Ezt azonban a szemeknek kell kifejezni. A vágyódást. S a letörést, mikor a kövér – hármat kér. Pont háromszor ennyit. S nem is nagyon törődik vele: – Három pengő! no, ez csak nem sok?… December, január és február és újabb három hónap fillérenként… tavaszra összejönne annyi.

– Még kénytelen leszek egyik éjjel mégiscsak ellopni ezt az ágyat – gondolja Pettersen.

– Egy pengőm van, – mondja, – adja ki most az ágyat. Magának úgy is csak itt áll, én meg nem tudok min aludni. Van egy kis kunyhóm, – teszi még hozzá, – de a helyzet nagyon reménytelennek látszik.

A vasas kis kutyáját figyeli, amint megugatja egy szálló madár árnyékát. Ezer és ezer pengőnyi ócskasága van: kalapács, esernyőváz, súlyzó, sőt egy hinta is, amin búcsúkor szoktak hintázni; esztergapadja, rengeteg szöge, vasa, üllője és ollója. Műhelyeket tudna berendezni és életeket talpra állítani az ócskás. Persze mindenki úgy jön hozzá: kezdő vagyok, van egy kis műhelyem, kis házam… valamilyen kéménytoldó kellene rá, vagy egy vasablak, vagy akármilyen ajtó, üveg, klampfni, ácsbalta… csónakhoz való villát kér a kis diák… persze, odaadhatna mindent ingyen. Néha megteszi, hogy nevetséges árakat kér… a hangulatától függ… és most, hogy a kiskutyája úgy megugatta egy veréb árnyékát, ránéz erre a szakállas és nyomorult Pettersenre.

– Zsidó maga?

Pettersen hevesen igent bólint.

– Maga nem zsidó! – mondja a villámszemű ócskás, de nem haragszik meg a füllentéséért – hanem ide hallgasson: adja ide a pengőt és vigye el az ágyat. Az egész ágy kettőbe fog magának jönni. Látja ezt a perselyt?

Látja Pettersen. Kék zománcpersely, rajta héber betűk. S fehéren belepöttyözve: Zion.

– Hát majd ide bedobja a hátralékot. Amint tudja. Hadd legyen ebben is valami.

S Pettersen megjelenik az ócskásnál. Becsületesen elhozza a maga egy fillérjét. Van oldalt egy vastag és hatalmas vaslemez. Kazánból való. Ezt talán sohase fogja eladni az ócskás – hát Pettersen erre rójja fel krétával, hogy a hányadik fillért dobja az ágyért Zion oltárára.

S közben vesz tíz fillérért magának kalapácsot. Nyelet is kap hozzá, csak úgy: – Majd megadja.

S közben esténként a házban egy ágy van szétnyitva, emberi fekhely és legalább fél méternyire van a hideg téglapadlótól. Tele van hintve rongyokkal s a rongyok oly puhák, mintha csupa meleg kiskutya között heverne Pettersen. S Pettersen kitalált valami újabb koldulási módot: – Nagyságos úr, – mondja rimánkodva, szakállasan, – csak három fillér hiányzik, hogy a menhelyre mehessek az éjszaka. Enni már nem akarok, de a földön nem tudok aludni.

Ez körülbelül a veleje az egésznek, amit aztán, hol erős hittel, hol eredménytelenül zeng a járókelők fülébe.