Önkéntelenül a kilincsért nyúlok és lenyomom. Nem enged, csak illatok szöknek hozzám újból. Faforgács- és halszag, illetve valami, amit nehezen tudok hova tenni. Mintha Napba nézve kellene a holdfelszínt vizsgálni. Édes és egyben savanyú illat, szinte elillan, ahogy megfogná az ember. Enyhén sós is. Regisztrálhatatlan, de gesztenyebarna színt villant fel belső szemeim előtt.
És bányatavak.
Érzem, hogy egy emlék utat tör magának. Keresztülsüvölt a gátakon, átrobog a ködfelszín felett, aztán mégis elakad. Elillan, ahogy érintem.
A kilincs újra indul. Ezúttal belülről.
Ezeréves báblény mereszti rám kocsányon lógó szemeit.
Szinte csak a színe ismerős, és az a bizonytalan, bűntudatos cinkos-mosoly, amit lassan elém tár. De deres hajhullámairól és aszott, öregemberes bőréről sosem mondanám meg, hogy az egykori, legyőzhetetlen M-hez tartozik.
– Szervusz, koma! – Nem gondolhattam másra, minthogy a sors keze hozott kettőnket össze. A balsorsé.
 

A legyőzhetetlen M. állt előttem, sokéves, kihordott, őzbarna köntösben, fekete borostyán-keretes, vastag szemüveg lógott nyakában, mamuszban, hajában soknapi párnatoll-pihékkel. Bőre pergamenszín, cserepes. Maga-faragott pipa füstölgött csontvázujjai közt.  Akár élőhalott is lehetett.
Ahogy beraktuk magunk mögött az ajtót, valahol egy másik zár kattant, egy másik kéz súlyától. Meglátszott a ház belsején is: egy másik kéz nyomait viselte, egy kézét, ami nem M. leépülését követi, egy kéz, amely rendben tartja még a káoszt. Az illat minden tárgyon ott ült, amit megérintettem. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. M-re néztem. Összenéztünk. Láttam, hogy a gondolataimban olvas, mint régen. A szemei azt mondták, „Úgy van. Megbeszéljük.” Aztán azt: „Türelem.”
Ez a türelem kezdte ki a következő fél órában a szobát körülöttünk. Ültünk a karosszékekben, egy újabb kandalló előtt, és éreztük, ahogy a levegő kiszárad közöttünk. A mennyezetről pók szőtte fonálon az apró nyolclábú mozdulatlanná dermedt, ahogy M súlyos retinája elé ért. Alig fél hüvelykre arcától. Követte pillantásomat, de M. nem figyelt fel a jelenségre. Magában ő már nem szövögetett hálókat. Mint ahogy én magam mögött hagytam mindent, ennyit tudtam. A csobogást hallgattam. A vízvezetékeken és a nyomáson gondolkodtam. M. el- elejtett néha néhány morzsát a költözésről, meg, hogy mivel tengetik itt a napokat, a békeidőket. Ezek voltak a legközelebbi célzások, amiket Z-ről tett.
Tudtam, kérdeznem kellene. Hiszen, annyi mindent akartam tudni, a múltról, például. És ahogy ott ültem, a pusztuló szobában, egyre inkább tudatosult bennem, hogy már nem számít semmit. Valahonnan az a meggyőződés futott át rajtam, hogy M-nek nincsen semmije, amit elvehetnék. Nem kapnék kielégítő válaszokat sem. Már csak azt akartam tudni, miért öltem meg őt.
Képzeletben. Tudatosan.
Pedig hát, már a mikéntjét se tudtam. Bonyolult önbecsapási rendszerem száztíz százalékon működött.
Talán megérthetnék mindent, ha újra látnám. Azt a szinte feledésbe merült, homályos arcot kitisztítanám.
És jönniük kellett a belém fagyott szavaknak. Nem csünghettek örökké jég-nyelvcsapomon. Torkomból melegebb levegő keresett utat kifelé. A fürdőszobából csepegést hallottam – jégcsapjaim csepegtek, ahogy az első mondat lángnyelvei megperzselték a levegőt. A mondat M sárkányszájából lövellt fel.
– Nem akarom, hogy bűntudatot érezz. – Sóhajnyi szünetet tartott. Szigorú és célnak kövült arca, akár egy szoboré. A sóhajnyi szünet kevés volt, hogy megérezzem a lángok égető nyaldosását. Hogy felfogjam a száj sárkányi erejét. – Z. miatt. A bányató miatt. Te nem tehettél róla, ami ott történt. – Egy fokkal higgadtabban beszélt, mint ahogy – úgy éreztem – emberileg illett volna. Éreztem, hogy arcom fehéren olvad – a fal színébe. Nagy titkok tudója előtt ültem. Ütni akartam.
És persze, mint ilyenkor általában: képtelenség volt feltenni a helyes kérdést.
– Mire gondolsz?
– Emlékszem, a baleset után egy hétig alig keveredtél velünk. Leginkább csak ültél, csukott könyvek fölött, és félig fogyasztott viszkik fölött, várva, hogy a jég újra megfagyjon bennük. Mormoltál. Arról, hogy a te hibád. Hogy nem lett volna szabad bíztatnod az ugrásra. Neked kellett volna először menni. Rosszul voltál mindentől – fűzte tovább, maga elé tekintve, vagy az asztal sarkát nézve –, ami emlékeztetett Z-re, vagy… a vérre. Még a vörös színtől is kiborultál. Koplalni kezdtél. És…
– És? – ugyanazt a pontot néztük az asztallapon, azt hiszem. Egy megkopott folt volt, talán tintától, talán alvadt vértől.
– És ennyi. Így láttalak utoljára is. Két héttel azután, hogy kiengedték a kórházból.
Újra csak a vízcsobogást hallottam. Az illatokat figyeltem, a pókot, amint lecsúszik a padlóra, hálóját otthagyva, elindulva a kandalló tüze felé. Nem éreztem a forróságot, a szárazságot. Üresség kaparintott meg magának. És én az ürességet. Közönyösen tekintgettem körbe. Pedig abban a pillanatban, ahogy a fürdőszoba ajtaja kinyílt, visszaköszönt a levegőbe a melegség, a szárazság. Visszaköszönt Z. pompájával.
Ahogy ránéztem, már birtokában voltam az emléknek, M. mondatait is jobban megértettem, a befejezést is tudtam már. Két dolgot láttam vele érkezőn, olyan tisztán, mint ahogy a pókot az előbb, amit M. nem láthatott. Az egyik az volt, hogy Z lassú felépülése új életet adott neki, ahol alighanem minden megváltozott, de legalább is felcserélődött. A másik, hogy ez a változás minket milyen kegyetlenséggel érintett: Egyikünk se tudott szabadulni az emléktől. Én olyan mélyre ástam, amennyire embertől telik. M úgy belerokkant, hogy Z alakját nem tudta elengedni többé.
Mint most is: ott állt előttünk az alak, egy elefántcsont-fehér köntösbe rejtve. Z. állát láttam és Z. kacér nyak-inai sejlettek elő egy olyan nőn, aki még az illatát is a legelemibb természetességgel és bájjal viselte. Punkpiros haja ugyanúgy vágva, ő maga talán egy centivel sem magasabb, lábfeje is megtévesztően hasonló.
Talán három dolgot kellett realizáljak. A harmadik, hogy M. már elveszett, legyőzetett már örökre, és én nem kell, tovább meneküljek.
Minek.
Lépni kell, lépni, át a sírokon.