Marosán Tihamér kinyitotta a bejárati ajtót, táskáját a cipős szekrény tetejére tette, majd bekulcsolta az ajtót. Szétnézett. A cipők szanaszét hevertek az előszobában, úgy, ahogy gazdáik lerúgták lábukról. Tihamér lehajolt, összepárosította őket, majd katonás rendbe helyezte őket a szekrény előtti rongyszőnyegre. Két lépést hátrált, s elégedetten tartott szemlét az immár vonalba fejlődött szakaszon.

           

Bemasírozott a hálóba, a vetetlen ágyat elrendezte, a lepedőt kisimította, ahogy azt egy leordított fejű baka tette volna, aztán az egészre ráterített egy barna pokrócot. Az ágy melletti könyvekből tornyot emelt, s mire felrakta minden darabját, rájött, el fog dőlni. Végül kettőt épített, mármint tornyot. Egyiket a bal oldalra, másikat a jobbra. Éppen csak az őrszemek hiányoztak belőlük. A kis perzsa szőnyegeket is megigazította, s betette maga mögött az ajtót.

           

Az első gondot a ruhaszárító okozta. Melltartók, tangák, szakadt és szétfingott alsógatyák tarkították a rácsozatot. Miért pont most, miért pont ma kellett fehérneműt mosni, tette fel plafonra szegezett tekintettel Tihamér a kérdést, s minthogy válasz sehonnan sem érkezett, fogta a ruhaszárító állványt, és betolta a sarokba. Leszarom. Leszarom az egészet, nyomatékosította a gondolatot, és duzzogva kivonult a konyhába.

           

A szekrény tetejéről levette a kávés dobozt. Szétszedte a kotyogós kávéfőzőt, a zaccot a szemetesbe ürítette, az alját megtöltötte vízzel. Miután visszatekerte a tetejét, felhelyezte a villanytűzhelyre. Amikor elfordította a tűzhely gombját, a platni szikrázott egyet, majd még egyet, végül sietősen izzani kezdett. Tihamér csodálkozva figyelte, amint a villanyplatni szédületes gyorsasággal felhevült, s vörösen világló körök jelentek meg a közepén. Két lépést hátrált, s a biztonsági zónából figyelte az eseményeket.

           

Megszólalt a kapucsengő.

– Az ingatlanos – szólt bele egy női hang.

Tihamér megnyomta a vörös gombot, s egy pillanatig reménykedve várta, hogy a robbanás majd szétfeszíti a házat, s az egész kupleráj összedől. Minthogy nem történet semmi hasonló, beletörődve az elkerülhetetlenbe, kikulcsolta az ajtót.

 

– Jó estét, Marosán… – kezdett bele Tihamér mosolyba torzult arccal.

– Ez itt az előszoba – nyomakodott a lakásba az ajtót teljesen kitárva az ingatlanos. – Magas, tágas, igazán kiváló. Jöjjenek bátran – fordult hátra a mögötte érkező házaspárhoz. Azokat nem kellett sokat biztatni, lendületesen követték az ingatlanos kisasszonyt, aki hosszú szövetkabátjában már sarkig tárta a hálószoba ajtaját.

           

Az események felgyorsultak. A kisasszony csizmájával ütemes ritmust kopogva járta be a hálót, s reklámtollával itt is, ott is rámutatott a szoba előnyeire. A magassága megfelelő, akár galériázni is lehet, de ő itt nem javasolná, minthogy alig lenne hely a feljárónak. Továbbá a padló is rendben van, békebeli parketta, alig nyikorog, de egy alapos felcsiszolás és lakkozás után szinte új is lehet. Ezért egyesek ölni is tudnának, fejtette ki apró kis mosollyal a szája szegletében. A házaspár bólogatott. A férfi szakértelemmel hajolt le a kissé kopottas parkettát szemügyre venni, aztán fejét csóválva emelkedett föl. Persze, az alapos csiszolás mindenképpen szükséges, előzte meg a mondatot a kisasszony, s széles mozdulattal kitárta a nappali ajtajának mindkét szárnyát.

 

– Ezt nézzék, hatalmas, ide kell aztán a fantázia – lépett be a szobába, utána pedig a férfi, majd a nő, akiről nem igazán lehetett eldönteni, tetszik-e neki a lakás.

           

Elhaladtak a sarokba tolt ruhaszárító mellett, s a kisasszony megállt a szoba közepén. Ide galéria kell, tökéletes a magasság, még lépcsőnek is van hely, vagy akár ketté is lehetne vágni a szobát egy gipszkartonnal, folytatta, s nem vette észre, hogy a vevők figyelme, mondjuk úgy, elkalandozott. A férfi odalépett a könyvespolchoz, levett egy könyvet és forgatni kezdte, de közben nem bírta levenni szemét arról a hajszálvékony tangáról. Belelapozott a könyvbe, forgatta, de szeme sarkából mindegyre csak a kék kis bugyit bámulta. A nő a polc mellett lévő állólámpát vizsgálta, néha párjára pislantott, majd szinte már szégyenkezve a szakadt alsógatyákra. Hogy lehet így élni, szörnyülködött magában, s kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal megigazította a szemébe hulló hajtincset. Mert ha megnyitják azt az utcáról látott vakablakot, akkor két világos szobájuk is lehet egy helyett, sorolta rendületlenül a kisasszony, s tollával a hófehér falra bökött. Oda, ahol feltételezhetően a vakablak rejtőzött.

           

A konyha és a fürdőszoba szemléje után visszatértek az előszobába. Az ingatlanos aláíratta a házaspárral az adminisztrációt, majd felajánlotta, esetleg menjenek körbe még egyszer. Nem szükséges, vágta rá a nő, de a férfi újra körbejárta a lakást, hosszasabban időzve a nappaliban. Visszaérve, a közösköltség iránt érdeklődött.

– Nem tudom, pontosan miből áll össze – mondta az ingatlanos.

– Talán kérdezzük meg az urat…

– Majd a tulajdonost, az úr csak albérlő – válaszolta az ingatlanos és betette maga mögött az ajtót.