálót, s reklámtollával itt is, ott is rámutatott a szoba előnyeire. A magassága megfelelő, akár galériázni is lehet, de ő itt nem javasolná, minthogy alig lenne hely a feljárónak. Továbbá a padló is rendben van, békebeli parketta, alig nyikorog, de egy alapos felcsiszolás és lakkozás után szinte új is lehet. Ezért egyesek ölni is tudnának, fejtette ki apró kis mosollyal a szája szegletében. A házaspár bólogatott. A férfi szakértelemmel hajolt le a kissé kopottas parkettát szemügyre venni, aztán fejét csóválva emelkedett föl. Persze, az alapos csiszolás mindenképpen szükséges, előzte meg a mondatot a kisasszony, s széles mozdulattal kitárta a nappali ajtajának mindkét szárnyát.

 

– Ezt nézzék, hatalmas, ide kell aztán a fantázia – lépett be a szobába, utána pedig a férfi, majd a nő, akiről nem igazán lehetett eldönteni, tetszik-e neki a lakás.

           

Elhaladtak a sarokba tolt ruhaszárító mellett, s a kisasszony megállt a szoba közepén. Ide galéria kell, tökéletes a magasság, még lépcsőnek is van hely, vagy akár ketté is lehetne vágni a szobát egy gipszkartonnal, folytatta, s nem vette észre, hogy a vevők figyelme, mondjuk úgy, elkalandozott. A férfi odalépett a könyvespolchoz, levett egy könyvet és forgatni kezdte, de közben nem bírta levenni szemét arról a hajszálvékony tangáról. Belelapozott a könyvbe, forgatta, de szeme sarkából mindegyre csak a kék kis bugyit bámulta. A nő a polc mellett lévő állólámpát vizsgálta, néha párjára pislantott, majd szinte már szégyenkezve a szakadt alsógatyákra. Hogy lehet így élni, szörnyülködött magában, s kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal megigazította a szemébe hulló hajtincset. Mert ha megnyitják azt az utcáról látott vakablakot, akkor két világos szobájuk is lehet egy helyett, sorolta rendületlenül a kisasszony, s tollával a hófehér falra bökött. Oda, ahol feltételezhetően a vakablak rejtőzött.

           

A konyha és a fürdőszoba szemléje után visszatértek az előszobába. Az ingatlanos aláíratta a házaspárral az adminisztrációt, majd felajánlotta, esetleg menjenek körbe még egyszer. Nem szükséges, vágta rá a nő, de a férfi újra körbejárta a lakást, hosszasabban időzve a nappaliban. Visszaérve, a közösköltség iránt érdeklődött.

– Nem tudom, pontosan miből áll össze – mondta az ingatlanos.

– Talán kérdezzük meg az urat…

– Majd a tulajdonost, az úr csak albérlő – válaszolta az ingatlanos és betette maga mögött az ajtót.

 

Bejegyzések

Allerheiligen in Wien

„Mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek.”

 

Szólnak a harangok Bécsben. Ülök a kollégiumi szobában, s odakint nem zakatol a villamos, még autó sem jár, csöndes a Tigergasse. Mintha vasárnap lenne, egyszerű, szokványos vasárnap, templomba indulással, délben rántott hússal vagy tárkonyos csirkepaprikással, múlékony egymáshoz fordulással, jó öreg történetekkel, nagyanyámmal, nagyapámmal.

 

            Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, csupán a harangok zúgnak. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s a beszorult harangzúgás csak úgy pattog a bérházak tűzfalain. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma reggel – ki tudja, talán délig alszanak a jó bécsiek.

 

            Csend van. Néma a kollégium, pedig tegnap este, úgy éjfél felé, mikor utolsó cigire gondolván kiléptem a szobaajtón halálra ijesztettek a fura, vámpírorvosnak, fogatlan rémnek vagy – ha jól láttam – fekete hajú zombinak öltözött alakok. Megláttuk egymást, s versenyt ordítottunk a folyóson. Magam kezdtem, hosszan, gyomorból üvöltöttem, mikor megláttam ajtóm előtt a vámpírfogú orvost, azonban mikor a fekete hajú zombi is feltűnt, ideges, de aztán egyre megnyugtatóbb röhögésben törtem ki. Csak pillanatokra volt szükség, hogy felismerjem, hogy eljusson a tudatomig a látvány. Ekkor viszont már ők is üvöltöttek, mert én üvöltöttem.

 

            Teljes kavalkád, halloweenba fordult tegnap a napközben kiszögezett 95 tétel, s most rendületlenül zúgnak Bécsben a jó katolikus harangok. Idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca, mondta valaki évekkel ezelőtt, s ma, most, itt tényleg idegen, mint jó evangélikus nagyanyámnak a vásárhelyi katolikus temető porhanyós földje. Ott sem voltam még világításkor, csak máskor, óvatlan pillanatokban, néha, ha arra vetemedett az út, éppen csak megállva, talán imát is mormolva, de titkon, magamban, senki meg ne lássa. A sírtól az útra látni, mely kanyarogva fut le a dombról, majd balra is fordul, jobbra is fordul, hogy végül nagyapámhoz érjen. Temetőtől temetőig, sírtól sírig öt perc az út, s az öreg is az én halottam, már amennyire valaki valakinek a halottja lehet, főként ha soha nem is látta. Jó reformátusok között nyugszik, talán békében, csak néha bolygatva sírján üldögélő unokától, aki fura mondatfoszlányokkal zargatja kétévente, háromévente egyszer, ha véletlenül arra vetemedett útja. Temetőtől temetőig, sírtól sírig két nap az út – legalább. Jó protestáns nagyanyám messze, idegen földben nyugszik, fent, valahol Malmö és Göteborg között, csak Isten tudja, hogy hol, sírján bizonyára gyertyák égnek – még sosem láttam.

 

            Csöndes a Tigergasse, a harangok is szünetet tartanak, s a négy fal közötti némaságban hangosan számolom őket: egy, kettő, három. Vannak halottaim, szám szerint három, mesebeli szám, már-már varázslatos, főként ha elgondolom, egyetlenegy nap gyertyát sohasem gyújthatok sírjukon. Hej regő rejtem. Bármennyire is világítás van, bármennyire is Allerheiligen.

 

Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, s a harangok sem zúgnak már. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s szürke üresség telepszik a bérházak tűzfalai közé. Fölöttem ajtó nyílik, de mire odanézek, már csukódik. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma délben – ki tudja, világítani mentek a derék bécsiek. Hej regő rejtem.

 

Bejegyzések

Örmények

Kosztolányi Dezső Az örmény paradicsom című műve Vincze Ferenc jegyzetével

 

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek, mint zöld plajbászok, sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon, s a hosszú szakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ótestamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orrhajlatban, egy halántékban, egy áll-esztergályozásban. Évekig forogtam japánok közt, s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyű emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszú, festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet, és el nem unva megcsinálná egymás után sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos út mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lídói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert, és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, továbbmennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Úgy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

 

A filagória márványasztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszú. Mellette porcelántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és politúros héjú fürt, olyan nagy, mint a kánaáni, és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a Bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók, és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat, és elröpítik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, matematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten, és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklyekövek, emlékeztető táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpű. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, úgy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jöjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában, és tanulta az örmény ábécét. Szívfacsaró hangulatok vannak itt az értő számára. A sír, hol nemzet süllyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet újítanak körülötte. Szegény-szegény örmények dísz-sírhelyet kaptak.

 

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban, és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugó-gyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják, és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van, padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan, és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amíg ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gumiköpenyem gallérját, a szememet összehunyorítom, és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

 

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kék szemű varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorúbban írom be a nevemet én, a magyar.

Isola San Lazzaro

 

 

Talán mégsem volt igaza Kosztolányinak ezúttal. Mégsem a halál szigete Isola di San Lazzaro. Mégsem kellene számon kérni az örmény literatúrát a padrén, a betűt és a szobrokat, a foszló tekercseket, egyszóval mindazt, ami az örmény kultúrára emlékeztet – de: ami mindezt tovább is élteti. Egy sziget, ahol felgyűjtik, rendszerezik, átadják azt a tudást, mely évszázadok óta hagyományozódott és alakult, s mely 100 évvel Kosztolányi szövegének születése után még mindig élő, kulturálisan meghatározó Európának e kies szegletében, ahol tengetjük a ránk mért hétköznapokat. Ha tévedett is ebben-abban A bolgár kalauz szerzője a jövőt illetően – hiszen legyen bármennyire is jelentős író, próféta azért nem volt –, érdemes felfigyelni arra a szempontra, arra a befogadó és elismerő hangnemre, mellyel az örmény művelődés felé fordult. Ez az odafordulás nemcsak a szigeten történő, rendkívüli megőrző tevékenységnek szól, a szöveg utolsó mondatának gesztusa egyúttal az ismerős, a miénkkel szoros kapcsolatban álló kultúrának járó figyelmet is közvetíti. Az utolsó mondat olvasata azonban korántsem olyan egyértelmű: a rezignáltság szólhat egyrészről – az általam tévesnek ítélt – elsüllyedő művelődés víziójának, másrészről jelezheti a magyar kultúra részéről érződő érdektelenség bírálatát is. Hiszen egymás értékei iránti érdeklődés nem lehet egyoldalú, nem tehetünk úgy, mintha nem tartoznánk felelősséggel közös kulturális és történelmi múltunknak, melyet nem árnyékolhat be bármely ideológiai vagy aktuálpolitikai megfontolás. S ha mindezek már nem számítanak, mivel a kulturális elgondolások gyakorta felülírhatók a hasznosság elve alapján, akkor maradnia kellene a kölcsönös, egymás iránti tiszteletnek – a legalapvetőbb emberi értékek megbecsülésének.

            Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát – tette fel a kérdést a szerző a hagyomány továbbadásának reménytelenségére utalva, melyet azonban szerencsésen írt felül a rá következő évszázad. Mindemellett a kérdés ismét feltehető, viszont felesleges a transzcendenst firtatni a válaszért, hiszen a rossz tréfákat leginkább mi, emberek szoktuk elkövetni.

 

Vincze Ferenc

Bejegyzések

Kiűzetés

Gelléri Andor Endre Ház a telepen című elbeszélése Vincze Ferenc jegyzetével.

 

A nevére még emlékezett. Pettersen István. Nagyon régen így hívta őt a tanító úr, mikor a szürkefedeles elemista bizonyítványát a kezébe adta. Az előljáróságon mikor kiváltotta a munkakönyvét, megjelent egy kékzubbonyos, ellenzős sapkás altiszt és szigorúan belebámult a munkáskülsejűek csoportjába. Aztán elkurjantotta magát: – Pettersen István. Ez is ő volt. Látta magát sváb legények között, akiknek kerek fekete kalapja mellett a tavaszi virágok úgy sápadoztak, mintha ők is ittak volna a legények pálinkájából. Távolabb a sorozásra indulóktól egy-egy lány, vagy anya álldogált kipirultan, izgatottan. Aztán benyomultak valamennyien a nagy terembe, ahol hosszú asztaloknál urak ültek s az asztal előtt, szájában kialudt szivarral az ezredorvos járkált hátratett kezekkel. S a meztelen legények sora megindult a mérce felé, majd onnan kibukkanva az ezredorvos elé került. Akkor is Pettersen István volt, alkalmas közlegény, aki géppuskás szakaszhoz került és Montenegróba vezényelték.

– Nézze, Pettersen – mondták aztán neki pár évvel ezelőtt valamelyik lakatosműhelyben, – mit csináljak magával, ha nincs munkám?

Pedig akkoriban már az egyik lányos házban is mondogatták; hogy Pettersen István így és úgy, majd az Ellával…

De most amint a szétszórt, s apró házacskák között osont, ő másminő nevet adott magának: – Kutya.

Volt is benne valami kóbor eb, amint szedte a lábát s görbe háttal átbámult ezen az ablakon, majd oldalt lappangott és elnézte, hogyan vacsoráznak odabent.

Az ég borult volt. Alig mozgó szél járt az uccákon; lent alig csípett a hidege, de odafent a hegyekben már jeges lehetett az érintése. Eddig, fönt, akármelyik füves helyen elaludt; s mintha éjjel még jobbízűek lettek volna a lopott gyümölcsök, mint nappal. Tavasszal és nyáron kecskék legeltek a hegyoldalakban: mekegve közeledett feléjük, hasoncsúszva és megfejte őket. Voltak a hegyi házaknak kósza tyúkjaik, akik lopva kiszöktek és tojásfészket akartak rakni a széna között vagy a bokorban. Kifosztotta ezeket a fészkeket és néha olyan jól élt, hogy virágokat szedett, meg lepkét kergetett.

De most a fű hegyes lett és szúrós az ősztől. S a föld alatt mintha láthatatlanul folyó áramlott volna: nedvessé vált minden rög.

Le kellett húzódnia a városba.

Nagy fekete, üres telektömb ásított itten uccákon át.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6