Amikor P.J. meghalt, feketére festettem a hajamat és a szemhéjamat. Néhány napra nem emlékszem, csak arra, hogy ősz volt és szokatlanul hideg. A lakás magába nyelte az éjszakák hűvösét, de a délutánok melegét teljesen kirekesztette. Néhány napig mintha csak kint ültem volna a teraszon, persze nem ültem kint, és néztem volna a kertet. A szőlőt meg a tűzhelyet a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük és közben boroztunk. A darált hús megrohadt a hűtőben, a bor pedig, amit előző este bontottunk, megsavanyodott.

A temetésre még elmentem. P.J. mamáját akkor láttam körülbelül harmadszorra életemben. Ő a ház elülső felében lakott tökegyedül, és bérleti díjat kért tőlünk, hogy a hátsó, kertre néző lakrészben lakhassunk. Láttam egyszer, amikor P.J.-t megismertem egy kocsmában, és hajnalban hazavitt, és nem történt semmi, úgy aludtunk mint a bunda, mert annyira részegek és fáradtak voltunk, de az anyja azt hitte, hogy P.J.egyedül alszik, és simán becaplatott a konyhába, hogy gyorsan megsüssön egy mirelit pizzát. Akkor találkoztam vele, mert felébredtem, hogy pisilnem kell, és kócosan és félmeztelenül tántorogtam részegen a vécé felé, amikor beleütköztem.

Pici, aszott teste volt, és félénk nézése.

A temetésre P.J. legjobb barátja is eljött, meg az ő barátnője, Nita. Nagyon kedveltem őket, sokat kóvályogtunk együtt régen négyesben, és mindig összevesztünk hajnalra. Nitának mindig más színű volt a haja, de most bíborvörös. A temetés napján úgy ragyogott a nap, mintha a nyárral kacérkodna. Pedig talán esnie illett volna.

Nita megígérte, hogy másnap eljön hozzám. Mikor megérkezett, a teraszon ültem, és a kertet bámultam.

-Igyál, hidd el, jót tesz.

Kaptam házi pálinkát, ami felmelegített, és bort. Nita akkor azt kérdezte tőlem: – Mihez fogsz kezdeni?

-Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam.

Másnaposan bementem a gyárba, és dolgoztam. Valaha egyetemen tanultam, de aztán megismertem P.J.-t, és dolgoznom kellett, hogy beszálljak a rezsibe és főzzek magunkra; P.J.egy kábelgyárban volt gépbeállító, és sikerült engem beszerveznie oda, a leszázalékolt nők közé. Az egyik nő, aki már túl volt a tüdőrákon, de nemrég diagnosztizálták nála az agydaganatot, odajött hozzám az öltözőben, és azt kérdezte: -Most mihez fogsz kezdeni?

Talán két-három héttel lehetett a temetés után, amikor először vettem észre a nyomokat. Vagy talán akkor ébredtem fel először, nem tudom. Feltűnt, hogy az ágy, amit úgy hagytam, ahogy kikeltem belőle, be van vetve. Úgy emlékeztem, hogy a gázpalackból rég kifogyott minden gáz, de most megpróbáltam megemelni: tele volt. Főztem egy kávét, és sokáig gondolkodtam a teraszon ücsörögve.

Másnap véletlenül korábban értem haza, és azt láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. P.J. anyja a hűtőbe görnyedt, és éppen kaparászott benne valamit. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, összerezzent.

-Ne haragudj… ne haragudj. Csak látom, lesoványodtál, alig eszel valamit. Hoztam egy kis friss tojást a szomszédból.

Megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, és akkor tűnt fel, hogy az arcom olyan, mintha leöntötték volna egy pohár vízzel és utána betették volna a fagyasztóba.

-Ne haragudjon… bocsánat. Már régen meg kellett volna beszélni…

-Mit? – a nő arcát hirtelen félelem ugrasztotta össze. – Semmi megbeszélnivaló nincs itt.

-Egyedül képtelen vagyok állni a költségeket…

De ezt már nem hallotta, mert kirohant azt ajtón. Kinyitottam a hűtőt, és láttam, hogy van benne egy üveg bor is. Felnyitottam. P.J. tanította meg, hogy kell bicskával bort megnyitni. Az éjjeli szekrényen találtam egy kis dobozt, tele apró halványsárga bogyókkal, mellette egy hosszú és részletes betegtájékoztató hevert. Megittam az üveg bort, és bevettem egy fél gyógyszert. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e. De mindennap bementem a gyárba, és ott meleg volt a gépek mellett, ha épp nem küldtek le a raktárba. A leszázalékolt nők túlcsacsogták a hihetetlenül hangos gépeket, és a zaj betömte a fülemet, mint a vatta. Össze kellett volna pakolnom a cuccaimat, de mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és csak ahhoz maradt erőm, hogy kinyissak egy üveg bort.

Egyik este felkapcsoltam a sólámpát, amit még együtt vettünk, és ebben a narancs fényben kicsit jobban éreztem magam. A ház nagyon öreg volt, úgy terveztük, hogy októberben kimeszeljük, a penész meg folyamatosan terjeszkedett és ette a falakat. Akkor P.J. mamája bekopogott az ajtón, és én beengedtem.

-Hoztam egy kis lencsefőzeléket… olyan ritkán eszel mostanában, úgy lesoványodtál.

Ahogy néztem aszott sziluettjét, a narancsos árnyékot, amit maga mögé vetett a teraszra, arra gondoltam, talán meg akar mérgezni ez a nő. Jól esett a tudat.

-Köszönöm szépen.

De a nő nem mozdult. Eszembe jutott, hogy tartozom neki. Behátráltam a házba. – Ó, ne haragudjon, mindjárt hozom a pénzt. Hamarosan ki fogok költözni, csak fel kell még hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e…

A nő mögém surrant, és becsukta a bejárati ajtót.

-Kérlek, hagyd, hagyd… nem azért… esküszöm, nem azért jöttem…

A pénzt kiszámoltam, és a kezébe nyomtam. Leejtette a földre.

-Nem kell, édesem, nem kell!

A pénz a földön hevert.

A nő kerülte a tekintetem.

-Nem azért jöttem…

-Nézze – mondtam. – Én tudom, hogy nekem már semmi jogom nincs itt tartózkodni. Elmegyek, amint tudok. Ne haragudjon.

A nő akkor hirtelen összerogyott, átkarolta a lábaimat, és bőgni kezdett. – Jaj, édeském!…

Próbáltam felsegíteni, de rázta a testét a zokogás. Hoztam egy üveg bort, megbontottam, kitöltöttem neki egy pohárral, ő meg felhajtotta, mint a vizet. Hoztam még egy pohárral, azt is felhajtotta, és közben bőgött. – Adjál abból a szarból… – a gyógyszer felé mutogatott. Adtam neki a gyógyszerből, és aztán már egyre kevésbé sírt, csak szipogott. – Csak egy pólóját, kérlek… csak egy pólóját adj oda, egy alsónadrágot, egy fél pár büdös zoknit… bármit, ami rá emlékeztet…

Feltúrtam P.J. szekrényét, és egy csomó ruhát kivettem onnan. Megcsapta az orromat az illata. Odaadtam a nőnek egy pólót, azt átkarolta, és elaludt. Fogtam P.J. egyik vastag kapucnis pulóverét, belebújtam, megöleltem magam, megittam a maradék bort, bevettem három egész gyógyszert, és úgy aludtam, mint egy csecsemő.

A nő másnap is átjött este. Bekopogott az ajtón. Beengedtem.

-Hoztam egy kis krumplifőzeléket… olyan sovány vagy mostanában…

Kikapartam magamnak egy kicsit, és betettem a mikróba melegedni a főzeléket. A nő végignézte, ahogy megeszem.

-Milyen volt? Szerette a krumplifőzeléket?

Lesütöttem a szemeimet. – Nem tudom.

-Szerette a lencsefőzeléket?

-Nem tudom.

-Mit… szeretett?

Megvontam a vállam, és próbáltam visszaemlékezni: – Szusit, pizzát, gyrost, sültkrumplit jó sok ketchuppal…

A nőnek megint könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. Borral kínáltam, és kiültünk a teraszra.

-Akartunk… egy pálmafát ide a sarokba… -mondtam, nem tudom, miért. – Imádott fogadásokat kötni. Azt hiszem, valaha nagyon jól focizott, de aztán valami történhetett, amit sosem mesélt el, és azóta csak nézte a meccseket, de azt nagyon. Halálra untam magam, amikor az ment a tévében, és ezen mindig sokat röhögtünk.

Ilyeneket mondtam. A nőnek könnyes volt a szeme, de mire a harmadik-negyedik pohárral is megitta, már megszáradt. Így telt el pár nap ezután. A nő átjött esténként, és mindig elvitt magával egy-egy ruhadarabot. Néha történetet fűztem hozzá: P.J. ezt akkor hordta, amikor nagyon tetszeni akart nekem, mert tudta, hogy imádom a fekete cuccokat. Ezt akkor, amikor itthon tespedt fáradtan, sörözött és focimeccset bambult, miközben én a teraszon ültem, és olvastam, vagy néztem a kertet.

Satöbbi.

Aztán egyik nap, már nagyon hideg volt, és úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, pakolni kezdtem. Már előtte is takarítgattam ezt-azt, de a munka annyira lefárasztott, hogy nem volt erőm semmire. Fogtam egy nagy műanyag zsákot, és elkezdtem belehajigálni a cuccaimat, ami épp a kezem ügyébe akadt. A sólámpát felkapcsolva hagytam, és minden olyan szépnek és rendezettnek tűnt. Megittam egy üveg bort, és bevettem négy gyógyszert, amikor meghallottam a kopogást.

A nő bejött a nagyszobába, aztán leült a nagy ágyra, és a penészedő falakat bámulta.

-Visszamegyek anyámhoz – mondtam. – Visszaenged. Elvileg fiatal vagyok még, huszonöt éves.

P.J. anyja rám villantotta a tekintetét.

-Pasizni fogsz?

Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd igen. Nagyon sokára.

Akkor a nő elkezdett sírni. Megint rázta a zokogás. A majdnem teli műanyag zsákot néztem, aztán hoztam egy üveg bort, megbontottam, ahogy P.J. tanította, de akkor már szédültem egy kicsit, és kitöltöttem valamennyit belőle egy borospohárba, de a pohár majdnem kicsúszott a kezemből, és egy kis bor is löttyent a földre, aztán odaadtam a nőnek, aki remegő kezével elfogadta, és azt mondta: – Adjál abból a szarból is… -, és én adtam neki, aztán láttam, hogy van még körülbelül tíz szem az üvegcse alján, és arra gondoltam, hogy akár be is szedhetném az egészet, az se lenne baj, a nő meg folyamatosan zokogott, most már nem halgattatta el semmi, a taknya ráfolyt a lepedőre, ahogy rádőlt arra az eddig érintetlenül hagyott, P.J. teste által formált részre, ahol valaha P.J. aludt mindig.

-Nem is ismertem őt… igazából soha nem ismertem őt…

Éreztem, hogy egyre jobban szédülök, én is lerogytam az ágyba, arra a részre, ahol mindig is aludtam P.J. bal oldalán. A nő elterült, és rázta a zokogás. Az üvegcséért nyúltam, és bevettem három szemet. P.J. anyja azt kérdezte:

-Nagy volt neki legalább? – és már szinte bömbölt, hisztérikusan. – Jó volt vele az ágyban?!

Az üvegcséért nyúltam, és bevettem négy szemet. Akkor kinyújtottam a nő felé a kezem, és éreztem, ahogy rátekeredik a karomra az egész teste, mint valami kígyó vagy folyondár, és aztán az én testemhez simult az ő aszott teste, hogy szinte egybeolvadtunk, és éreztem, ahogy a borszag befed minket, mint egy szúnyogháló, és megvéd mindentől, és akkor észrevétlenül beletoltam a számba még pár szemet, és már tökéletesen tudtam, hogy nem megyek innen sehová, P.J. anyja meg egyfolytában azt kérdezte, hogy jó volt-e az ágyban, meg nagy volt-e neki, én meg csak simogattam, simogattam a ritkás, ősz és zsíros haját, és azt mondtam, hogy minden rendben lesz, és igen, hatalmas nagy volt neki, és közben azt reméltem, hogy soha, soha, soha nem ébredek fel többé, aztán elaludtam, és olyan, de olyan mélyen aludtam, mint egy igazi csecsemő, aki nemrégen született csak, és fogalma sincsen a halálról.

Másnap mégis felébredtem. P.J.anyja mellettem hevert, mint egy kiszáradt madártoll. Benéztem a hűtőbe, és találtam tojást meg egy csomag darált húst. Begyújtottam a gázt, és a konyhaablakon keresztül láttam, hogy havazik, most először ebben az évben. Ez biztos ízleni fog neki, gondoltam, és felforraltam egy nagy lábas vizet, és beletettem a hármasba tördelt spagettitésztát, és ahogy a gőz fölé hajoltam, éreztem, hogy átmelegedik a testem, és eszembe jutott P.J., amikor egyszer régen ugyanígy főztem, és ő hátulról megölelt, és aztán magáévá tett a konyhaasztalon, és közben szarrá főtt a spagettitészta és odaégett az egész csomag sertés-marha vegyes darált hús, és én nagyon boldog voltam.

A nő aztán este felébredt. A sólámpa fénye szinte átvilágította vékony bőrét, láttam zörgő, puha csontjait. A konyhában vártam, hogy visszaérjen. Visszahozta P.J. néhány pólóját, és azokkal ágyazott meg magának P.J. helyén. Aztán kijött a konyhába, mellém ült, és csendesen, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, enni kezdtük a bolognai spagettit, miközben odakint a kertben szakadatlanul hullott a kékes hó, és betemette a tűzhelyet, a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, meg a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük.

Az a koros és sovány asszony, aki épp egy betonkerítés mögé próbál átlesni fel-felugrálva, tekintet nélkül arra, hogy ki lát be a szoknyája alá, tulajdonképpen a szomszédom. Még szerencséjük, hogy van rajta szoknya egyébként, más esetekben meztelenül kellene őt látniuk. Kérdezhetik, hogy jutott idáig? Nézzék, az övé egy szomorú sztori, magányos és reménytelen. A szomszédom egy élő negatív példa.

Azt mondják, július hetedikén kezdődött, vagyis akkor kellett volna befejeződnie, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos, előre lefixált időpont volt mindkettejük életében. A fiú aznap negyven perccel később kelt, mint kellett volna, és ezzel mindent elrontott, amit lehetett, mert amikor kitámolygott a kert hátsó részébe, a nő már vagy egy órája tevékenykedett a veteményesben – szorgosan és izzadtan -, és a fiú hiába hajította be az első keze ügyébe akadó kapát a karalábék és fejessaláták közé, képtelen volt leállítani őt.

-Ez így nem ér! – ordította a fiú. – Egyeztessünk új időpontot!

-Még csak az kéne– mondta a nő, és gazolt tovább.

A szomszédom kicsi volt és aszott; bőrének redőin látszott, hogy valaha jobb húsban volt, mostanra azonban lefogyott. Huszonéves kori ruháit hordta. A fiú huszonéves volt, de egy harmincéves férfi méreteiben tetszelgett; magas volt és szőke. Már évek óta harcoltak, de ez a nyár végre megérlelte a végső összecsapás körülményeit. Július hetedikére tűzték ki az időpontot, hogy feldarabolják, amijük van, és soha többé ne kelljen osztozniuk semmin.

A fiú letört pár lécet a fakerítésből, káromkodott és köpködött, de a nő rendületlenül gazolt és rendezgette tovább a káposztaleveleket. A fiú akkor azt mondta neki, hogy „majd meglátod, te szuka”, vagy valami ilyesmit, aztán visszatámolygott a házba.

Aznap a szomszédom délig dolgozott a veteményesben, megállás nélkül gazolt és locsolt, aztán bement a házba, és ebédet főzött. A fiú addig kialudta magát, és behabzsolta az elé tolt tökfőzeléket tükörtojással. A nő délután újra kiment a kertbe, és megjavította a kerítést ott, ahol a fiú kárt tett benne.

A szomszédom meghitt szokása volt egyébként, hogy meztelenül feküdt ki a napra. Az én kertem, jogom van hozzá!, mondogatta. A fiú gyűlölte ilyenkor, mert látnia kellett anyja aszott, öreg, megfáradt testét, minden gusztustalan domborulatával és zugával együtt; de a nő azért is csinálta. Mindig kifeküdt, és órákon keresztül aszalódott a napon, a fiú pedig rágyújtott, felpattintott egy dobozos sört, és összeköpködte a kertet.

Ismerem a fiút, régebben gyakran lógott át hozzám cseresznyét lopni. Ügyes srác, nem vitatom, de amit tett, azért mégis túlzás.

A nő tehát meztelenül feküdt a napon, amikor egyszer csak egy hatalmas, mély és súlyos árnyék vetült rá.

Kinyitotta a szemeit, és egy olyan ember magasodott fölé, akit még sosem látott azelőtt.

Ez a fiú hatalmas volt, nagyobb, mint bárki, akit eddig látott; fekete pólót viselt, de a szín semmit sem karcsúsított rajta, fehér hája kibuggyant a derekánál, és olyan átható verejtékszagot árasztott magából, hogy a nő megszédült, és majdnem a földre hányt tőle.

-Gábriel vagyok – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, és rágyújtott.

A csikket pedig a meggyfa alá hajította.

A szomszédom nem egy szemérmes típus, hiszen én is láttam őt meztelenül napozni nem egyszer, még át is köszöntem neki párszor, ha már túl feltűnő volt saját magam számára is, hogy bámulom. De azért most meglepődött. Olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. Egyáltalán. Meg se nyekkent alatta a napozóágy, csak a napszemüvege csúszott egy kicsit lejjebb, ahogy – sejthető volt – tekintetével követni kezdte a hatalmas, zsíros jelenséget.

Gábriel a maga komótos, de határozott, megfellebbezhetetlen módján azonnal nekiállt a dolgoknak. A nő meg csak nézte, tök meztelenül, ahogy a fia egy haverja összeszorított szájjal, inkább hájjal, mint izmokkal, megemel és odébb tesz néhány dolgot.

Nem mondom, hogy jól lehet látni, de még az ablakomból is nagynak tűnt a gyerek. Folyamatosan csinálta, csinálta és csinálta, amit – megparancsoltak neki? Vagy ösztönből jött? A fiú rágyújtott, nekitámaszkodott egy kerítéslécnek, és úgy nézte Gábrielt, mint profi idomító a betanított harci kutyát. Biztos volt magában, biztos volt Gábrielben.

Gábriel izzadt, néha megtörölte a homlokát, ez már délután három körül lehetett. Nagy volt a hőség. A fiú felpattintott egy dobozos sört, és odavitte az óriásnak. Gábriel egy hajtásra megitta az egészet, aztán felemelte a fiút a vállánál fogva, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Nem tudom, a nőnek feltűnt-e egyáltalán, mi épül az orra előtt? Mert az nyilvánvaló volt, hogy képtelen levenni a tekintetét a hatalmas hájtömegről. Szinte átégette a tekintete a napszemüveget, ahogy a nap perzselte fel Gábriel szabadon hagyott, szőrrel borított bőrfelületeit. Mindketten Gábrielt nézték: a nap is és a nő is.

A fiú aztán odalépett a szomszédomhoz, és sovány árkényot vetve rá közölte vele, hol fog húzódni közöttük a határvonal ezentúl: a veteményest ketté kell vágni; két kaput nyitnak elöl a kerítésben, amit külön fognak használni, és két út fog vezetni természetesen, egy hátra hozzá, egy pedig előre, a nagy házhoz. A nő ekkor eszmélt fel először.

-Hogyhogy hozzá? Kihez vezet a hátsó út?

A fiú gonoszul elvigyorodott, és a földre köpött. Szőke feje körül úgy ragyogott a nap, mint egy glória. – Na vajon?

A nő körülbelül ezután kezdett el káromkodni és sikítani, de ez elég mindennapos jelenség volt akkoriban mifelénk. Mindig sokat veszekedtek, de megszoktam az ordibálást, mint a kutyaugatást vagy az autók berregését. Nem aludtak egy ágyban, azt láttam volna. Gyűlölték egymást.

A nő tehát sikított és ő is köpködni kezdett, de mivel meztelen volt, így elég tehetetlen is egyben. Gábriel akkor odalépett hozzá. A torkomban dobogott a szívem, ahogy fölé magasodott, mintha el akarná temetni őt. Olyan sovány és olyan szánalmas volt az a nő! És ráadásul meztelen!

De Gábriel csak felemelte a napozóágyat a szomszédommal együtt, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Útban volt, mert a veteményes következett, azt kellett feldarabolni.

-Az én részem nem kell – legyintett a fiú. – Nyugodtan széttaposhatod a hülye zöldségeit, nekem aztán nem kellenek!

Akkor azonban Gábriel megszólalt:

-De nekem igen – azt mondta. Akkor szólalt meg másodszor és utoljára. A hangja messze dörrent, mint egy ágyú vagy egy győzelmében előre biztos csatakiáltás. – Nekem igen, kell. Kell a veteményes.

És nem hiszik el, de ez a monstrum lehajolt, és megsimogatott egy salátalevelet; pont azt, amelyiket az a kapa sértett fel, amit még a fiú hajított oda reggel.

-Jól van, haver – mondta a fiú elcsöndesedve, lehajtott fejjel. – Végül is, majd megosztozunk, lehet a tiedé a kert. Ha majd hozzuk a csajokat és piálunk, megpróbálunk nem oda rókázni.

Gábriel nem szólalt meg többé. A nő a ribizlibokor tövéből, ahova csak úgy oda lett téve, nézte, ahogy a fal kezd teljesen felépülni. Két paradicsom-ágyás között kígyózott tovább Gábriel óvatos és gondos tevékenykedése nyomán, és egészen elvékonyodott arrafelé. Gábriel úgy lépkedett, hogy egyetlen levelet se taposson el, egyetlen hajtásban se tegyen kárt. Estére végzett. Akkor mintha biccentett volna a fiú felé, már sötétedett, és erre a fiú kihozott valami pokrócot a házból, és betakarta vele az anyját. Utána fogták, és átvitték a falba vájt kapun a szomszédomat. Letették a földre. Volt itt egy viskó – régebben, mikor a fiú apja még élt, szerszámraktárként funkcionált -, pár kiszáradt málnabokor és egy dűlőfélben lévő kerítés.

-Végeztünk – mondta akkor a fiú szinte ünnepélyesen, már ahogy kitelt tőle. – Megosztoztunk az örökségen. Nincs többé vita.

Másnap persze áthordták a ruhákat, edényeket; Gábriel úgy-ahogy kipofozta a viskót – megjavította a tetőt, hogy ne essen be rajta a víz és a hó; kirámolta a macskahullákat, és egy nagy mozdulattal áthajította őket hozzám – jogos, nem vitatom, én mérgeztem meg őket; letett pár deszkát itt-ott, és egy molyos függönyt is felaggatott az ablakra. Aztán kiment, és otthagyta maga után azt a szúrós izzadtságszagot. Örökre.

Én elég jól hallom, amikor a srácok bulikat rendeznek: ezerrel dübörög a zene, szarnak a csendtilalomra. A fallal jól eltakarták előlem a kert egy részét, de még így is látom, hogy általában a fügebokrot célozzák meg, ha hánynak, és miniszoknyás meg kivasalt hajú festett lányokat hoznak magukkal. Összegraffitizték a fal rájuk meredő részét, és vasárnaponként úgy tarkítja a szemét a kertet, mintha tenger hányta volna ki magából dagálykor. A Gábriel se jobb egyiküknél sem, csak ő nem beszél annyit, és lassabban mozog.

A Gábriel csak abban különb náluk talán, hogy alkonyatonként vagy délben, miután kialudta a másnaposságát, néhány órácskát foglalkozik a veteményessel. Gazol, rendezget, cigarettázik, közben locsol, és még véletlenül se köpné le a karalábékat. Ő nem látja, amit csak én látok: a nő, ez a sovány, csontos asszony, a szomszédom, folyamatosan kukkolja őt, ha éppen ott van. De ha nincs ott, akkor is! Akkor ugrál, mint látják, néha ruhában, máskor meztelenül. Néha egymásra halmoz pár ládát, és felmászik rájuk. Lukakat fúrt a falba, hogy több különböző szögből láthassa Gábrielt, ahogy gazol.

Van Gábrielben valami lenyűgöző, valami tüneményes, valami bámulásra ingerlő, ezt be kell ismernem. Nem tudom. Én is szoktam nézni őt néha egy sörrel a kezemben, mint egy filmrészletet a tévéből; de amikor lehugyozza a meggyfát, felfordul a gyomrom, és gyorsan elkapom a tekintetem. Azt viszont most már beláthatják, hogy a szomszédom sztorija szomorú és magányos. A szomszédom egy megtestesült negatív példa. Ne kövessék őt, ha lehet. Főként a kukkolásban ne. Függőséget okoz.

Négyen voltunk a klón-lányok: számunkat csuklónkra erősített műanyag szalagokra írták fekete filccel. Hajnali hatkor ébresztettek, akkor vért vettek tőlünk és húgy-mintát. Utána friss, hátul gombolható, szinte átlátszó köpenybe öltöztettek. Én voltam a Negyedik, mindig. A Harmadik sosem szólalt meg, hiába faggatta a magas, sápadt, szemüveges és olajarcú férfi.

Reggeli után sétáltunk a hatalmas kertben, ahol fenyők és tölgyek nőttek. Oly keveset tudtunk a növényekről és bogarakról, de azt hiszem, szerettük őket. Az olajarcú férfi utána faggatni kezdett.

-Mire emlékszik a múltjából? Mondjon el mindent, egyetlen emlékfoszlányt, bármit, ami eszébe jut… kérem.

Szinte már könyörgött szegény, szinte már sajnáltam. Nem nagyon értette, hogy azért vagyunk Négyen, mert nincs múltunk, és a jelenünket pedig ők írják, és azt értelmezni pofonegyszerű számukra. Néha mondtunk neki ezt-azt, hogy békét hagyjon egy időre:

-Voltak férfiak… megcsaltak, átvertek… voltak anyák és apák, akik megcsaltak és átvertek… voltak emberek…

Délután ismét séta következett. Odaléptem a Másodikhoz, és megfogtam száraz, eres kezét. Olyan fiatal volt, mintha magamat láttam volna. Ezért különítettek el minket, a klónokat: éveink száma alig érte el a harmincat.

-Láttam egyszer egy kutyát – mondtam neki, – öreg volt már, félig süket és vak. Kint és bent lakott egyszerre, de a kertben már eltéved, össze-vissza verte a koponyáját mindenbe. Ha bent volt, felugrott az apa ágyára, és ha teljesen egyedül maradt, torka szakadtából ugatni kezdett, ugatta a sötétet, ami körülvette. Ilyenek vagyunk mi is.

Estefelé megkaptuk a nyugtatókat, infiúziókon keresztül.

-Ma megint keveset evett – mondta a nővér. – Olyan vékony már, mint a nádszál.

A kertben megfogtam az Első kezét, és azt mondtam neki:

-Láttam egyszer egy lányt, szakaszott olyan volt, mint te. Pont olyan sovány. Szegény, annyira gyűlölte, ha soványnak nevezték, hogy mindig bőghetnékje támadt olyankor. De amikor sírt, csak még soványabb lett, és csak fogyott és fogyott, mert egyre sírt. Aztán egy napon szerelmes lett, beleszeretett egy fiúba, akinek sörhasa volt. Sokat kacagtak, de a fiú egyszer azt mondta a lánynak: visszafogyasztom a sörhasam, ha te felhízlalod magad. A lány enni kezdett – csak evett, evett, zabált és zabált, sok vitamint is, hogy legyen étvágya. Negyvenkét kilóról sikerült felhízlalnia magát hatvanra. Egy nap a fiú, olyan váratlanul, ahogy autóbalesetben meghal egy gyermek, elküldte a lányt a fenébe. A lány ott maradt egyedül a világban, hájasan és rondán. De akkor már hiába sírt, nem fogyott többé, hanem minden egyes könnycseppel egyre dagadtabb lett…

Néha az őrületbe kergettük egymást, de akkor sokat kacagtunk. Párnákat hajigáltunk egymás fejéhez, meg ilyesmik. Aztán jöttek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögtünk. És aztán eláradt az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jött.

-Maga tele volt zúzódásokkal, amikor idehozták… bántotta valaki? – faggatott az orvos.

-Igen – válaszoltam, mert én voltam tán a legbeszédesebb. – Én magam bántottam saját magamat.

-És miért tette ezt magával?

Szívesen mondtam volna neki, hogy azért, mert nem akartam lenni, mert nem tudtam úgy tekinteni magamra, mint aki valaki. De ez már számomra is bonyolult, úgyhogy a legegyszerűbb választ adtam:

-Mert meg akartam halni.

Néha annyira felidegesítettek a faggatózásaikkal, hogy csapkodni és ordibálni kezdtem. Akkor lefogtak, én belenéztem süket tekintetükbe, amiből olyan élettelen élni-akarás sugárzott, hogy kirázott a hideg tőle. Ők vajon miért akarják?! Mert itt vagyok a kezükben, önként ajánlottam magam, mint klónt, kísérleti alanyt, hogy csináljanak, csináljanak, csináljanak meg engem, gyurmázzanak belőlem valamit, ha már így tartja kedvük. Hallottam persze, hogy ezért pénzt is kapnak, és némelyiknek még családja is van.

–Tudja, mi az, hogy szerelem?

Most érzem, ahogy szétárad az ereimben, a testemben az a hihetetlenül puha, megnyugtató, égi érzés. Távolról hallom, hogy ordít valaki, és azt mondják: „meghalt, meghalt”! Mielőtt álomba zuhannék, elmosolyodom. A Harmadikat én öltem meg, egy olyan esős és lehangoló novemberi napon, amikor nem mehettünk ki a kertbe sétálni. Megfogtam a kezét, aztán nyiszatolni kezdtem a csuklóját, hogy spricceljen belőle a vér mindenfelé. Ő elmosolyodott, aztán befektettem egy kádba, ami tele volt finom, forró vízzel. A Harmadik volt a legidegesítőbb. Sosem mondott semmit.

–Tudja, mi az, hogy szeretet?

Már csak hárman maradtunk, az Első, a Második és én. Valamelyik olajképű azt mondta nekem, ez nem lesz így jó, komoran csóválta kopár képét, nem csak a vér miatt, ami elveszett, hanem a kísérlet szempontjából sem üdvös a páratlan szám. Akkor már vagy három napja feküdtem lekötözve, az ételpépet csövön keresztül juttatták le a torkomon.

-A szeretet…a szerelem… udorító kígyók – mondtam, és igyekeztem mosolyogni hozzá.

-Hogy érti ezt?

A Második, mondják, magával végzett: a saját két hüvelykujjával próbálta pépesre nyomni a szemeit, de csak fél szemére vakult meg.

-Rátapadnak az ember lelkére, és hidegek… kilátástalan suttogással benedvedzik az ember lelkét… arra kötelezik, hogy egy másik lélektől függjön, és mikor elszakad tőle a másik, a lélek magára marad, és beomlik, mint egy ócska bánya…

Tulajdonképpen már akkor terveztem szökésemet, mert kezdtem megerősödni valamiképp. A nővér továbbra is a fejét csóválta, hogy nem ettem eleget, és faggatatott, hogy miért nincs étvágyam. Erre nem tudtam mit mondani. Erőt gyűjtöttem? Akkor pont fordítva kellett volna, hogy működjön a dolog. Csak a fél szememmel láttam a világot, de tulajdonképpen elég is volt belőle ennyi. Tél közepén kiengedtek minket a kertbe, némán tapostuk a havat az Elsővel. Olyan gyengének tűnt, mint egy asszony, aki nemrégen hozta világra a gyermekét.

-A szeretet nem kígyó, hanem melegség – mondta az olajképű. – Elárad az emberben, átárad a másik felé. A szeretettel azt mondja az ember: azt akarom, hogy neked jó legyen, akár olyan áron is, hogy nekem rossz.

Némán tapostuk a havat, kesztyű volt a kezünkön. Az Első felé nyújtottam, de ő nem figyelt rám, hanem a földre szegezte a tekintetét. Akkor kicsit erőszakosan és határozottan érte nyúltam, de ő elkapta. Sosem hallottam még hangját.

-Én…szeretlek téged – mondtam neki, de oda se figyelt. – Hallod, szeretlek!

Csak a saját hangom visszhangzott a kertben.

-A lélek nem marad magára sosem – mondta az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…

Érzem, hogy ordítok, hogy szinte kiszakad a torkomból a vér, és a hóra spriccel. Ott kell hagynom őt, pedig talán ő az egyetlen, akit igazán sajnálok! A saját gyomrába döfte bele azt a kést, amit még három nappal ezelőtt lopott el a konyhából. Hogy csinálta, mennyi kitartás kellett hozzá? De végigcsinálta. Rohanni kezdek. Távolról már észrevettek, talán valamelyik ablakból.

Közel a kijárat. Látom, ahogy az egyik bokor mögött, amit annyira megszerettem, egy luk tátong. De csak a fél szememmel látok, és ez most akadályoz. Meg tudom csinálni. Az összes meg tudta csinálni.

Beverem a fejem.

Vér szivárog a hóra.

Aztán jönnek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögünk. És aztán elárad az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jön. Még mielőtt végleg álomba merülnék, hallom, ahogy azt mondják: „meghalt, meghalt!” Szóval megtalálták az Első hulláját is a hóban.

-A lélek nem marad magára sosem – mondja az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

1.

Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.

A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.

Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.

Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.

–Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?

Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.

Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.

Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.

2.

Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.

Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.

-Helló – mondta.

-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.

A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.

-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.

-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!

A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.

-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.

A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.

Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.

-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.

Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!

Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.

-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.

Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:

A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.

-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?

A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.

3.

A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.

Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.

Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.

A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.

-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.

A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.

-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!

Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.

-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.

Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.

Aztán eleredt az eső.

A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.

Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:

A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.

-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.

-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.

-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.

-Dugjuk el – mondta a srác.

-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.

-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.

Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.

-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.

-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?

Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.

-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.

-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.

–Gyerek nem vagyok – mondta Tom.

A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.

Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…

-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.

-Szegénykém – ismételte Tommy is.

-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?

-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.

Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.

-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.

-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.

Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.

Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.