Kiúsznak. A lányon nincs melltartó, otthagyta a parton a fűben, a bicikli mellett. Hol olvastad? – Mit? – Hát, hogy a magánynak… – Ne mondd ki még egyszer, ha még egyszer kimondod, totál felidegesítesz. Öltözz föl – bár inkább talán mégse, nagyon szépek a cicijeid, beindulok rájuk… – Ne fogdozz. A farkadat, azt fogdozd. – Miről beszélsz? Fogdoz? Ez meg milyen szó? Balatoni liba! – Ne érj hozzám. – Jól van na. Csak menjünk már innen a picsába. Csípnek ezek az állatok.

(Csípnek, mert az a dolguk. Szopják a vért. Nincsenek egyedül, mert a vér szaga egy nagy felhőbe vonja őket. S a felhő együtt mozog. Mint a békák az úton, amikor együtt kelnek át. A békák illatosak.)

Hol a bicikli?

Na bazdmeg, ezt elvitték.

Hol vannak a ruhák?

Azokat is elvitték. (Nyilván egy turkálóba. Vagy otthoni használatra… bár az ő testének az illata még a ruhában van. A biciklizés, enyhe verejték, sperma, kevés alvás, csipetnyi álom és a táj öblítőszaga.) A férfisrác felrezzen.

Milyen ruhák? Ja, amik nincsenek rajtad. Mivan?! Hol élünk mi, biciklitolvajok manapság? Mint a cigányok! Mi ez a hely? Mit keresek én itt?

Elindul, de félúton megint összerezzen, s közben nagy karcsapásokkal evezi a levegőt maga körül, a dögök ellepik, finom fiatal vére van, nikotin nélkül, közönnyel dúsítva. A lendület már benne volt a lábában, de visszanéz. Hát te, nem jössz?

A lány áll. Őt nem csípik. (Van benne valami egészségtelen, a vérében.) – Én maradok. Nem megyek. – Mért? – Nem tudom.

A másik néz. Nem csapkod. Kicsit közelebb lép, és átölel. A bőre vízszagú. Meg vakarózásszagú. (Ne haragudj, ha megbántottalak. Menjünk, igyunk valamit. Nincs mobilod? Hívok valami ismerőst…)

Várnak. A lány leül a fűcsomóba, ami a tövénél zsírsáros. A víz előtte nagy fekete lyuk. Mint a halkan bugyborgó semmi. A kinyújtott, elterpesztett lángostészta. Csak lukak nélkül, mert ő maga egy nagy mélység. Csak lukak nélkül, feketére festve. A másik nem ül le. Mászkál, mert csípik. – Azért jó volt egyet úszni – így késel bele újra a tóméretű csöndbe -, azért jó volt már.

Azért vége lehetne már.

Bicikli nélkül – suhan át a lány agyán egy újabb gondolat – nehéz lesz közlekedni. A ruha pótolható, de a bicikli… akkor nem lehet majd tájat festeni, meg gondolkodni suhanás közben, talán élni sem lehet rendesen a bicikli nélkül.

 

 

És a másik magány.

Egy éjszakában. Sok van, s ez is elterpeszkedő, kényes, idiótán csillogó és vihogó. Semmi csönd. A nyár. A fekete testbe erőszakolt fényrengeteg. (Erőszak, megtermékenyítés és gyöngédség nélkül; fekete, kényes rabszolgatest, hegy mellek, végtelen mély pina és méh.) Hetente kétszer muszáj végigcsinálni, ha nem többször. A férfisrác felajzott, a szeme benyeli a sok csillogót, mélyen és alázatosan beszippantja, vihogó társ a megtervezett és szükségszerű aktus végrehajtásakor.

Már van új ruha. Az is fekete (mély, puha), fémes karikákkal, tapadva a testre.

Ráncigál. Sodródik. (Gyere, szívem, gyere, menjünk tovább, keressünk már egy jó helyet.) A kitárt kapukon belül, az épületek húsában, óriás téglák eregetik magukból a zenét.

A lány látja: anakonda kúszik a lecsupaszított tipegő lábak és cigarettacsikkek között.

Nem fél. Kissé fáradtnak érzi magát, de fogják a kezét, nem fog elesni. (Az ösvény a hajlongó kamaszfák talpa alatt kőkockákból van kirakva.) Gyere, mondogatja állandóan a másik, gyere, nehogy lemaradjunk, hova menjünk be, hova van kedved. (Hozzájuk csapódnak páran. Mind fentről, a nagy városból. Ide özönlenek le, hogy kapjanak valamit.) Gyere, gyertek, ez jó lesz –

A másik magánya.

Mert itt aztán ömlik a zene mindenfelől, és ránganak a testek, és izzadnak is hozzá. Meg tapogatnak. Mikor elsötétedik egy pillanatra a terem, mintha a pokol. A szavak megszaggatva, csonkán kiabálnak ki a szájakból. A szótorzókból vágyak épülnek. Szomj, kéj, sarjaik: a nedves tapadás vágya, egyszerű éhség, hogy a bőrök meg a testrészek valamihez odamatricázódjanak. A lány látja az anakondát, ide is elkíséri. Ez a kígyó valahogy nem forró, és szárazan nedvedzik. Inkább fojtani akar, mint elfojtatni; a lány a rokonára ismer benne.

Vagy társára.

Hirtelen tör rá a fáradtság. Inkább álmosság ez, tompa mámor. A mondat a fejében kúszik puhán és észrevétlenül, mint az a láthatatlan kígyó az emberek lábainál, hiába minden szaggató és reménytelen zaj, nem fog megszűnni. Nem is kell; már egészen megszokta. Ezt a furcsa zenét is megszokta nagyon régen, meg azt, hogy minden nyáron más férfiforma ember sutyorog a fülébe más-más mondatokat; minden mindig más, a takaró, a test langya, a test kéje, a test éhsége és követelése, majd elernyedése-elalvása, s mégis, mennyire egyszerű megszokni. A mondat egy friss íz a nyelv ízlelőbimbóinak emlékezetében, de majd ez is elraktározódik és beporosodik.