Trója mint kultúrszimbólum

A nők sorsán keresztül a dráma mindenfajta hatalmi agresszió lényegét mutatja be. Trója mára kultúrszimbólummá vált, s a művészet azt igazolja, hogy egy város bukása, teljes megsemmisítése nem elegendő ahhoz, hogy nyomai a kulturális emlékezetből is törlődjenek. A legyőzöttekkel való bánásmód (köztük a legvédtelenebbnek, Asztüanaxnak az elpusztítása) azért is döbbenetes, mert a pusztítást nemcsak a jelenre, hanem minden idődimenzióra ki akarja terjeszteni: a múlt csak a rabnők emlékeiben él tovább, a jövő pedig teljesen kilátástalan. Ahogy a város falait, házait felemésztik a lángok, úgy emésztik fel múltját és egyben jövőjét is. A lélek pusztítása, a reménytől való megfosztottság keserűbb emberi tapasztalatnak tűnik, mint a test megölése vagy a város felperzselése: ebből a szempontból a hősi halált halt férjek vagy az Akhilleusz sírján feláldozott Polüxéna sorsa irigylésre méltó, hiszen a rabszolgasorba süllyedt nőknek kell az ő emléküket is nehéz súlyként magukkal cipelniük, s továbbhaladniuk anélkül, hogy biztató fényt látnának maguk előtt. Épp a dráma kulcsfigurája, Hekabé az, akinek ez nem fog sikerülni, s ez nem csoda, hiszen az ő vállára rakódott emlékek súlya korából és a városban betöltött korábbi funkciójából adódóan is sokkal nagyobb, mint a fiatal Andromakhéé. Az isteni üzeneteket hasztalanul közvetíteni próbáló Kasszandra esete nagyon sajátos: a földi élet elviselhetőségét számára a transzcendenciával való állandó kapcsolat biztosítja, ez azonban csak az ő kiválasztottságát erősíti, nem adhat általános feloldozást a többiek számára. A háborús pusztítás (s ez is a minden korra érvényes aktuális mondanivaló része) érték-átorientálódáshoz is vezet. A város pusztulásának éjjelén a trójai nők még a tükör előtt ültek, hajukat bodorították éjszakára, gyászukban azonban a szépség is elveszíti értékét, a gyászoló nők megszaggatják ruhájukat, levágják hajtincseiket. Ezért is válik ki közülük olyannyira a Meneláosz közeledtére magát felékesítő Helené. Euripidésznél Helené nem csupán az ösztönös női szexualitás megtestesítője, hanem ravasz szofista szónok is, aki minden értékesnek hitt dolognak az ellentétét is be tudja bizonyítani, ha érdekei úgy kívánják. Helené viselkedése azonban nem csupán egyszerű köpönyegforgatás, ő valóban köztes állapotban van, egyszerre trójai és görög, egyszerre van oka gyászra és örömre, hiszen egyik szempontból megözvegyül, a másik szempontból viszont férjéhez újra visszakerül, s ő ezzel a köztes állapottal vissza is él.