A kályha háromlábú. Három igen szép féltéglát kap maga alá pokrócul. Helyes kis szája van a kályhának; a rostélya ép; Istvánnak szerencséje volt… útközben nem jött senki és nappal talált hozzá egy skatulya gyufát is néhány szállal.

Ég a tűz. Első begyujtásra kevés, keserű füst szorul a falak közé. De a füstön belül ropogó hangok ugrálnak, mintha táncosok lennének és ugráló testüktől átmelegedne a levegő. A szikrák úgy pattognak a kályhában, mint mikor kovácsok verik, bim-bam, a vasat az üllőn… S maga a tűz olyan, mint a fiatal lány arca. Folyton színt vált, fátyolozza magát kékkel; aztán zöld és sárga csokor csillan a hajában és dudál. Hátul egy barna medveszínű láng táncol a dudaszóra.

És az ember elalszik. Elalszik a tűztől, a melegtől, a csöndes falak ölében. Az ember körül már alszanak holmi lábasok is, igaz, a szemétdombról valók… igen, az egyetlen tányér is, amelynek a fél karimája hiányzik, az uccai szemétládából lett kiszedve. Viszont van itt homok és mész: reggel, amint fölébredt az ember, kimegy a háza elé, leül a széket helyettesítő kőre, és elkezdi surolni ezeket a vén lábasokat. Aztán, a befoltozott vödörrel elmegy négy uccán át a városi kúthoz. S a vödör teli van vízzel. Szép fehér és üvegszínű vízzel.

Háromszor megy el vízért Pettersen és már vannak tiszta lábasai, csak éppen egy tyúkólra akadna rá, amivel táplálná őket. Mi az, gondolja, ha én el is viszek három tojást naponta, ott ahol ötvenet tojnak a tyúkok. Legföljebb a gazdasszony megcsóválja a fejét: ez a búbos megint nem tojik. Másnap a kis sárgát fogja gyanuba. Istenem, kell egy tyúknak folyton-folyvást tojni?

Igen, ma este valami nagy lakoma lesz, a kályha, a lábasok, a kanál és a tányér tiszteletére. Eddig nem is tudta, hogy az ilyen holmik ennyire élők. Még susogni is lehet velük. S olyan barátságosan néznek Pettersenre. És olyan bizalmaskodva hallgatnak, akár az okos kisbabák. S az ember remélheti, hogyha ennyi mindene van már, egyszer neki is főlnek és sülnek majd olyan jó falatok, mint aminők már főltek a régi fazekakban. S az ember elkezd vágyódni egy pohár után, nem baj, ha előbb a halottak lelki üdvéért égő olajmécses is volt. Sajnos, nem akad horogra.

– Mit tagadjam, – gondolja Pettersen és látcsövező tekintettel nézi az ócskavas-telepet – jól esne valami ágyféle. Ezt azonban ellopni nem lehet. Túl nagy s nehéz átemelni a magas kerítésen.

Az embernek van egy kerek, egész pengője. Már november van és még szeptemberben kezdte félrerakni ezt a hatalmas kincset fillérenként.

Ennyije van, ezzel bemegy a kövér, nadrágjából majdnem kifolyó ócskáshoz.

– Jónapot kívánok, nagyságos úr – mondja az ember s rögtön hozzáteszi – ágyat szeretnék venni.

– Nézzen magának – mondja a vasas.

– Már néztem. Ott – és Pettersen mutatóujja egy egészen rozsdás, ki-begörbült ágyra szegeződik.

– Mennyi pénze van magának arra az ágyra? – kérdi tapintatosan az ócskás.

Pettersen legszívesebben fölmutatná a pengő mellett a szívét is és így szólna: egy pengőm s a szívem minden hálája.