Ő maga nem tudja biztosan, de útközben hallja, hogy hó lesz rövidesen. Ettől se fél túlságosan. Ásott egy jókora vermet, azt már majdnem színig telehordta valamelyik nagy gyár salakjából kiválasztott használható szénnel.

Egyik este aztán két ember beszélget a házban. Pettersen és egy nő.

– No, csak feküdj le, – mondja neki Pettersen, – ha akarsz.

– Nem, ne vetkőzz le, – folytatja a férfihang, – ahhoz nincs elég meleg, pedig úgy jó.

S reggel a zsák mögül egy fiatal cselédlány mászik ki négykézláb. Igen, ezt jól megbeszélték Pistával, most, hogy van ágy, ahol meghúzódhat és fal, amely védi őket és ez a gödör, amely tele van használható szénsalakkal, minden megváltozott.

Ő majd felcsap bejárónőnek és mosónőnek. Olcsón vállal majd mindent és az étel felét hazahozza Pettersennek.

Vízért megy, mert a férfi még alszik. Elnyúlva és boldog fáradtsággal alszik. Nagyon jó volt ez az éjjel, mégiscsak levetkőzött Anna és az ágy, bár sokat nyikorgott, mégse roppant össze. Nyilván ennek örül a férfi, mert még álmában is mosolyog.

Anna begyujtja a tüzet. Kár, hogy most a hegyoldalban nincsenek kecskék. Hej, úgy fölszaladna oda s mire Pettersen felébredne, friss kecsketej gőzölögne az asztalon. De van valami más öröm. Anna itt a langyos szobai légben végre levetkőzik derékig és megmosdik. Melegvízben mosdik, kellemes simogatású, barátságos vízben és érzi, hogyan olvad róla a régi piszok, hogyan szépül… de régen volt ebben része. Pettersennek fésüje is van már, Anna gondol valami merészet, s úgy ahogy megmossa a haját. S beköti, akár az igazi menyecske. És Pettersen elkezd nevetni, amint fölébred, olyan jó így együtt.

Néha Anna megy el a Zion perselybe bedobni a részletfillért az ócskáshoz: – No, mi az? – mondja a kövér – már ketten vannak? és odalegyint a nő hasához – vigyázzon, nehogy hamarosan hárman legyenek.

Anna elneveti magát: – Pedig már úgy van, – s hozzáteszi – épp ezért jó lenne már asztal nekünk, meg két szék.

Van egy pengőjük erre.

– No, egyszer eljövök magukhoz vendégségbe – mondja a kövér ócskás, aki már tudja, hogy Anna és Pettersen koldulásból élnek.

S mivel olyan barátságos, Anna megkéri, ha véletlenül nyár felé akad egy gyerekkocsi, legyen szíves és tegye félre a részükre.

…Még a havazás küszöbén történik ez. Úgy alkonyodás felé piros arcú ötvenöt év körüli úr jön egy ügynökfélével, erre.

Pettersen éppen a háza előtt áll s ösztönösen megérzi, hogy ez a két alak nem hoz rá valami sok jót. Átment itt már több úriember is a hosszú hónapok alatt… de ez a kettő csodálkozva és megbotránkozva közeledik.

Anna bent egy fiatalúrnak stoppolja a zokniját s Pettersen ezalatt kijött levegőzni. Mikor a két úr elég közel ér a házhoz, Pettersen leveszi előre a sapkáját: – Jóestét kívánok, nagyságos urak.

Nem kap rá választ.

Az idősebb s tekintélyesebb úr szipogva lélegzik az orrán át. S csak nézi Pettersent, aztán kicsap a száján: – Takarodik innen!

– Ez mégiscsak felháborító! – s mintha asztalra ütne, úgy hat ez.

– Ki engedte meg magának, hogy az én telkemen garázdálkodjon?!!

Elvörösödve nézi a kályhacsőből szeliden lengő füstöt.

Pettersen csak áll. Olyan odafönt az ég, hogy hó fog esni. Nem néz föl, de mintha mégis látná az ég hamuszínű arcát. Mit mondjon?

Szelíden és alázatosan beszél. Nagyságos úr kérem, nem volt szállásunk, csavarogtunk én és a feleségem is és itt annyi tégla volt és csináltunk egy kis kunyhót. És tavaszra hoztam volna ide fekete földet és csináltam volna egy kis kertet.

Éneklőn, könyörögve, behízelgőn mondja ezt, mint egy alázatos állat…

– Kertet akart maga itt csinálni? az én telkemen?

Pettersen, aki megszokta, hogy innen elemeljen valamit és onnan is, és nagyon szelíd szívvel és békés örömmel cipelje haza a lopott holmit: meg van zavarva. Mintha mikor a kályhát lopta, megállította volna őt valaki: – Héj, hova viszed és miért, azt a kályhát?

Igen, igen, megtudta volna akkor is békésen magyarázni, hogy a kályha kell neki.

S itt is, most, nagyságos úr kérem, hiszen nem történt semmi baj, tisztább lett a telek a sok szeméttől.

De a nagyságos úr sarkon fordul. Az ügynök hallgatagon követi.

Nem, ő bizony nem áll oda verekedni egy ilyen csavargóval.

Van itt a közelben rendőr.

Pettersen és Anna látják, hogy mi közeledik feléjük. Pár apróságot összekötnek batyuba.

Se egyiknek, se másiknak nincs semmiféle emberi írása.

S a rendőr!… ettől amúgy is hideg jön a hátukba. Gyerekkoruktól félnek és kerülik a rendőrt… Miért? mert talán mindig van bennük egy vágy, ami lopásnak számít és mert ha akármikor megállítaná őket a rendőr, talán akadna valami, amiért bevihetné őket az őrszobára.

Anna mégis kiabálni akar. De Pettersen lefogja.

Már felírt mindent. A nagyságos úr nevét és panaszát. Magánlak-birtoksértés, mondja az úr tudósan, aki doktor, háztulajdonos, valamint nagy férfi a kerületben.

Az ügynök szerint teljesen igaza van a nagyságos úrnak. Senkinek sincs joga a más telkére építeni.

S a nagyságos úr amúgy is vérmes, indulatos ember. Meg éppen rossz napja van máma.

Amint Pettersen visszanéz a telek sarkáról, azok ketten vastag sétabotjukkal már lökik szét a ház falait. S dühük nőttön-nő, amikor meglátják a berendezett kis kuckót, az ágyat a rongyokkal, a szemétből kiszedett lábasokat s a tüzet a lopott kályhában.

A rendőr pedig egykedvűen viszi ezt a két embert – s azok úgy fordulnak vissza a grund végéről, mint Ádám és Éva a paradicsom kapujából.

(Gelléri Andor Endre: Ház a telepen)

 

 

Gelléri Andor Endre gyors, erőteljes vonásokkal vázolja fel Pettersen alakját, pontosabban azt a múltat, ami meghatározta főszereplőnk hajdani identitását. Azt az identitást, ami aztán hirtelen elfogy, ahogyan elfogyott az állás, a katonaság, a szerelem. Ennyi lenne az ember? Aztán marad a tyúktojást lopó, házak árnyékában lopakodó alak, aki kívül reked a társadalom bevett mércéin? Vagy a más telkén önkényesen lakást építő/foglaló figura, akit aztán hatalmi szóval és tettel tesznek telken kívülre? Kívülre, valahová, ahol nincs szem előtt, mert amit láttunk, az van, amit nem, az nincs. Meglehetősen primitív felfogás, de köztudottan régóta működik.

            Pettersen ember. Tervez. Hat lépést erre, hat lépést arra. Aztán porból és vízből otthont teremt magának. Szerez ágyat, vedret, lábast, tűzifát, ami kell. És asszonyt. Társat, aki odakucorodik melléje az ágyra. Mert az jó. Aztán már ketten terveznek. Jövőt, még családot is. A terv az remény. Remény, hogy lesz holnap: így, együtt, közösen, az ágyon, a kályha mellett, hatszor hat lépésnyi helyen. És kell gyerekkocsi is. Mert lesz gyermek, s ha lesz gyermek, lesz élet. A gyermek Anna hasában még nem látszik, de már számolnak vele. Nem látszik, de van.

            Pettersen, Anna (és a gyermek) területfoglalók. Tehát ki kell tenni őket. Mert ahol élnek, az nem az ő tulajdonuk. Tulajdon versus ember? Ez így túl egyszerű, már-már demagóg. De mégis: ennyi elég a kiűzetéshez? Csomagolnak, tehát valamit még terveznek. Valamiben még reménykednek. Hogy mégis lesz valahogy. Hogy majd újrakezdik. Hogyan, miként? Mindegy. Porból és vízből újra hajlékot teremtenek, és lesz otthon, hol összekucorodnak egy ágyon. Remény még van. Ez rendben. A kérdés inkább az, hány kiűzetést visel el az ember? Hányadik után adja fel, s mondja azt, mindegy?!

Vincze Ferenc