2.

Mielőtt a „Drezda-állapot” pontosabb körülhatárolására vállalkoznék, lássuk, hogyan történik meg az egyéni és a kollektív emlékezet összemosása, egymás meta-történetévé alakítása a kötetben. Egy konkrétabb példa az egyéni-családi életidőnek a történelmi kronológiával történő korrelációba állítására a többnyire életrajzi szövegeket tartalmazó második ciklusban található, A Sztálingrád-hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat címet viselő szövegben:

„Február másodika, Paulus

aláírja a papírokat, ma van

anyám kilencedik születésnapja.”

Ez a szöveg azért is figyelemreméltó, mivel a cím ígérete szerint választ kapunk a Térey-szövegekre jellemző háborús, agresszív retorikára:

„Ezért, barátom. Ezért emlegettem

annyiszor a katonákat. Helybenmaradás

és helyváltoztatás egyként értelmetlenek,

az egész mögött mégis földereng a kába rendszer,

a rendszer emléke legalábbis,

egészben fog tartani a ’Parancsra tettem.’

Elsajátítanom sohasem sikerült,

minden fegyelem közül

a legförtelmesebb.”

Köztudott, hogy Friedrich Paulus a sztálingrádi csatában azzal követ el parancsmegtagadást, hogy leteszi a fegyvert, mivel lehetetlennek látja a harcok további folytatását német oldalról. A parancsra való cselekvés ellentéte, az önálló döntésre való képesség – pontosabban egyfajta „nem-cselekvés”, vagy „passzív rezisztencia” – tehát az a magatartás, ami a beszélői alapállást és a történelmi szituációt hasonlóvá teszi.

A „mentegetőzésnek” mint a bűnről való lehetséges beszédmódnak az elutasítása („Elsajátítanom sohasem sikerült”) azt az apóriát idézheti föli, melynek kapcsán Paul de Man Rousseau Vallomásainak vizsgálatakor arra a következtetésre jut, hogy a bűnösség bevallása a nyelv kognitív és performatív aspektusa közötti diszkontinuitás miatt nem is lehetséges, éppen ezért a bűnről való beszéd lehetősége egyedül a „mentegetőzés” modalitásában adódik. A vallomással ellentétben a mentegetőzés ugyanis nem igényli a beszélő érintettségének bizonyítását, pusztán a meggyőzésre hagyatkozik[9]. Mint Kulcsár-Szabó Zoltán megjegyzi, de Man egy „az intencionalitást a véletlenszerűséggel helyettesítő” performativitás-fogalommal dolgozik[10], e szerint tehát a „parancsra tettem” jellegzetes mentegetőző formula hatékonysága éppen abban rejlik, hogy hatályon kívül helyezi (de Man szerint: törli) a szubjektum személyes, kognitív érdekeltsége vizsgálatának lehetőségét.

Az egyéni élettörténet és a kulturális emlékezet időrendjének (anya születésnapja versus Paulus aláíró gesztusa), szereplőinek (beszélő szubjektum versus Paulus tábornok) explicit párhuzamba állítása mellett a két terület: a személyesen meg nem élt történelmi múlt és a fejlődési regény nyomvonalán haladó élettörténet kibontásának összefüggése a beszélő tárgyi környezetének leírásában is tetten érhető. A szövegben látensen elrejtőző fejlődési regénynek azon a pontján, ahol a hős a fiatal felnőttkor stádiumába lép, a környezet rendre „óbirodalmiként” kerül bemutatásra.

„A hamutartóba hegyezett portairónoktól

az alpakka-lábú kristálypoharakig:

minden az Óbirodalomból való.”

   (A Sztálingrád hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat)

„Ugyanazt a szőnyegmintát látom ébredéskor,

mint húsz éve. Meg az ónémet diófa szekrény

indázó virágmintáit. Jó nekem,

a honfoglalás öröme

évenként megadatik.”

               (Szűzföld)

„Hídfő mindétiglen a pesti hídfő.

A Falk Miksa utca régiségboltjai,

ónémet tálalókkal: szegények

az első világháborúban lettek ócskák.”

               (Honismereti gyűjtemény)

„…Nem történt

semmi, de a nő megmutatta apámnak

az eltörött egészet. Például a Zsófia-

templomot…”

A beszélő az általa át nem élt időhöz egyrészt a szülők emlékei, másrészt a megidézett esemény idejéből való tárgyak révén kapcsolódik. Mint Assmann mondja az emlékezet térbeli konkrétsága kapcsán: „A tér kelléke az Én-t övező, hozzá tartozó dologi világ is, saját ’fizikai környezete’ (entourage matériel), mely az emberhez támaszként és önmaga hordozójaként tartozik. Ez a dologi világ is – eszközök, berendezések, helyiségek, ezek sajátos elrendezése, amelyek mind a ’folytonosság és az állandóság képzetét keltik’ – társadalmilag meghatározott: értékük, áruk, és státusszimbólum voltuk társadalmi tény”[11]. A Sztálingrád-hasonlat… című szövegben a tárgyak folytonosságot és állandóságot teremtő, továbbá emlékezetet alapító funkciója nyíltan kimondásra kerül: „Itt van körülöttem minden, / ami az ép világra emlékeztet.” De már ennek a szövegnek az utolsó strófája, ahogyan a kötet utolsó ciklusába tartozó szövegek is, egyfajta „emlékezet-ellenességről” is tanúskodik: „Ami éghető, nem lehet sarkalatos pont.” A régiségek, mint az emlékezet hordozói kapcsán is megmutatkozik ez a tagadás-jelleg: „Rossz annak, aki kegytárgyaira esküszik. / Az olyan nem építkezik. Elterül a készben”, „(a nosztalgiás) Visszahelyezi foglalatukba a kallódó / gyöngyöket, életet lehel beléjük. / A végeredmény pazar hamisítvány”, vagy a kötet utolsó versében a végkicsengés: „Ha van eszük, befalazzák / az Óvárosba vezető / utcák, rések bejáratát…”

Petri György egyik elemzője, Mekis D. János hívja fel a figyelmet arra, hogy költészetében „a ’korszak’ világát elsősorban a környező tárgyak és ingerek aprólékos bemutatása jeleníti meg (…) A ’korszak’ olyasvalami, ami a létező szocializmus ipara által gyártott tárgyak sokaságaként  körülveszi azt a személyt, aki egyébként nem képes vagy nem akarja ’kireflektálni’ magát ebből az esztétikai minőségeinek totalitásával, de-formáltságával, magyarán rondaságával, ennélfogva lehangoló alkalmatlanságával tüntető élettérből. (…) A kor tárgyai, lakásai, fogyasztási cikkei, élelmiszerei, (s nem utolsó sorban) italai egyszerre otthonosak és abszurdan taszítóak.” „A magánélet ’romlottsága’ itt a ’korszak’ romlottságával lép figuratív kölcsönviszonyba.”[12] A tárgyi világ, Assmann meghatározásával összhangban, tehát a „korszak” hordozója, ami Mekis szerint, a „’jövő virtuális praesentiáját’ alapozza meg a jelenben. Téreynél az „óbirodalom” tárgyi világa a kulturális emlékezet elméletének megfelelően azt a funkciót tölti be, hogy „a tegnapot hozzákapcsolja a mához.” A Drezda februárban című kötetben a dátumok (az „ünnepi idő”) szakrális értelmezése és a beszélő-Paulus példázatszerű párhuzama mellett az „óbirodalmi” eredetű tárgyak képezik azt a „konnektív struktúrát” (Assmann), amelynek révén a beszélő kapcsolatot teremt a múlttal, közvetít múlt és jelen között.

De éppen itt mutatkozik meg az eltérés is Petri és Térey szerepfelfogása között. Míg ugyanis Petrinél a tárgyi környezet leírása egyfajta korszaktól elidegenítő effektusként hat, s az irónia révén a beszélőnek a korszaktól való elhatárolódását, a személyiség magánszférába való visszavonulását hivatott demonstrálni, addig Térey beszélője éppen ennek révén teremt kapcsolatot a sajátjától időben távoli korszakkal, és éppen a beszélői szituációnak a Pauluséval azonosként való pozicionálásával tágítja ki a költői szerep beszédlehetőségeit a lehetséges korszakértelmezések közti közvetítés irányába.