A görög drámában a nők számára az egyetlen védelmet a halállal, a megerőszakolással, a rabszolgasággal szemben a városuk, illetve apjuk vagy férjük jelenti. Azokban a drámákban, melyekben a háborúban fogságba esett, rabszolgasorba süllyedt nők jelennek meg (Euripidész darabjai közül ilyen az Andromakhé, a Hekabé, a Trójai nők), épp ez a védelmük szűnik meg, városuk lerombolva, férjeik megölve, s a nők a győztes kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. Ilyenkor a nők (mint ahogy Euripidész Helenéjében a címszereplő) halottaik sírjához vagy az istenek szentélybe, az istenek oltáraihoz vagy szobraihoz menekülhetnek (pl. a Hermioné haragja elől menekülő Andromakhé a hasonló című dráma prológusában Thetisz templomába szalad s az istennő szobrához ül le).

 

Euripidész egyik legkülönösebb drámájának, a Trójai nőknek a helyszíne a legyőzött Trója romjai előtt álló görög tábor. A darab tragikus tónusát az is emeli, hogy ezek a nők már az istenek segítségében sem bizakodhatnak: az istenprológus megdöbbentő tanulsága, hogy a trójai nők teljesen magukra maradnak, a görögök megbüntetésére szövetkező két isten sem áll melléjük védelmezőn. A darab kulcsszereplői, Hekabé, Andromakhé és Kasszandra a női lét teljességét, a három különböző életkor egymást kiegészítő aspektusait képviselik. Hekabé és Andromakhé a szenvedő anya típusának megtestesítői, ám különböző életkorokban, különböző élettapasztalatokkal: Andromakhé a viruló, ereje teljében levő anya, Hekabé az élete java részét már leélt idős asszony, Kasszandra pedig a házasság előtt álló fiatal lány képe.

 

A Trójai nők Euripidész egyik legmegrázóbb tragédiája, annak ellenére, hogy az arisztotelészi tragédiadefiníció nem feltétlenül alkalmazható rá. Hekabé szerencsétlenségét ugyanis nem valamilyen vétek vagy hiba okozta, mint Oidipuszét (hacsak nem számítjuk a vétkei közé azt, hogy megszülte Pariszt), szenvedéseiért csupán a háború értelmetlenségét okolhatjuk. Ha Euripidész nőalakjait két csoportba osztjuk, s az egyik csoportba kerülnek az áldozatok, akik nem egyszer mások megmentéséért vállalják a halált (mint pl. Iphigeneia vagy Alkésztisz), a másikba a férfiakon vagy azok gyerekein bosszút álló nők (pl. Médeia vagy Kreusza) ¹ , akkor Hekabé esetében egy sajátos köztes pozíciót figyelhetünk meg. Ő ugyanis mindkét kategóriába besorolható, attól függően, hogy melyik Euripidész-művet vesszük alapul, Hekabé ugyanis a görög drámaíró két tragédiájának is a kulcsfigurája. A Hekabé című darabban a címszereplő, aki gyermekei elvesztése miatt szenved, maga is bosszúállóvá és gyerekgyilkossá válik. Trója pusztulásának közeledtét látva Hekabé Priamosz legkisebb fiát, Polüdóroszt kincsekkel megrakva titokban a thrák Polümésztórhoz küldte, hogy megmentse. A sors kegyetlensége révén azonban ez a fiú is meghal: a thrákok csak addig bánnak barátian vele, míg van valami esély Trója megmenekülésére, amint azonban a város elesik, Priamosz fiát is megölik a kincseiért, holttetemét pedig temetetlenül a tengerbe dobják. Az ő temetetlen árnya jelenik meg a Hekabé című darab prológusában. A kart ebben a műben is a rabszolgasorra jutott trójai nők alkotják, akik mankókként támogatják a meggyötört Hekabét, egykori úrnőjüket, ki most a szolgatársuk. A drámában Hekabé két gyermekének a haláláról szerez tudomást: megtudja, hogy az akhájok lányát, Polüxénét Akhilleusz sírján fogják feláldozni, az alattomosan megölt Polüdórosz holttetemét pedig a tenger sodorja partra, s a két gyermeket (utolsó reményeit) anyjuk együtt temeti el. A szenvedések hatására nő meg azonban a bosszúvágya, melyben (Kasszandra kedvéért) Agamemnón vezér is támogatja. A táborba hívatja Polümésztórt és két fiát, titkos kincsekre hivatkozva a sátorba csalja őket, s a trójai nők segítségével a két fiút megöli, apjukat pedig egy hajtűvel megvakítja. A megvakított Polümésztór azonban megjósolja Hekabé közeli halálát is: bár a sorsvetésben Odüsszeusz kapja rabnőül Hekabét, a sokat szenvedett királynő sosem fog eljutni görög földre, hanem kutyává változva az árbocról a tengerbe veti magát. Hekabé királynő neve Kerényi Károly szerint  ² Hekaté istennő nevével, tehát valamiképpen a varázslással, a babonás mágiával van összefüggésben. Hekaté, akinek ételeket és kutyákat áldoztak, éjszaka kutyáktól kísérve vezette a szellemeket, Hekabé kutyává változása tehát nem véletlen. Az átváltozást Ovidius is leírja a Metamorphosesben ³ : nála az átalakulás nem a hajón, hanem a szárazföldön, közvetlenül Polümésztor megvakítása után történik meg: a feldühödött thrákok kövekkel és kopjákkal kezdik őt hajigálni, Hekabé pedig már kutyaként morogva kapdossa a ráhajigált köveket, ugat, és a szithoni mezőkön jár üvöltözve (Metam. 13, 565–571).

 

A Trójai nők középpontjában nem a bosszúálló, hanem a megtört, szenvedő Hekabé áll. Mást nem tehet, mint hogy városa pusztulását, férje és fiai halálát elsiratja, lányai gyalázatos sorsát tudomásul veszi, halott unokáját eltemeti. A Helené-jelenet az egyetlen, ahol nem a gyász hangján nyilatkozik meg, hanem Meneláosz döntésének befolyásolásával megpróbálhat Helenén bosszút állni. Hekabé retorikai bravúrja azonban hiábavaló, Meneláoszt csak látszatra hatja meg, valójában azonban minden józan érv fölött győz Helené elragadó szépsége. A legyőzött trójai nők reménye, hogy még bosszút állhatnak, ezzel szertefoszlik, ám a prológusból tudjuk, hogy a hazatérő görögök elleni igazi bosszút már kitervelték az istenek (még ha némelyek – köztük éppen az épségben hazaérkező, s ahogy az Odüsszeia 4. énekéből tudjuk, otthon napjait feleségével békés családi idillben töltő Meneláosz – el is kerülik ezt a Poszeidón és Athéna által ígért büntetést).

 

„Priamosz halott s fiai” (41. sor) – mondja a Trójai nők prológusában a várost elhagyó Poszeidón. Ám a mítosz behatóbb ismerői tudják, hogy Trója sorsa nem pecsételődött meg teljesen: nemcsak a Vergilius Aeneiséből ismert Aineasz (Aeneas) menekül meg, s alapítja majd meg a magát Trója örökösének tartó Rómát, hanem Kasszandra ikertestvére, Helenosz is. Priamosz és Hekabé nemzetsége bennük él tovább: Aeneas felesége, Kreusza ugyanis az ő lányuk, a Tróját átvitt értelemben feltámasztó hős tehát a reményvesztett Hekabé veje, az apjával együtt elmenekült fiú, Aszkaniosz (Ascanius) pedig ugyanúgy Priamosz unokája, mint a drámában utolsó reménysugárként elsiratott Asztüanax. Helenoszt, aki szintén Priamosz és Hekabé gyermeke, valószínűleg nem véletlenül nem emlegetik a drámában: ő ugyanis még korábban átállt a görögökhöz, mivel Parisz halála után nem ő nyerte el Helené kezét, hanem fivére, Deiphobosz. Ő később Neoptolemosz foglya lett, s annak halála után feleségül vette Andromakhét, majd Épeiroszban vetette meg uralma alapját, ahol szívélyesen fogadta az átutazó Aeneast is. A drámában már semmilyen reményt maga előtt nem látó, férjét, majd kisfiát sirató Andromakhé sorsa tehát a jövőben váratlanul jobbra fordul, hiszen férje egyik testvéréhez, Priamosz fiához megy majd feleségül.

 

Kasszandra amellett érvel (353–405), hogy a legyőzött Trója boldogabb az akhájoknál, hiszen azok hazájuktól távol haltak meg, halottaikat az otthonmaradt hitvesek nem is temethették el, a háború idején otthon a nők özvegyen haltak s másnak neveltek gyermeket, Trója népe viszont a hazájáért halt meg, a holttesteket a szeretteik hazavihették, s otthoni földön borult rájuk sírhalom. Ő is hangsúlyozza ugyan, hogy az épeszű embernek kerülnie kell a háborút, de ha már kitört, a városnak a pusztulása a dicsőségét szolgálja. A jósnő őrültségnek tűnő, ám tulajdonképpen igazat mondó szavai a támadó háborúkat és expedíciókat elítélő általános tanulságot is rejtenek magukban.