„Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek.”
Szólnak a harangok Bécsben. Ülök a kollégiumi szobában, s odakint nem zakatol a villamos, még autó sem jár, csöndes a Tigergasse. Mintha vasárnap lenne, egyszerű, szokványos vasárnap, templomba indulással, délben rántott hússal vagy tárkonyos csirkepaprikással, múlékony egymáshoz fordulással, jó öreg történetekkel, nagyanyámmal, nagyapámmal.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, csupán a harangok zúgnak. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s a beszorult harangzúgás csak úgy pattog a bérházak tűzfalain. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma reggel – ki tudja, talán délig alszanak a jó bécsiek.
Csend van. Néma a kollégium, pedig tegnap este, úgy éjfél felé, mikor utolsó cigire gondolván kiléptem a szobaajtón halálra ijesztettek a fura, vámpírorvosnak, fogatlan rémnek vagy – ha jól láttam – fekete hajú zombinak öltözött alakok. Megláttuk egymást, s versenyt ordítottunk a folyóson. Magam kezdtem, hosszan, gyomorból üvöltöttem, mikor megláttam ajtóm előtt a vámpírfogú orvost, azonban mikor a fekete hajú zombi is feltűnt, ideges, de aztán egyre megnyugtatóbb röhögésben törtem ki. Csak pillanatokra volt szükség, hogy felismerjem, hogy eljusson a tudatomig a látvány. Ekkor viszont már ők is üvöltöttek, mert én üvöltöttem.
Teljes kavalkád, halloweenba fordult tegnap a napközben kiszögezett 95 tétel, s most rendületlenül zúgnak Bécsben a jó katolikus harangok. Idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca, mondta valaki évekkel ezelőtt, s ma, most, itt tényleg idegen, mint jó evangélikus nagyanyámnak a vásárhelyi katolikus temető porhanyós földje. Ott sem voltam még világításkor, csak máskor, óvatlan pillanatokban, néha, ha arra vetemedett az út, éppen csak megállva, talán imát is mormolva, de titkon, magamban, senki meg ne lássa. A sírtól az útra látni, mely kanyarogva fut le a dombról, majd balra is fordul, jobbra is fordul, hogy végül nagyapámhoz érjen. Temetőtől temetőig, sírtól sírig öt perc az út, s az öreg is az én halottam, már amennyire valaki valakinek a halottja lehet, főként ha soha nem is látta. Jó reformátusok között nyugszik, talán békében, csak néha bolygatva sírján üldögélő unokától, aki fura mondatfoszlányokkal zargatja kétévente, háromévente egyszer, ha véletlenül arra vetemedett útja. Temetőtől temetőig, sírtól sírig két nap az út – legalább. Jó protestáns nagyanyám messze, idegen földben nyugszik, fent, valahol Malmö és Göteborg között, csak Isten tudja, hogy hol, sírján bizonyára gyertyák égnek – még sosem láttam.
Csöndes a Tigergasse, a harangok is szünetet tartanak, s a négy fal közötti némaságban hangosan számolom őket: egy, kettő, három. Vannak halottaim, szám szerint három, mesebeli szám, már-már varázslatos, főként ha elgondolom, egyetlenegy nap gyertyát sohasem gyújthatok sírjukon. Hej regő rejtem. Bármennyire is világítás van, bármennyire is Allerheiligen.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, s a harangok sem zúgnak már. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s szürke üresség telepszik a bérházak tűzfalai közé. Fölöttem ajtó nyílik, de mire odanézek, már csukódik. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma délben – ki tudja, világítani mentek a derék bécsiek. Hej regő rejtem.