A Csipke találta ki persze, magamtól sosem jutott volna eszembe ilyesmi, de azért tetszett a dolog. A Lackót juttatta eszembe az egész.

Őt akkor már rég nem láttam, a Csipke azt mondta, hogy ő azt hallotta azoktól a gyerekektől, akik az utcán tollasoztak, fociztak és sikítoztak az ég felé, hogy a Lackó egyszer véletlenül nekirohant egy üvegajtónak a suliban, ami szilánkosra tört, és elvágta az ütőerét a csuklóján, és a mentők későn értek oda, és a Lackó elvérzett. Én nem tudom, néha átlestem a kerítésen a szomszédba, de a nagy tuják a kerítés mögött eltakarták a házat. Kuss volt odaát, mint nálunk csendespihenőkor. A Csipke azt mondja nekem:

-Szökjünk meg éjszaka! Menjünk el innen messzire!

Akkor már túl voltunk a Kovács Lujza nagy jelenetein, az etetős meg a fürdetős korszakán, és a Csipke azt mondta, „ki kell használnunk a vihar előtti csendet”.

A viharra persze nullahuszonnégyben fel voltunk készülve, ezt még a Csipke tanította nekem, hogy így kell élni, de azért valamennyire, kábé annyira, mint amennyire a tévében az időjósok, meg lehetett becsülni, mikor mit szabad. Hogy mennyi a „mozgástér”.

A Csipke ezt a dolgot elég komolyan gondolta, úgy láttam rajta, én akkor már nem nagyon szóltam senkihez, a Nagy Hallgatás mozgalomhoz csatlakoztam, és se a Szabó K.-val, se a Kovács Lujzával nem nagyon érintkeztem, bár ez nem is igen tűnt fel nekik, azt hiszem. Mondhatni: nélkülem is megvoltak. A Csipke a földet kaparta a homokozó mellett egy bottal, aztán rám nézett, és azt mondta:

-Játsszunk.

Nem sok kedvem volt, de már olyan régen csináltuk, és egyébként is éreztem, hogy minden barátom elhagyott.

-Ott vagyunk – mondta a Csipke, és a hátára vett egy képzeletbeli hátizsákot, és megrogyott a súlya alatt -, hogy a Tanár végül a Takarítónővel maradt, és lett még egy gyerekekük, egy fiú. Ott vagyunk, hogy elmennek kirándulni, és a kisfiú meg a kislány az ösvény mellett futkároznak, ahol ők mennek, és aztán…

Mentünk, mentünk a Nővel, folyt a hátamon az izzadtság, megroggyantam a hátizsák súlya alatt, a hátizsákban volt szalonna, csomagolt kenyér, paradicsom, dobozos almalé és sportújság. Meg napkrém és szúnyogriasztó spray. A gyerekek ott rohangáltak körülöttünk, a Nő meg azt mondta: lehet, hogy eltévedtünk. Volt néhány szúnyog, ami összecsipkedte a hátamat, ahol nem takarta el a hátizsák. A kislány aztán elfáradt, volt neki egy rózsaszín táskája, amiben volt egy barbie-magazin meg dugi gumicukor, ami persze összeolvadt és ráfolyt az újságjára. Folyott az orrom, állandóan tüsszentettem, és könnyes volt a szemem. Néha nem láttam semmit. A Nő azt mondta: szerinte eltévedtünk.

-…és akkor…-mondta a Csipke.

…nem tévedtünk el, dehogy, mondtam, és megtöröltem az orrom egy zsebkendővel, ami már szinte nehéz volt a takonytól, és megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam.

-Fúj!-mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. A kisfiú nem mert odanézni, ahol voltunk, és a nővérét is odébb rángatta.

„Megfogják egymás kezét, ne nézz oda, mert akkor elengedik!”

-Fuj -mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. Akkor néztem a tenyeremet, tényleg nagyon izzadt és taknyos volt. Akkor a Csipke azt mondta:

-A sok pia miatt gyengült le a szervezeted ennyire, azért vagy ilyen allergiás.

Rágyújtottam, és a Nő azt mondta, azonnal oltsam el, mert még a végén felgyújtom az erdőt, de már nem érdekelt. Bontottam egy sört, és hamarosan úgy elhalkult a Nő panaszos rikácsolása, mintha csak egy szúnyog ciccegett volna a fülembe.

A Csipke egész nap a kenyeret meg a vizet gyűjtögette, kelkáposztafőzeléket csak nem vihettünk éjjel túrázni, pedig az volt ebédre. A főzelékhez kértünk kenyeret, de igyekeztünk annyit, hogy ne tűnjön fel.

A Szabó K. pár napja tért vissza az elvonóról, és elég éberen, nyugtalanul járkált a házban, vakarta a hátát, ha épp nem járkált. Kiment a kertbe cigizni. Kávét főzött magának. Mogyorót rágcsált. Kérdeztem a Csipkét, nem lesz-e vele gond, de azt mondta, ne aggódjak, kapott elég gyógyszert mindkettő, a Szabó K. és a Kovács Lujza is, egyikükkel se lesz gond.

Néztem a Kovács Lujzát, ahogy ült velünk szemben a konyhaasztalnál, és kanalazta a kelkáposztafőzeléket, és egy olyan fehérarcú zombi jutott róla eszembe, amit egy filmben láttam. A Szabó K. dettó ugyanez, csak egy éhes zombi, aki nem találja a helyét, mert elfelejtette, hogyan kell embert enni.

A hátsó kijáratot kell majd hasznáni, mondta a Csipke, ami azt jelentette, hogy le kellett mászni egy létrán, ami az ő szobájához vezetett kívülről, a veteményesbe, ami a létra tövénél volt. A Kovács Lujza valaha ott nevelte a karalábét, a répát, a hagymát, a fejessalátát, a borsót meg az ilyeneket. Most már ember nagyságú gazok nőttek a répák meg a borsó helyett, azok közé leereszkedni a létrán elég hátborzongató feladatnak tűnt.

A Csipke mászott elöl. Rajta volt a táska, benne a kenyér meg a félliteres műanyag üvegben a csapvíz. Lötyögött, ahogy a Csipke mászott lefelé. Néha megreccsent a súlya alatt néhány létrafok. Aztán hirtelen eltűnt az ember nagyságú gazban, mintha a gaz befalta volna őt.

Zizegést hallottam.

A nevén szólítottam, de nem mertem hangosan, mert féltem, hogy a Kovács Lujza felébred. Alattam is megreccsent egy létrafok, akkor majdnem behugyoztam. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és lerántott a földre.

Ott terült el felettem a gazrengeteg, mint egy sűrű dzsungel, mellettem meg feküdt a Csipke, ő is erősen lihegett, és láttunk pár csillagot a gazok között, de mintha valami füst takarta volna el őket, és egyszercsak meghallottuk.

Eleinte olyan volt, mint az a macska, amelyik a pincében fejjel előre beleszorult egy konzervdobozba, és nekiütődött mindennek, de mi akkor azt hittük, egy őrült rablógyilkos, aki ki akarja nyírni az egész családot. Aztán meg olyan volt, mintha egy nagy hatalmas dinoszaurusz trappolt volna a világon át, egyenesen felénk. A csillagokat lassan benyelték a fekete felhők. Akkor megnyugodtunk.

Megfogtam a Csipke kezét. Ő megkérdezte, kérek-e kenyeret.

Azt mondtam, kérek. Ráhullott a kenyérre néhány csepp eső, ettől puha lett, kiengedtem a kezemből, mint valami masszát, lecsurgott a földre a hangyáknak.

-Mennyivel jobb itt, mint odabent – mondta a Csipke.

Tudtam hogy arra gondol, mennyivel jobb ez, mert mindketten hallottuk, hogy a dörgés, ahogy megrezdül az ég, és beleremeg a föld, ami a hátunk alatt volt, mennyivel szebb, mennyivel jobb dallam, mint azoké ott bent, ahogy a Kovács Lujza rikácsol és bőg, beleveri a fejét a fa bejárati ajtóba, a Szabó K. meg hörög és ő is ordibál, a Kovács Lujzának ázott-taknyos-zsebkendőszaga van, még arra is emlékeztem, hogy egyszer még, bőven a Nagy Hallgatás mozgalom előtt, mikor a Csipke még kicsit más volt, belekapaszkodott a Kovács Lujza karjába, és azt sikította torkaszakadtából, hogy „ne halj meg anyu, ne menj, kérlek”, de a Kovács Lujza azt mondta, hogy „hagyjál te kis szar, megyek a vonat alá, akkor majd meglátja”, és lerázta magáról a Csipkét, aki beütötte a könyökét a betonba, és vérzett, és a Kovács Lujza befeküdt a vonat alá, a Szabó K. meg csak dülöngélt, és egyszer leesett azon a létrán, amin mi most sötétben lemásztunk, és eltöre mindenét, meg egyszer megakadt egy kukoricaszem a torkán, a Kovács nekünk azt mondta hogy csak emiatt fuldoklik, akkor még többet bőgött, és néha nekünk is mondott valamit, pedig mi tudtuk, hogy epilepszia volt, nem pedig kukorciaszem, és emlékeztem, hogy a Csipke egyszer mutogatott nekem valami levelet, és a Kovács Lujza nagyon sok gyógyszert megevett, és néha jöttek a szomszédok, akkor még kisebbek voltunk, és azt mondták, hívják a rendőrséget, de végül mindig a Kovács Lujzának adtak igazat a szomszédok, és szinte hallottam a fülemben, mintha most történne, hogy a Kovács Lujza ordít, torkaszakadtából, és a Szabó K. is ordít, és késsel hadonásznak, és a Csipke azt mondta, hogy most felvágja az ereit, ha nem hagyják abba, de oda se szartak, kurvára nem érdekelte őket, úgyhogy a Csipke végül úgy döntött, hogy nem teszi meg, mert minek, és utána lett asszem másmilyen, amilyen most, hogy fogta a kezem, és megkínált kenyérrel.

Éreztem, ahogy egy pók megmássza a karom, de nem kaptam el. Csiklandozta az ázott szőreimet. Éhes voltam, de olyan jó volt ott feküdni, az ázott földön.

Hallgasd, mondta a Csipke, és hallgatuk, ahogy lassan visszatér az élet az estébe. Kuruttyolni kezdtek a békák, ciccegni a szúnyogok, ciripelni a tücskök. A tücskök adták az alapritmust, rásimult a szúnyogok és békák szerenádja. Távolról hallottunk egy mentő-vagy tűzoltóautót is.

-Szerintem – mondta a Csipke, és hallottam, kezd elálmosodni -, szerintem a Szabó K. egyébként mindent hall, csak dierkt úgy tesz, mintha nem hallaná. Szerintem belemászott valami a fülébe egyszer, egy kiránduláson, egy varázsbogár, ami abban segít, hogy csak azt hallja meg, amit szeretne.

-Szerintem tényleg süket – mondtam, és ásítottam.

-Mit ásítozol – mondta a Csipke.

De akkor már rég másztak a csigák, mintha egy akadály földhányás lennék, én meg nem söpörtem le őket, és nem is undorodtam tőlük, csak azt éreztem, hogy így jó minden ahogy van, és hogy az esőnek van a legfinomabb illata az egész világon, aztán nem keltem föl onnan többé.

 

Egy forró nyári délután parancsoltak ránk, foglalkozzunk már vele: odatolták elénk, de ő meg se nyikkant, csak állt, mint aki karót nyelt.

Koszos fehér póló volt rajta, hosszú aranyszőke haja kócosan lógott a hátára meg a vállára. Volt valami frufruja, ami teljesen eltakarta a szemeit.

Mindenki tudta, még én is, hogy az Alexandra ki nem állhatja, ha bárki is foglalkozik vele. Általában csak túrta az orrát, vagy a homokot, bogarakat gyűjtött, tudomisén, felmászott a barackfa tetejére és elaludt ott. Úgy kellett sötétedés után leszedni onnét.

A Csipke nézte, nézte, mintha most írná a regényt, amibe kívülről, parancsra került bele ez az új szereplő. A Kovács Lujza akkor épp dolgozott, a Szabó K. pedig a szobájában tévézett, úgyhogy rettenetesen sok idő jutott magunkra.

Mit szeretesz?, kérdezte tőle a Csipke.

Az Alexandra lesütötte a szemeit. A földet bámulta. Hallottuk, idegen gyerekek sikítoznak az utcán. Tollasoztak. Fociztak. Szívesen leszartam volna ezt az egészet, és mentem volna inkább a Lackóval számítógépezni, de épp elutazott nyaralni a szüleivel. A Csipke megismételte a kérdést, de nem kapott választ.

Akkor az lesz – mondta erre dühösen, az orrcimpái tágulásából láttam, hogy dühös -, akkor az lesz, amit ÉN parancsolok neked!

Előre untam az egészet. Csipkével csak az esti beszélgetések voltak jók, de azok se mindig. Előre láttam, hogy az Alexandra lesz a szolga, mi meg a király meg a királynő, ő  főzni fog nekünk,  hűvös gödröt ás a homokban, ahova befeküdhetünk, és átmászik a szomszédba, hogy friss zöldborsót lopjon uzsonnára.

Ásítottam.

Mit ásítozol?!, ordított rám a Csipke. Rossz napja volt eléggé. Aztán azt mondta: -Na, csináld!

Nem értettem. Meleg volt, szomjas voltam, kólát akartam inni a Lackóval, meg pizzát akartam enni. Ürítenem is kellett.  Rég voltam vécén utoljára. Általában az izgalmasabb játékok után jött meg a kedvem hozzá, hogy vécére menjek.

Térdelj le!, ordított rám a Csipke.

Akkor értettem meg nagyjából, amikor végül letérdeltem hogy ne hisztizzen már, és felnéztem az Alexandrára. Magas volt, a haja  körül fény, a tartása egyenes, mozdulatlan. Egy hang se jött ki a torkán, csak nézett minket mereven.

Mit parancsol, hajbókolt neki a Csipke. A földet érintette a homlokával, tiszta kosz lett a haja. – Mit parancsol, mit parancsol?!

Mit parancsol, mondtam én is. Már élveztem kicsit. Eddig csak a Csipkének engedelmeskedtem bármiben is.

Az Alexandra aztán továbbra is csak nézett minket mereven, egyenes testartással, mint aki karót nyelt. Mint aki soha többé nem mer, vagy nem akar megmozdulni.

Parancsol?!, ordított rá a Csipke, de ez se használt.

Akkor odavezettük őt egy törött műanyag kerti székhez, beleültettük, és odakötöztük hozzá. A széket ketten felcipeltük a homokozó tetejébe. Épp volt ott egy nagy vár, ami alig süllyedt be az Alexandra meg a szék súlyától. A Csipke úgy tudta, imádja az édességet. Azért megkérdeztem, biztos-e ebben, mert ugye, a lehető legjobbat akartuk neki.

A Csipke erre azt mondta: megkap mindent, amire csak szüksége van, amiről királylány csak álmodhat.

A fő kérdés az volt, hogy honnan szerezzünk neki édeset, ha nekünk is alig van. Belopóztunk a konyhába. A konyhából nyílt a Szabó K. szobája. Hallottuk, olyan hangosan horkol odabent, hogy beleremegnek a falak. Édeset kerestünk, a Csipke sejtette is, hol lehet eldugva. Vajon miért nem kerestük eddig magunknak is?, gondoltam, és nyeltem egyet, mikor a Csipke óvatosan odahúzott egy széket a szekrény elé, felállt rá, és kinyitotta a fenti barna szekrényt. Felfelé kellett nyitni, és egy léccel kitámasztani. Elképzeltem, ahogy rácsapódik a Csipke ujjára az egész.

Halkan kotorászott, én néha lopva hátranéztem, nem jött-e ki a Szabó K. A horkolását úgy megszoktam, mintha a légy zümmögését vagy egy távoli repülőgép zaját hallottam volna csupán. A Csipke leadogatott nekem dolgokat: én megfogtam őket engedelmesen. A végén már alig fért el a kezemben. Sötét volt a konyhában és hűvös.

Akkor hirtelen, pont, mikor már lecsukta a szekrényajtót, megcsúszott a Csipke alatt a szék, és a Csipke hatalmas csattanással a földre zuhant.

Semmi baj!, suttogta rögtön, és közben a fejét fogta, amit a konyhakőbe ütött. – Semmi baj, rohanj ki a kertbe!

Majdnem elejtettem mindent, de a Csipke parancsa erős volt. Rohanni nem tudtam, mert  remegtek a térdeim. Lihegve bújtam el egy bokor alatt, és ott kushadtam, míg végre kijött a Csipke olyan öt perc múlva. A tarkóját fogta egy vizes zsepkendővel, és azt mondta, semmi gáz, menjük, mert a Kisálynő már epekedik az édes után. Akkor vettem szemügyre, mit is tartok a kezemben tulajdonképp: tábla csokoládékat, régi mikulás-és nyuszifigurákat, összeragadt zacskó cukrot: mind régi, mind rohadt. Kukacos.

Ezt?, kérdeztem, és a Csipke bólintott. Úgyhogy visszamentünk a Királynőhöz.

Úgy tűnt, mintha aludt volna, de lehet, hogy csak elbóbiskolt, mindenesetre mikor odaértünk hozzá, újra csak nézett minket mereven, szótlanul. Eszébe se jutott megmozdulni vagy elszökni, a homok tökéletesen érintetlen volt alatta. A Csipke újra hajbókolt neki, de én nem csatlakoztam, csak tartottam a sok rohadt és kukacos csokit. Felismertem párat közülük, még a nagyitól kaptuk őket évekkel ezelőtt ilyen-olyan alkalmakkor, de a Kovács Lujza nem engedte, hogy megegyük, „mert még a végén rosszul leszünk a túl sok édességtől.”

Tudjuk, mire vágysz, Királynő, mondta a Csipke -, kiolvastuk szemedből leghőbb vágyaid, és most mindent megteszünk, hogy teljesítsük őket!

És letört egy kockát a kukacos csokoládéból, és az Alexandra szájába tömte.

Rögtön felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem, de az Alexandra még csak be se hunyta a szemét, a Csipkét bámulta mereven, és közben rágta és nyelte, rágta és nyelte a rohadt édességet.

Ahogy néztem, furcsa izgalom járta át a testemet, remegni kezdett a térdem és a gyomrom, úgyhogy egy távolabbi bokorhoz rohantam, és „kiürítettem a beleim tartalmát”, ahogy a Csipke mondaná, aki sok könyet olvas, és nem szereti a csúnya szavakat.

Mire visszaértem, a Királynő szája és arca, sőt még az orra is, csupa fekete meg színes maszat volt, mint egy moslékban túró malacnak.

Akkor rájött a Csipkére is, úgyhogy azt mondta, míg nem végez, folytassam én. Szemben álltam a Királynővel. Képtelen voltam rá. Belenézett a szemembe. Barna, égő szemei voltak, mint két öreg nap. Letérdeltem elé a homokba.

Te meg mit csinálsz ott, hallottam hirtelen egy hangot meg egy röhögést. A Lackó volt az. Épp most, épp most értek haza!

Legszívesebben azonnal átmásztam volna a kerítésen. A Lackó vihogva tovább kérdezősködött, de nem tudtam neki válaszolni. Az Alexandrát nézte, aztán engem, és tovább röhögött. Megjött a Csipke. Nem üdvözölte a Lackót, csak megkérdezte tőle, van-e édessége.

A Lackó azt mondta:

Van.

Akkor beszállhatsz, mondta a Csipke. Szemügyre vette a kínálatot: a tábla karamelles tejcsokoládét, ami már kezdett olvadozni, és a málnás szopogatós cukorkákat egyenként külön átlátszó csomagolásban. A kezét tartotta, a Lackó adott neki egy-egy kockával a csokiból és két szem cukrot. Én is tartottam a kezem, én is kaptam.

A Csipke odabotorkált a Királynőhöz és letérdelt elé.

Most hunyd be a szemed, mondta nekem -, és úgy add oda neki.

Lehunytam a szemem. Már épp nyújtottam volna előre a csokoládét, mikor meghallottam a Lackó pisszenését.

Oldalra lestem:  a Csipke mindent, a csokit is, meg a cukrokat is, a saját, a saját szájába tömte!

Fogtam magam, azzal a lendülettel kioldottam az Alexandra kezeit meg a lábait a kötésből, és átugrottam a kerítésen. Nem mertem azt ordítani, hogy „csaló!”, pedig nagyon kikívánkozott, meg ha a Lackó is ott volt mellettem, sokkal erősebbnek éreztem magam, még a Csipkével szemben is, mint csak egymagamban. Néztem a kerítés másik oldaláról a saját kertünket, és azt, ahogy az Alexandra lassan, remegő lábakkal felkel a székről, elbotorkál, mint ahogy a Szabó K. támolyog esténként, mikor kijön a kertbe rágyújtani, a legközelebbi bokorhoz, és, ügyet sem vetve arra, hogy hárman nézzük, köztünk egy teljesen idegen is, hogy mit csinál, a ribizliborok tövébe ürítette, hangos fingások közepette, belei tartalmát. Ami kijött, az fényes volt és kukacos. Nem tudtam eldönteni, hogy a kukacoktól fényes-e, mert azok fehérek, vagy önmagában is fényes, mindig.

Hittem, hogy önmagában is fényes, mindig.

 

 

Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.

Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”

Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.

-Ezt meg kitől? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.

-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.

Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:

-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?

B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.

-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?

-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.

-Mitől félsz? – kérdezem unottan.

K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.

Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.

Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.

Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.

N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.

K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”

Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.

 

Mentségemre nem sokat hozhatok fel.

Lejáratott sztori, milliószor kifacsarták már; nem szívlelem az ilyet. Nem nézek tévét,  nem hallgatok rádiót. Olvasok, ahogy a szakmámhoz illik; ma már nem olyan lelkesen, mint az elején. Kövület vagyok. Egyszerű ember vagyok. Szeretem az életet. Harmincnyolc éves vagyok, anyám halott, apámmal nem beszélek. A belvárosban lakom, utálom a vidéket. Tanárkodom egy középkategóriás főiskolán, a fizetésem nagy részét magamra költöm. Néha hangversenyekre járok egyedül.

Szeretők elvétve vannak. Van egy állandó és van pár alkalmi. Ne erről beszéljek? Jól van, a lényeg: nem vagyok egy párkapcsolat-párti. Egyszer megpróbáltam, ment három évig, összeköltözésbe torkollott; egy szép tavaszi hajnalon köszönés nélkül, részegen távoztam, még a holmijaimért sem mentem vissza soha többé.

Azért van pár dolog:

– mindig is vágytam egy kislányra. Csak úgy, magában; legyen zöld szeme és piros almaarca, a többi lényegtelen. Szőke? Barna? Göndör? Egyenes? Tökmindegy. Majd örökbefogadom.

– a kávét cukor nélkül iszom sok tejjel.

– szeretem a friss, meleg pogácsát és a szalonnát hagymával.

– fürdeni szoktam, nem zuhanyozni.

–  jóban vagyok a főiskola idős, hajlott hátú és hajléktalan szagú portásával.

– vastagbélrákban fogok meghalni iszonyú szenvedések és vagy hat sikertelen kemoterápia után, hatvankét évesen.

Magas vagyok, kissé pocakos, fekete hajú. Szeretek órát tartani, szeretek beszélni a könyvekről. Még ha nem is figyel oda senki. Inkább magamnak beszélek, néha kiadok egy versírási feladatot. Elgyönyörködöm a leplezetlenül el-nem-nyomott vagy álcázni sem próbált ásításokban, a padok tetején sátorként szétterülő hajkölteményekben. Különösen szeretem a homlokra ragadt könyv-, füzet-és ruhaujj-nyomok negatívjait.

A lány, legyen Nikolett a diszkréció kedvéért és hogy ne törjem derékba jövendőbeli karrierjét, értelemszerűen tehát azzal tűnt fel először, hogy nem ásított, sőt, valami figyeléshez egészen hasonló dolgot művelt valamelyik órámon. A sablonsztorik jellegzetes figuráival ellentétben ő nem hordott szemüveget, nem volt zsíros a haja, és még csak nem is a lábánál három számmal nagyobb koszos bakancsot hordott. Nikolett csinos volt, de nem feltűnően. Nikolettet Nikolettnek hívták.

Nikolett eleinte késett az óráimról, amiért haragudtam rá. Később összeállt a kép: azért késett – jött be lobogó hajjal, hangos robajjal, táskájával ennek-annak nekiütközve, lemaradva minden szertartásról -, hogy feltűnjön nekem. Nem ezzel tűnt fel, jelzem. Határozott ellenszenvet éreztem iránta. Szemtelen, hülye liba, gondoltam. Aztán kirohant előttem az ajtón: majdnem félrelökött. Hogy meri! És az arcán az a nyílt, igen, nyílt, szinte lekezelő mosoly, mintha értene a férfiakhoz. Mert hogy én, és ezt korán éreztette, férfi vagyok a szemében.

Na, ez hamar megzavart. Szerepzavar. Egyszer észrevettem, hogy figyel. De nem arra persze, amit mondok! Bár lehet, hogy arra is. Volt egy-két értelmes megjegyzése, amire néha még az igazak álmát alvó vagy halkan pusmogó évfolyamtársai is felfigyeltek. De a lényeg, kérem, higgyen nekem, ami igazán kényelmetlen érzéssé kezdett bennem felhízni: hogy nem csak figyelt, hanem engem is. Ahogy gesztikulálok. Ahogy szuszogok. Közel ült hozzám, néha véletlenül összeértek a lábaink. (Nem kapta el a lábát!) Néha véletlenül mutogatás közben hozzáértem az akármijéhez. Nem kapta el az akármilyét (vállát, kezét stb)! Mindegy. Figyelte, milyen ruha van rajtam; mennyire borotválkoztam meg; hogy fésültem a hajam; másnapos vagyok-e vagy álmos stb.

Elképesztő, és nehéz elmagyarázni, de amikor ott ült tőlem nem messze, mintha az ő szemével kezdtem volna látni magamat. Mintha sokszorosára osztódott volna a figyelme:

–  volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, amit a szavaimmal közölni akartam (jelentés),

– volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, ahogyan a szavakat megformáltam és bedobtam a levegőbe (hangzósság),

– volt egy olyan, amivel arra figyelt, milyen ruha van rajtam, milyen az illatom stb (produkció),

– és volt egy olyan, amivel azt mérte fel, ahogyan én figyeltem azt, ahogy ő figyelt engem (reflexió),

– és aminek a következtében máshogy kezdtem beszélni és másról, ezen kívül megigazítottam a hajamat, ha rosszul állt egy tincs (intimitás).

De nem csak az ő, hanem az én figyelmem is osztódni kezdett. Észrevettem például (reflexió), hogy valamiképpen sokkal élesebb, koncentráltabb, lényegbevágóbb és szebb észrevételeim voltak a könyvekkel kapcsolatban akkor, ha ő figyelt rám.

Néha már azt gondoltam, nem csak a saját élvezetem miatt vagyok ott, azon a főiskolán, abban a teremben; hanem esetleg valami homályos, ám annál komolyabb cél, talán egyfajta közös élvezet, közös élmény megteremtésének kedvéért (produkció; játék). Ez megzavart.

 

Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.

-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.

Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:

-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!

Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.

Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.

Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!

Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.

És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.

Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.

És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.

Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.

Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.

Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.

Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.

Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.

A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.

Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.

Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.

Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.

Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.

Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?

Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.

Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.

A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.

Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.

 

 

El akarta mesélni Annalilinek, hogy történt a dolog.

  – Szóval… – kezdte.

De előbb rágyújtott. Akkoriban hosszú női cigarettát szívott, naponta öt-hat szálat, persze ha ivott, akkor többet. Most is ittak, Annalili két deci félédes vörösbort, ő meg fröccsöt száraz fehérből.

– Ahogy körbenézek – folytatta -, na látom, pont ilyen helyen ültünk akkor is. Majdnem ugyanilyen helyen. Szóval belső udvar, ocsmány koszos napernyők, műpálmák a sarokban… tudod, na.

Annalili bólintott, és belekortyolt az italba. Hosszú ujjai voltak, mint a fehér cigaretták; régebben zongorázott, ez talán nyomott hagyott rajta, meg a sok szolfézs; ha meghallott valami dallamot, akármilyen olcsót is, rögtön megmoccantak a fülkagylói egy kicsit, mintha szél pöccintette volna meg őket. De ezt csak az vehette észre, aki jól ismerte őt.

  – Szóval – folytatta – ilyen helyen ültünk akkor, meg majdnem ez a ruha volt rajtam, na, ehhez hasonló, kicsit mélyebb dekoltázzsal, meg azokat az olasz fülbevalókat vettem fel hozzá és azt a karkötőt, amit még D.-től kaptam évezredekkel ezelőtt. Egész jól néztem ki, már ahogy lehetett, magamhoz képest, érted…

Rágyújtott egy újabb cigarettára. Közben valami zenészek fészkelték be magukat az egyik sarokba, de néhányuk még a pultnál kóválygott és ivott a szőke lófarkas pultoskisasszonnyal cseverészve.

  – Érted – folytatta -, úgy értem, még nem voltam ennyire elhízva.

  – Nem vagy elhízva – mondta Annalili. Most szólalt meg először, kis finom hangja volt, óvatos és naiv, mint a patakcsobogás.

 – Úgy érted – mondta ő erre -, hogy nem vagyok annyira elhízva. Neked persze könnyű – és idegesen felnevetett -, sosem volt hajlamod erre. Na mindegy, a lényeg, hogy akkoriban sokat esett az eső még nyáron is, alig volt huszonöt-huszonhat fok, én eléggé fáztam… még nem melegített a zsírom – nevetett fel már kicsit őszintébben. De a barátnőjét nem lehetett ugratni; ő mindent és mindenkit a világon sajnált, mintegy zsigerből, reflexszerűen. Erős katolikus neveltetésben részesült kislány korában. És a neve is kötelezte valamennyire.

Langyos nyári este volt, a levegő huszonnyolc fokra hűlt le, de akkor…

  – Persze volt egy tervem, nem tagadom – kacsintott Annalilire, akinek csak lassan száradt fel az arcáról a részvét malacrózsaszín pírja -, méghozzá ősi és ösztönös: ha majd fázom, úgyis rámteríti a kabátját… így csak egy lila kendőcskét vittem magammal és egy esernyőt, természetesen. Igazából esett is később, de mikor megpusziltuk egymást üdvözlésképp a templom előtt, akkor még nem.

A barátnője hátradőlt egy kicsit, és a dereka mögé igazította az egyik párnát, persze merev testtartásán nem sokat változtatott, az asztalra is úgy könyökölt föl, hogy a háta egyenes maradjon. Melleinek apró dombocskái átsejlettek a fehér pánt nélküli egyberuhán. Fonott nádszékeken és színes párnákon ültek. Annalili figyelmesen, csendben hallgatott.

  Ő ajánlotta a helyet, ahova elkalauzolt, én nem ismertem azelőtt, nem is vagyok ismerős arrafelé. Mentünk egymás mellett, azelőtt csak kétszer találkoztunk és akkor is nagyon régen, szóval olyan volt az egész, mintha először találkoznánk. Ő is úgy nézett rám… csodálkozva, és nagyon sokáig nézett, mikor mentünk egymás mellett, és ez zavart. Akkor már öt hónapja nem volt senkim, és józanul… szóval ha nem volt bennem pia… kicsit úgy éreztem magam, mintha szűz volnék. Úgy viselkedtem, ahogy te szoktál.

Annalili nem mondott erre semmit, mély és fekete és üres szemeiben a környező földbe szúrt kerti lámpácskák fényei tükröződtek, mint fekete bányatóban éjjel a csillagok.

  – Na jó – mondta a másik -, hozok még valami itókát…

Egyedül ment a pulthoz, Annalilit magára hagyva. A talpa meg-megcsúszott a jó nagy száraz kavicsokon, amikkel teleszórták a kertet, hogy hangulatosabb legyen.

  – Nem is olyan fontos – mondta, mikor visszaért az asztalukhoz -, nem is tudom, miért akarom elmesélni. Sem nem izgalmas, sem nem tanulságos; csak furcsa. Azt hiszem ez a legjobb szó rá, hogy olyan különös, nem hétköznapi…

 – De engem érdekel – vágta rá Annalili – engem érdekel. És már évek óta benned van, jobb lesz, ha kiadod magadból.

Hirtelen egy alacsony, göndör hajú férfi bukkant fel mellettük, cél nélkül hadonászó karjaival majdnem leverte a poharaikat. Egy kis mécsest tartott a kezében, valószínűleg a szomszéd asztaltól hozta ide. Minden asztalnál volt egy mécses.

  – Elnézést, hölgyek – kezdte, és közben néhány nyálcsöpp fröccsent ki a szájából -, de látom, maguk dohányoznak… mi nem… szóval… esetleg…

A lány egy ideig nézte a férfit, aztán kivette a kezéből a mécsest, és meggyújtotta. Aztán felállt, és odavitte ahhoz az asztalhoz, ahonnan a férfi jöhetett; ott egy gyönyörű idősebb nő ült türelmesen, betegápolói józansággal. Megköszönte a gyertyát, és mosolyogva várta, hogy a férfi visszatámolyogjon hozzá.