Csajkovszkij szól. Mozart szól. Vivaldi szól.
M. a lemezlejátszó fölé görnyed. Lefújja az idő porát.
„Vedd át, cingár.”
Áthullámzik minden porcikámon, rostokra bomlok.
Z. távoli derengés.
Mögöttem maradnak.
A vadászlak távoli derengés.
Z. kiállt. Rám fagy a nedves ing. Szelíd hóesés- lassú gyilkos. Lila lábujjaimat figyelem. Apró kis halálfejek.
Csajkovszkij szól. Vakít a fény. Lassú tűz melegít.
Vörösen izzó szempár korhol. Z. kölni és méhviasz illata.
Puha vállai. Ambrózia és méhviasz illat a háta.
Feszülő lábfeje sóra és rozslisztre emlékeztet.
Tizenkét képkocka percenként.
Hol is vagyok?
 

Valami hibádzik.
A képességem rendben. Az ujjaimmal érzem – az inak a hátán, akár a viharos tenger. A tarkója tinta és egy drága, francia parfüm. A halántéka vér és kénszagú. Mintha órák telnének, ahogy az idomokat átrendezzük, lepedőt, textilt, bőrt, de az óra meghazudtol. Alig negyed óra múlva zavaros gondolatokkal fekszem az ondófehér falak és ágy szigorú sokszögei között. Bal felem belezsibbad az óramű ütemes kattogásába.
Szőke illat reng körém. Hamvas karjával kéretlen derű karol át. Legtisztább ellentéte előző életemnek. Mintha kilencszer kellett volna meghalnom, hogy idáig jussak. Kelletlen mozdulattal hámozom le magamról.
A nevét sem tudom.
Erőnek erejével próbálom kinyögni a röhejes kérdést.
Legalább ne lenne francia. A szavak gátjának acélosabb érvekre van szüksége.
A tarkójára kúszó kígyótetoválás a félhomályban egyre inkább mozdulni látszik. Pikkelyei tajtékos rezzenésekkel szabadulnának. Felém fordul, üres szemei keresztülhatolnak zúgó koponyámon.
Kipukkadt egy újabb világ.
Körém gyűrűzik és körbemetél a bánat. Rózsaderes vállakkal álmodnék, esőtől súlyosodó emléking-foszlányban. Elvetélt életekkel.

Z. rohan. Z rohan felém. Hová lyukadok ki az önmarcangolásból?

 

2.
Döbbenten fagytam az utca szürkeségébe.
Kezemben a felbontatlan levél, amiről így, zárva is pontosan tudtam, mindent megváltoztathat, ha feltépem. És mégis, semmi sem változna. Ujjaimat tördelt mozdulattal húztam végig a boríték szélein, majd a ragasztáson. Ópiumban úszó verejtékszag, és egy nehezen feledhető illat.
Egy halott nő illata.
Mintha zongora hullott volna a fejemre. Felhúztam a vállaimat, kezeimmel arcomat védtem, eredménytelenül. A fekete-fehér billentyű-képek megállíthatatlan, gyilkos erővel zúdultak rám, nyomtak össze, törtek belém.
A tehetetlenség a dérrel csapódott ki arcomon.
Nem tudom, meddig állhattam így. Már pirkadt, mikor a levélpapírral a kezemben benyitottam ugyanabba a koszos kis kávézóba, mint előző nap.

Úgy tűnik, mindenki menekül. És mindenki – bárhonnan is indul, bármi elől is akar elbújni -, ugyanoda jut. Ugyanaz mögé rejtőzik, ugyanott lesz, mint az a másik. Az a másik, aki elől elbújna, és aki szintén menekül. Egymás keresztmetszetébe.
Szigorú, őszi illatokkal itatott mezőn vágok át, mikor meglátom a füstöt. A lemenő Nap képét kettévágja, úgy gomolyog emlék-lángjaim felett. Követem a vékony füstoszlopot, mikor elfogy alattam a sujtás, amit a levél szerint követnem kell.
A levél különben tömör volt, és semmitmondó. Rövid fecsegés, ködös metaforák féloldala, alján az ábécé tizenharmadik betűjével szignálva.
Alig tíz perc gyalogút után zihálva érek a faházhoz. Az utat botorkálva, majd rohanva, majd bágyadt, cakkos lődörgéssel, végül újra rohanással tettem meg – az utolsó néhány lépést, a fáktól a kunyhóig, szinte mozdulatok nélkül.
Kopogásom: sorskoponyák összekoccanása.
Szeretném tudni, mi történt évekkel korábban.
Szeretném tudni, miért érzem még mindig Z. illatát.
Szeretném tudni, csapdába csaltak-e.
Szeretném tudni, szabad vagyok-e, élők, holtak nélkül, holtakkal.
 

Bentről suttogás és toporgás, talán toporzékolás zaja hallik. Tehát nincs egyedül. A fejemben úgy gyűlnek a kérdőjelek, mint kenyérbélre a hangyák. Végül teljesen ellepik. Fejem fekete kérdőjelek nyüzsgő bolya.
Egy darabig csend van. Koponyákra ülő, mozdulatlan csend. Talán percek telnek így el. Nem tudom. Változik az időhöz való viszonyom. Az erdő szelei is új ütemben susognak. A lombok is másképp rezegnek most. Kapaszkodnak a falevelek.