Ha már a játéknál tartunk: beetetett azzal, miszerint az ő egyik legeslegnagyobb és egyben legtitkoltabb vágya, hogy egyszer létrehozzon egy igaz könyvet. Na. Odajött, egyenesen hozzám, óra után, és azt mondta: „Tanár úr, én szeretnék egyszer egy igazi könyvet írni.” Na mondom: „Mégis miféle könyvet, csillagom.” Azt válaszolta: „Olyan könyvet, ami tökéletesen hű tükre mindannak, ami a szívemben fészkel.” Azért, hogy ezt a tervét megvalósítsa, elkérte a címemet, és utána levelekkel kezdett bombázni.

Naponta kaptam tőle egy levelet.

Most muszáj tárgyiasítanom az elbeszélésemet, mert kezd forróvá válni a talaj:

–  Kénytelen vagyok megkérdezni önt – mondom neki egy óra után, mikor odajön hozzám, és feltesz egy amúgy meglehetősen értelmes kérdést azzal kapcsolatban, ami az órán az én számból elhangzott: -, hogy, de ezt ne vegye sértésnek, nincsenek esetleg önnek problémái az édesapjával?

Nikolett kikerekíti a szemeit, nyel. Úgy néz, mintha mesekönyvből olvasnék fel neki.

–  Én teljesen normális családi háttérrel rendelkezem – mondja nekem, – tökéletes a viszonyom a szüleimmel. Nincsenek komplexusaim, ha arra gondol.

Pár hónapig kifejezetten sok időt töltök a tükör előtt. Sokat fésülködöm, új dezodort használok, gyakrabban borotválkozom. Nikolett leveleit egy este letiltom, de másnap visszavonom a letiltást, és azonnal elolvasom az összes korábbi levelét egy szuszra. Végre őszi szünet. Az utolsó órán Nikolett halk, nem kérdez semmit. A légy zümmögését is lehet hallani a teremben. Nikolett kerüli a tekintetem. Óra után „boldog szünetet” kíván, és elrohan.

A szünetet az állandó szeretőmmel kívánom tölteni. Telefonon beszéljük meg este a programokat (minden estére valamit – koncert, vacsora, séta valahol), s miután leteszem, elégedetten és magabiztosan mosolygok magamban. Ez az! Másnap este hatkor találkozom vele. Csinos, de valahogy mintha megöregedett volna.

–  Megöregedtél – mondom a szeretőmnek.

Fintorít, megüti a vállam, a sírás kerülgeti. Kiengesztelem: – Bocs. Nem értem, miért mondtam ezt.

Sétálunk, fél óra múlva megnyugszik. Aztán egyszer csak toppant a lábával. „Mit csinálsz”, kérdezi. „Már hogy mit csinálok”, kérdezem. „Nem veszed észre”, mondja, „hogy egyfolytában kapkodod a fejed össze-vissza, mintha félnél, hogy meglátsz egy ismerőst?” „Ez hülyeség”, mondom.

Aztán aznap este szeretkezem vele, ahogy elterveztük. Miután végzünk, rágyújtok.

– Csak akkor gyújtasz rá – mondja a Nő, – ha ideges vagy. Ideges vagy?

Szünet után, esküszöm, nem bírok Nikolett szemébe nézni. Már a buszon, órára menet, görcsbe rándul a gyomrom. Kezdődik azzal, hogy késik. Nyelek, száraz a torkom. Megkérdezem a három embertől, akik hulla fáradtan betévedtek az órámra, hogy telt a szünetük? „Boldog volt a szünetük?”, kérdezem. Nikolett fél órás késéssel érkezik, rám se néz. Nem ül a közelembe. Nézem: átfestette a haját, nagyon csinos. Magassarkúban van, mint egy igazi Nő. Nem érdekli amit mondok. Megkérdezem tőle: „És magának, Nikolett, hogy telt a szünet?” Azt mondja: „Remekül.”

Megsértődött? Látott minket? Látott engem az utcán végigsétálni a szeretőmmel?

Éjjel vergődöm az ágyamban, és azon tűnődöm, vajon hogy tehetném jóvá a bűnömet. Ne találkozzak többet az állandó szeretőmmel? Hívjam fel az éjszaka közepén, és szakítsak vele végleg?

Egy másik este elképzelem: üres a terem, Nikolett óra után odajön hozzám, mint a régi szép időkben. Haja át van festve mélybarnára, a szoknya combközépig ér. Gyönyörű, a legszebb nő, akivel eddig találkoztam. Odatámaszkodik az asztalra, megnyílik előttem hamvas dekoltázsa. „Hogy írhatnám meg”, mondja, „hogy írhatnám meg a könyvemet, ha a szívem tele van bánattal?” Egyszer csak utánanyúlok, elkapom a nyakát, és szorongatni kezdem. Nikolett szeme elsötétül, a hajával egyszínűvé válik, majd befeketül. Nem ad ki hangot, szemöldökeit felvonja, mintha állandóan azt kérdezné: „Boldog volt a szünete, tanár úr?” Fogom a testét, felteszem az asztalra. Azzal a késsel szabdalom fel, amivel nagyanyám vágta a csirkét: kipakolom Nikolett méhét és kihajítom az ablakon.

Egy harmadik este látom: megyünk Nikolettel az utcán. Mindenféle kérdéseket tesz fel nekem, de a kérdések logikátlanok és értelmetlenek. Olyanok, mint egy gyermek rajza: sok kusza színes és ronda vonal, mint egy drogos hallucináció. Félek a kérdéseitől, és kérem, fogja be a száját. Elhallgat, megfogom a kezét.

Most komolyan, mit csináljak ezek után?

Megtehetem azt, hogy:

– bocsánatot kérek tőle azért, mert a szeretőmmel háltam a szünetben, és azt merészeltem mondani neki a hatodik szeretkezésünk után: szeretlek.

–  elmondom neki, hogy álmodtam vele, és megkérdezem, ő vajon álmodott-e velem?

– meghívom egy automatás kávéra, és beszélgetek vele a folyosón egy könyvről.

Több lehetőség nincs.

Úgy érzem, Nikolett figyel, még amikor a vécén ülök, akkor is. A legrosszabb, hogy akkor is figyel, amikor az álmosságtól elbambulok a buszon. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember a legkevésbé kívánja, hogy valaki figyelje, de Nikolett akkor is lát megsokszorozott, végtelenül termékeny figyelmével. Másodpercekre sem hagy egyedül. Talán hajnalban, mikor korábban kelek mint ő, és az alvásnak abban a szakaszában masírozik a lelke épp, ami egy ingoványos, fekete mocsárhoz hasonlítható. Mert amúgy velem álmodik folyamatosan, és még félálomban is a markában szorít, mint egy mackó puha kezét. Nikolett nem enged.

Mit mesélhetnék még? Nincs mentségem. Karácsonykor lemondok a katedráról, és elmegyek targoncásnak. A papírokat hosszú hónapokig intézik, addig még nem mondok neki semmit. Februárban fogadom örökbe. Nikolett ujjong, a nyakamba ugrik.

Azóta szomjasan figyel egész nap, a vécére is bejön velem. Ha fürdök, felolvas nekem egy verset a kád szélére kuporodva. Babarózsaszín köntösben. Látom elővillanni fél mellét. Reggelire gabonapelyhet eszik kakaóval, éjjel sokat sír és forgolódik, olyankor betakarom és megfogom a kezét.

Mit mondhatnék? Azért van pár dolog:

 – a kávét cukor nélkül iszom sok tejjel.

– fürdeni szoktam, nem zuhanyozni.

– nem szeretek a menetiránynak háttal ülni a buszon, mert felkavarodik a gyomrom.

– szeretem a munkámat, és már vagy két és fél hónapja viszonyom van a raktár egyik takarítónőjével.

– átfestettem a hajam világosbarnára.

És ami még fontos: Nikolett azóta megírta a szakdolgozatát, és most a doktori disszertációjával küzd. Kapott már néhány órát, a diákjai imádják az óráit. Úgy hallgatják, mint valami sztárt! Én veszem neki a magassarkút. Komoly emberek azt mondják, Nikolett tehetséges. Ennek mérhetetlenül örülök, és mindenben támogatom, amiben csak tudom.

Boldog vagyok, azt hiszem.