1.

Messze mögöttem gyűrűzik a zene. Ezüstös füstkarikák zengik körül.
Hol is vagyok?
„Kipukkadt egy újabb világ.”
Z. elereszti a kezem. A híd opálos derengés a folyó tükrén. Hol a lény?
Z. nekiveselkedik. Rohan, eszébe villan a Hídavatás képe, rohan, megtorpan a szélén. Táncol. Táncol a fényekkel.
Z. zeniten ülő hangjának langymelege, „Blaha Lujza tér”. Nikotintól ázott szavak. Csók marad nyomukban. Nedves, vörös folt.

Nézem az asztalok népét. Megint mások. Szépek, rókaképűek, szemük kocsányon lóg, megveszekedett tekintetek, idomítható tekintetek. Közönséges, megsárgult képek. Csak őt keresem. Asztallaptól plafonig, plafontól magamig. Váltják egymást a népek. Az asztalok népe. A biciklik és a marihuána népe. Engem senki se vált.
A karfa szellem nagyapó súlytalansága alatt süpped meg. Cigarettát rág, ködszín cigarettát. A túlvilágon talán nincs tűz.
– Halott embert – bólintok rosszallóan.
Elhessegetem nagyapát. A szemem sarkából úgy látni, a lámpa mögé bújt. Még hallom a huhogását. Élvezi, hogy halott.
Tejfölszőke kislány szuszog a szemközti kanapék préselésében. Nem szorul be. Tolja őket, szét! Erős, szívós lány. Odébb tolja a robosztus marhabőr-akadályt, ganésai segítséggel: „Gyere kicsim, megyünk”, hallom apját. „Nyinyinyinyinyinyenyenye”, válaszolja a pedáns lányka, és kötelességtudóan követi.
Ha még beszélnék gyereknyelven, biztosabban tudnám, mit jelent a nyinyerészése. Így csak sejthetem. „Igenis, légiós elöljáró!”, vagy „Pukkadj meg, de azért jövök, apafej!” Az utolsó ember a Földön, aki beszélte még ezt a nyelvet, rég kihalt. Belőlem. Z. elvitte magával. Nagyapa falaz neki.
 

„Micsoda pakli!”
„Kézzel festett, nagyapámtól kaptam még.”
Vertük a blattot. Láncdohány. M. a negyedik körben esett ki. Gatyáját vesztetten.
Kutyák csaholtak. Futottunk a tanyán keresztül, tábortűz képe rémlik. Szitáló jégesőben. M. az ingemet csavarta-tépte.
„Hová tetted az eszed? Hová?!”
Rongy-kalászok közé préselődtünk. Langyos homlokáról patakzott valami. „Rohadtul ne viccelj, M., rohadtul ne viccelj!”
Dőltünk a röhögéstől. Két szivar között piramisban nyakaltuk a feleseket. Z. Éváját esőköpennyel takargatva talált ránk. Aztán sátrat képzett az esőköpenyből hármasunk fölé.  „Gatyátlanodtam, szintén.”
Rózsavörös karja:  futónövény-kosztüm mellein.
 

A gyerek eltűnt a kijáratnál, apja nyomában.
– Tizenkét képkocka, percenként – súgja nagyapa hangja.
– Annyi az életem. Foghíjas emlékpróbálkozások.
Nevetnem kell. Nem tudok.
Ölelkező pár két óránál. „Menjetek szobára.” Valami rág, valami düh. Egyre megy. Rossz a hely, rossz az idő.
A gyomromban pokol nyílik. A pokol nagyon mély, talán végtelen, és nekem tériszonyom van. Húz-szippant magamba, zuhannék, fortyogok, émelygek.
Intek a pincérnek, és otthagyok egy kétujjas V-ét a távolságnak. Iszkolásában kilátszik felemás zoknija. Nevetnem kell. Nevetnem.
Mire felocsúdok, már el is kotródott. Kezében szent-jogar a kávéscsészém. Varázsolt a helyébe újat, egy szál zöldellő cigarettával. Akár a tavasz. Ránézek, kérdőjel tátong a fejem felett. A messzeségből még visszaint, Kossuthos elszántsággal néz a szemem közé, mielőtt elmosolyodna, és a hozzám húszlépésnyire árválkodó asztalra mutatna.
Ajándék.
Pislogok az árva asztal árva, fehér hajú, hátulgombolós tündérére. Mégis mit kezdjek vele? Egyedül a pácban?
Nagyapa a távolban huhog, krákog. Megütögetem recsegő fülemet. Az ember menekülőállat. Lohol Amszterdamig, mi végre? „Remélem ez legalább nem francia.”
Kedvesnek tűnik, különben. Tíz lépésről már egészen megjön a kedvem, fű ide vagy oda. Öt lépésnél már valómban izzok. Ez veszedelem.
 

Ülünk a kandalló előtt, giccses, szecessziós, rozsdavörös huzatú ülőgarnitúra-szetten.  L . az aranyozott giccskarfára hajtja fejét. Frakkja rendetlen deltába gyűrődik mellkasa felett.
Ópiumfüst. M. ziláltan felnevet. Kezében csontfaragott pipafej – koponya, esetleg beesett férfiarc, akárcsak M-mé, aki csíkos ingben, mellényben feszít.
Z. rakott szoknyában lebeg be a képbe. Rövid kezeiben egy-egy kék-arany csésze. Angolosan huppan mellém. Puha vállát hozzám dörgöli.