… olyan jó lenne, hányszor kívántam, könyörögtem, reszkettem, hogy illanó pillanatokra, fürge pillantásokra szeressek, a szeretet nem csak egy imperatívusz volt, amit belém neveltek, nem, ebben a formában soha senki nem beszélt róla, már a kimondása is bűn, kiröhögnivaló szánalmasság, kiböffentett megvetés, hangos mutogatás, szóval senki nem beszélt róla, mégis mélyebb parancs volt, szinte követelés, szinte törvény, hogy ha nem, akkor halál, de aztán sok év következett, sok önző fordulat, felejtés, összeragadás másokkal, kéjelgés az elragadtatott, de soha nem viszonzott pillantásokban –

 

… hányszor, hogy csak néhány másodpercig ne fájjon, hogy azt a ragaszkodó és minden-lében-kanál, minden-baj-forrása ént, azt a romantikus összesűrített pátoszt, az acsarkodó, lusta, tunya, követelőző, kielégíthetetlen, fáradhatatlan, sebzett, megráncigált, összeharapdált, itt-ott vérző, kimeríthetetlen, feneketlen, súlyos, tehén, elhízott, cukorzabáló, sörivó, síró, nyáladzó, bekakiló, mézberagadt, elázott, felázott, megázott ént – csak néhány másodpercig, hogy ne fájjon, vagy hogy kevésbé, elfelejteni, megválni tőle, elengedni, vagy ha másképp nem megy, hát elfojtani, megfojtani, elszorítani tőle a levegőt, belesűríteni a piciny zsírtestét valami elfeledett pókhálós zugba, csak ennyit, és csak néhány másodpercig, megtanulni, hogyan kell, mert már volt, hallottam, volt, akinek sikerült, távoli helyeken, álmokban, hegyek tetején, zümmögő énekelő lekopaszított hunyt szemű emberek között, ahol a kis kecskék és kicsi lovak nyakában csengő kolompál –

 

… de ezek csak mesék, bájolgások, elhazudozások, talán, ki tudja, mindenesetre sosem hiszi el, az én az csak röhög, horkant, persze, minden gyönyör forrása én vagyok, ahogy minden szenvedésé is, igen, de a gyönyör, valljuk be, pláne most, egy ilyen világban, ilyen körülmények között, amikor a kéj invitál az exkluzív zabálásokba, orgiákba, csoportszexbe, felsűrűsített és már-már gyilkos élvezetbe –

 

… úgyhogy csak véletlenül sikerült, a másodperceknél is sokkal rövidebb, kósza időintervallumokra, pirinyó villanásokra, vagy elhomályosulásokra, mérhetetlen kicsi szakaszokra, ezekhez nincs vonalzó csak a mesékben, ezekhez nincs óra, de akkor, azokban a véletlenekben, azokban a kósza időintervallumokban mintha felrobbant és elsimítódott és elnyugodott és megtörtént volna valami, akkor tudtalak szeretni, akkor egy egész élet lezajlott előttem, előtted, mindannyiunk előtt, mint a füst, amiből a jövőt, mint a kávézacc vagy a sasmáj, a tengeri só a tenyéren összesűrűsödve – akkor igen, láttam, hogy:

 

teát készítünk, nevetünk, a kertet tavaszi zápor áztatja, a szex jó volt, a szex jó és jó lesz, ez nem szex ez szeretkezés, mondod, az apukánk, a közös, egy kedves idős bácsi a kis kunyhóban pipázgatva, ismerünk minden mesét, mi készítjük a meséket a világnak, a hátadon viszel, a nyakadba csimpaszkodok és a hátadon viszel, sétálunk a végeláthatatlan pusztaságban, aminek nincsen határa, ami fölött nem süt a nap, az égen langyos tavaszi viharfelhők, elázunk, megmártózunk a bugyborékoló sárban, este tánc, mellettünk fut a kutya, mindenkit ismerünk, minden embert ismerünk, mi készítjük a meséket a világnak, belebújunk a rókalukba, pillangót szedünk meg cseresznyét, kis paradicsom valahol vidéken a folyó mellett, nem messze a folyótól a kis házikó az apóval, van anyóka is, süteményt süt, mi készítjük a meséket a világnak, a világ a folyón túl, a révész, egyszer te vagy egyszer én, a meséket kis méhkasokban szállítjuk a túloldalra, az emberek úgy gyűjtik a történetfoszlányokat mint a mézharmatot, a mézcseppet, az ember valaha szövetségre lépett a méhekkel, régen volt, a hátadon viszel, szeretkezünk hajnalban a napfelkelte előtt, előtte százszor éjszaka, nevetünk, kacagunk, ez persze ostobaság, csak egy pöttöm lakásban éldegélünk, te tanár vagy, szegények vagyunk, vagy inkább, nem vagyunk vagyonosak, egy gyereket szülök neked, egyetlent, egy lányt, akit te fiúnak nevelsz, tüdőgyulladásban halok meg a szülés után nem sokkal, ez is ostobaság, minden elképzelés elfullad egy idő után, a történetnek vége, nem is ez a lényeg, állunk ketten a kertben, az eresz alatt, cigarettázunk, kezünkben kávéscsésze, valami élet értelméről, vagy a művészet szépségéről cseverészünk, és akkor, egyetlen szétdarabolt pillanatra úgy tudlak szeretni, hogy minden múltból szivárgó fájdalom, minden önérzet, makacsság, sértett büszkeség, felesleges és unalmas játszma, minden részvétel azokban a játszmákban – semmivé foszlik, elfelejtődik, az énnel együtt belenyomódik abba a koszos zugba, és elégedett vagyok.