Mentségemre nem sokat hozhatok fel.

Lejáratott sztori, milliószor kifacsarták már; nem szívlelem az ilyet. Nem nézek tévét,  nem hallgatok rádiót. Olvasok, ahogy a szakmámhoz illik; ma már nem olyan lelkesen, mint az elején. Kövület vagyok. Egyszerű ember vagyok. Szeretem az életet. Harmincnyolc éves vagyok, anyám halott, apámmal nem beszélek. A belvárosban lakom, utálom a vidéket. Tanárkodom egy középkategóriás főiskolán, a fizetésem nagy részét magamra költöm. Néha hangversenyekre járok egyedül.

Szeretők elvétve vannak. Van egy állandó és van pár alkalmi. Ne erről beszéljek? Jól van, a lényeg: nem vagyok egy párkapcsolat-párti. Egyszer megpróbáltam, ment három évig, összeköltözésbe torkollott; egy szép tavaszi hajnalon köszönés nélkül, részegen távoztam, még a holmijaimért sem mentem vissza soha többé.

Azért van pár dolog:

– mindig is vágytam egy kislányra. Csak úgy, magában; legyen zöld szeme és piros almaarca, a többi lényegtelen. Szőke? Barna? Göndör? Egyenes? Tökmindegy. Majd örökbefogadom.

– a kávét cukor nélkül iszom sok tejjel.

– szeretem a friss, meleg pogácsát és a szalonnát hagymával.

– fürdeni szoktam, nem zuhanyozni.

–  jóban vagyok a főiskola idős, hajlott hátú és hajléktalan szagú portásával.

– vastagbélrákban fogok meghalni iszonyú szenvedések és vagy hat sikertelen kemoterápia után, hatvankét évesen.

Magas vagyok, kissé pocakos, fekete hajú. Szeretek órát tartani, szeretek beszélni a könyvekről. Még ha nem is figyel oda senki. Inkább magamnak beszélek, néha kiadok egy versírási feladatot. Elgyönyörködöm a leplezetlenül el-nem-nyomott vagy álcázni sem próbált ásításokban, a padok tetején sátorként szétterülő hajkölteményekben. Különösen szeretem a homlokra ragadt könyv-, füzet-és ruhaujj-nyomok negatívjait.

A lány, legyen Nikolett a diszkréció kedvéért és hogy ne törjem derékba jövendőbeli karrierjét, értelemszerűen tehát azzal tűnt fel először, hogy nem ásított, sőt, valami figyeléshez egészen hasonló dolgot művelt valamelyik órámon. A sablonsztorik jellegzetes figuráival ellentétben ő nem hordott szemüveget, nem volt zsíros a haja, és még csak nem is a lábánál három számmal nagyobb koszos bakancsot hordott. Nikolett csinos volt, de nem feltűnően. Nikolettet Nikolettnek hívták.

Nikolett eleinte késett az óráimról, amiért haragudtam rá. Később összeállt a kép: azért késett – jött be lobogó hajjal, hangos robajjal, táskájával ennek-annak nekiütközve, lemaradva minden szertartásról -, hogy feltűnjön nekem. Nem ezzel tűnt fel, jelzem. Határozott ellenszenvet éreztem iránta. Szemtelen, hülye liba, gondoltam. Aztán kirohant előttem az ajtón: majdnem félrelökött. Hogy meri! És az arcán az a nyílt, igen, nyílt, szinte lekezelő mosoly, mintha értene a férfiakhoz. Mert hogy én, és ezt korán éreztette, férfi vagyok a szemében.

Na, ez hamar megzavart. Szerepzavar. Egyszer észrevettem, hogy figyel. De nem arra persze, amit mondok! Bár lehet, hogy arra is. Volt egy-két értelmes megjegyzése, amire néha még az igazak álmát alvó vagy halkan pusmogó évfolyamtársai is felfigyeltek. De a lényeg, kérem, higgyen nekem, ami igazán kényelmetlen érzéssé kezdett bennem felhízni: hogy nem csak figyelt, hanem engem is. Ahogy gesztikulálok. Ahogy szuszogok. Közel ült hozzám, néha véletlenül összeértek a lábaink. (Nem kapta el a lábát!) Néha véletlenül mutogatás közben hozzáértem az akármijéhez. Nem kapta el az akármilyét (vállát, kezét stb)! Mindegy. Figyelte, milyen ruha van rajtam; mennyire borotválkoztam meg; hogy fésültem a hajam; másnapos vagyok-e vagy álmos stb.

Elképesztő, és nehéz elmagyarázni, de amikor ott ült tőlem nem messze, mintha az ő szemével kezdtem volna látni magamat. Mintha sokszorosára osztódott volna a figyelme:

–  volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, amit a szavaimmal közölni akartam (jelentés),

– volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, ahogyan a szavakat megformáltam és bedobtam a levegőbe (hangzósság),

– volt egy olyan, amivel arra figyelt, milyen ruha van rajtam, milyen az illatom stb (produkció),

– és volt egy olyan, amivel azt mérte fel, ahogyan én figyeltem azt, ahogy ő figyelt engem (reflexió),

– és aminek a következtében máshogy kezdtem beszélni és másról, ezen kívül megigazítottam a hajamat, ha rosszul állt egy tincs (intimitás).

De nem csak az ő, hanem az én figyelmem is osztódni kezdett. Észrevettem például (reflexió), hogy valamiképpen sokkal élesebb, koncentráltabb, lényegbevágóbb és szebb észrevételeim voltak a könyvekkel kapcsolatban akkor, ha ő figyelt rám.

Néha már azt gondoltam, nem csak a saját élvezetem miatt vagyok ott, azon a főiskolán, abban a teremben; hanem esetleg valami homályos, ám annál komolyabb cél, talán egyfajta közös élvezet, közös élmény megteremtésének kedvéért (produkció; játék). Ez megzavart.