Az éjszaka után a hajnal. Ketten tévednek haza, átizzadt ruha a bőrükre tapad, a tizenkilencfokos levegő fagyosnak tűnik, az út pedig, amin mennek egymásba karolva, csálé és hullámzó. Höhögnek. Böfögés, kacagás ezen, hihi, szédület, megbotlás, kapkodás a biztos után. (Ha csak a jó öreg kutya alkohol volna, ez a szelídített, háziasított istenméreg.) Utálja az ég meghasadását. Ugyanakkor mégis olyan jó befészkelődni a takaró alá lehúzott redőnyök árnyékában úgy, hogy közben a világ a szobán kívül épp felpörgőben van.
Kinek a gondolata?
Legszívesebben beletoppantana ebbe a rutinnal végzett szertartásba, és még utoljára, mielőtt végleg megszokja, elfelejti, átégeti, lecsiszolja, feltesz egy pár kérdést. A mondattal kapcsolatban. (A kígyót meg sem merné említeni… ki értené meg? Ez?!) Ránéz. Rövid haja zilált, arca csupa halvány fehér ránc. Fiatal férfi.
Kinek a gondolata? – Olvastam valahol.
Miközben a lábujjközös szandálokat halásszák le magukról, s egymásba kapnak, hogy ne csapjanak még nagyobb zajt, a lány az erőre kapó hajnali fényben (gyűlöli, szereti, szereti, gyűlöli), ahogy a másik arcát lesi, egyszer csak arra gondol, hogy talán mégsem, mégsem olvasta valahol, talán saját gondolat, talán valami, egy kinyújtott csáp őfelé, csak őfelé, nem a világ ezerféle irányába, egy olyan gondolat, ami csak neki szól, s amit a másik ezzel a matricázódós céllal teremtett meg.
Elalvás előtt (szexről szót sem, a lehelet visszataszító, a pórusokból ömlik a verejtékszag) még fetreng. Meztelenek. A kis utcában csönd. Izzad a vékony pokróc alatt, nem mer a másikhoz bújni, nehogy még jobban befülledjen ott, ahol a bőrük összeérne. A másik alszik már. Maga a nemtörődöm babanyugalom.
Mindegy, hogy kié; a lényeg a lényeg:
Látja a kerekeket a talpa alatt, a papucs alatt, az elnyújtott aszfaltot, a szürkerkrémet, a megnyújtott tájat, a sövényt nyíró asszonyokat, a gyereket meg a fagyit. Sok minden mást is. Lukakat. A lukakban kéket. Víz-és égszagot egy tócsában. Olyan szaga lehet annak, mint a pokrócé, olyan öreges, ritkán mosott lábszaga? Szinte biztos. Félni kezdett. Tudta, ha most kimegy a kertbe és rágyújt, minden elsimul és megoldódik. De annyira nem is akarta.
– A magánynak szaga van – mondta a fiú -, a szaga jellegzetes, bárki számára felismerhető. Az emberek nem úgy ismerik fel, mint mondjuk egy barátot az utcán. A szagok mások, az agy egészen más területére hatnak. Tudat alatt hatnak. Mint a rák, amit sok ideig fel sem lehet ismerni, csak a hatásából, a szervezet meggyengüléséből, akkor, amikor már késő. Ritka az ilyen szag… önhipnózissal eltüntethető. Nem szabad hagyni, hogy kifejlődjön, idejében fel kell ismerni.
Tudod, milyen a teljes egyedüllét?… Anyám gyűlöli a pókokat, betegesen retteg tőlük, és amikor meglát egyet, azonnal a rovarirtóhoz nyúl, hogy lefújja. Tegnap láttam, ahogy ezt tette. A teljes egyedüllét az, ahogy a diónyi pók a megrongált háló vezérfonalán lóg, mert az egyik lába a nyolc közül még hozzátapad az életműhöz; olyan, ahogy ráng párat, ráng két percig, és utána már csak a szél erejével mozdul.