Amikor P.J. meghalt, feketére festettem a hajamat és a szemhéjamat. Néhány napra nem emlékszem, csak arra, hogy ősz volt és szokatlanul hideg. A lakás magába nyelte az éjszakák hűvösét, de a délutánok melegét teljesen kirekesztette. Néhány napig mintha csak kint ültem volna a teraszon, persze nem ültem kint, és néztem volna a kertet. A szőlőt meg a tűzhelyet a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük és közben boroztunk. A darált hús megrohadt a hűtőben, a bor pedig, amit előző este bontottunk, megsavanyodott.

A temetésre még elmentem. P.J. mamáját akkor láttam körülbelül harmadszorra életemben. Ő a ház elülső felében lakott tökegyedül, és bérleti díjat kért tőlünk, hogy a hátsó, kertre néző lakrészben lakhassunk. Láttam egyszer, amikor P.J.-t megismertem egy kocsmában, és hajnalban hazavitt, és nem történt semmi, úgy aludtunk mint a bunda, mert annyira részegek és fáradtak voltunk, de az anyja azt hitte, hogy P.J.egyedül alszik, és simán becaplatott a konyhába, hogy gyorsan megsüssön egy mirelit pizzát. Akkor találkoztam vele, mert felébredtem, hogy pisilnem kell, és kócosan és félmeztelenül tántorogtam részegen a vécé felé, amikor beleütköztem.

Pici, aszott teste volt, és félénk nézése.

A temetésre P.J. legjobb barátja is eljött, meg az ő barátnője, Nita. Nagyon kedveltem őket, sokat kóvályogtunk együtt régen négyesben, és mindig összevesztünk hajnalra. Nitának mindig más színű volt a haja, de most bíborvörös. A temetés napján úgy ragyogott a nap, mintha a nyárral kacérkodna. Pedig talán esnie illett volna.

Nita megígérte, hogy másnap eljön hozzám. Mikor megérkezett, a teraszon ültem, és a kertet bámultam.

-Igyál, hidd el, jót tesz.

Kaptam házi pálinkát, ami felmelegített, és bort. Nita akkor azt kérdezte tőlem: – Mihez fogsz kezdeni?

-Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam.

Másnaposan bementem a gyárba, és dolgoztam. Valaha egyetemen tanultam, de aztán megismertem P.J.-t, és dolgoznom kellett, hogy beszálljak a rezsibe és főzzek magunkra; P.J.egy kábelgyárban volt gépbeállító, és sikerült engem beszerveznie oda, a leszázalékolt nők közé. Az egyik nő, aki már túl volt a tüdőrákon, de nemrég diagnosztizálták nála az agydaganatot, odajött hozzám az öltözőben, és azt kérdezte: -Most mihez fogsz kezdeni?

Talán két-három héttel lehetett a temetés után, amikor először vettem észre a nyomokat. Vagy talán akkor ébredtem fel először, nem tudom. Feltűnt, hogy az ágy, amit úgy hagytam, ahogy kikeltem belőle, be van vetve. Úgy emlékeztem, hogy a gázpalackból rég kifogyott minden gáz, de most megpróbáltam megemelni: tele volt. Főztem egy kávét, és sokáig gondolkodtam a teraszon ücsörögve.

Másnap véletlenül korábban értem haza, és azt láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. P.J. anyja a hűtőbe görnyedt, és éppen kaparászott benne valamit. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, összerezzent.

-Ne haragudj… ne haragudj. Csak látom, lesoványodtál, alig eszel valamit. Hoztam egy kis friss tojást a szomszédból.

Megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, és akkor tűnt fel, hogy az arcom olyan, mintha leöntötték volna egy pohár vízzel és utána betették volna a fagyasztóba.

-Ne haragudjon… bocsánat. Már régen meg kellett volna beszélni…

-Mit? – a nő arcát hirtelen félelem ugrasztotta össze. – Semmi megbeszélnivaló nincs itt.

-Egyedül képtelen vagyok állni a költségeket…

De ezt már nem hallotta, mert kirohant azt ajtón. Kinyitottam a hűtőt, és láttam, hogy van benne egy üveg bor is. Felnyitottam. P.J. tanította meg, hogy kell bicskával bort megnyitni. Az éjjeli szekrényen találtam egy kis dobozt, tele apró halványsárga bogyókkal, mellette egy hosszú és részletes betegtájékoztató hevert. Megittam az üveg bort, és bevettem egy fél gyógyszert. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e. De mindennap bementem a gyárba, és ott meleg volt a gépek mellett, ha épp nem küldtek le a raktárba. A leszázalékolt nők túlcsacsogták a hihetetlenül hangos gépeket, és a zaj betömte a fülemet, mint a vatta. Össze kellett volna pakolnom a cuccaimat, de mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és csak ahhoz maradt erőm, hogy kinyissak egy üveg bort.

Egyik este felkapcsoltam a sólámpát, amit még együtt vettünk, és ebben a narancs fényben kicsit jobban éreztem magam. A ház nagyon öreg volt, úgy terveztük, hogy októberben kimeszeljük, a penész meg folyamatosan terjeszkedett és ette a falakat. Akkor P.J. mamája bekopogott az ajtón, és én beengedtem.

-Hoztam egy kis lencsefőzeléket… olyan ritkán eszel mostanában, úgy lesoványodtál.

Ahogy néztem aszott sziluettjét, a narancsos árnyékot, amit maga mögé vetett a teraszra, arra gondoltam, talán meg akar mérgezni ez a nő. Jól esett a tudat.

-Köszönöm szépen.

De a nő nem mozdult. Eszembe jutott, hogy tartozom neki. Behátráltam a házba. – Ó, ne haragudjon, mindjárt hozom a pénzt. Hamarosan ki fogok költözni, csak fel kell még hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e…

A nő mögém surrant, és becsukta a bejárati ajtót.

-Kérlek, hagyd, hagyd… nem azért… esküszöm, nem azért jöttem…

A pénzt kiszámoltam, és a kezébe nyomtam. Leejtette a földre.

-Nem kell, édesem, nem kell!

A pénz a földön hevert.

A nő kerülte a tekintetem.

-Nem azért jöttem…

-Nézze – mondtam. – Én tudom, hogy nekem már semmi jogom nincs itt tartózkodni. Elmegyek, amint tudok. Ne haragudjon.

A nő akkor hirtelen összerogyott, átkarolta a lábaimat, és bőgni kezdett. – Jaj, édeském!…

Próbáltam felsegíteni, de rázta a testét a zokogás. Hoztam egy üveg bort, megbontottam, kitöltöttem neki egy pohárral, ő meg felhajtotta, mint a vizet. Hoztam még egy pohárral, azt is felhajtotta, és közben bőgött. – Adjál abból a szarból… – a gyógyszer felé mutogatott. Adtam neki a gyógyszerből, és aztán már egyre kevésbé sírt, csak szipogott. – Csak egy pólóját, kérlek… csak egy pólóját adj oda, egy alsónadrágot, egy fél pár büdös zoknit… bármit, ami rá emlékeztet…

Feltúrtam P.J. szekrényét, és egy csomó ruhát kivettem onnan. Megcsapta az orromat az illata. Odaadtam a nőnek egy pólót, azt átkarolta, és elaludt. Fogtam P.J. egyik vastag kapucnis pulóverét, belebújtam, megöleltem magam, megittam a maradék bort, bevettem három egész gyógyszert, és úgy aludtam, mint egy csecsemő.

A nő másnap is átjött este. Bekopogott az ajtón. Beengedtem.

-Hoztam egy kis krumplifőzeléket… olyan sovány vagy mostanában…

Kikapartam magamnak egy kicsit, és betettem a mikróba melegedni a főzeléket. A nő végignézte, ahogy megeszem.

-Milyen volt? Szerette a krumplifőzeléket?

Lesütöttem a szemeimet. – Nem tudom.

-Szerette a lencsefőzeléket?

-Nem tudom.

-Mit… szeretett?

Megvontam a vállam, és próbáltam visszaemlékezni: – Szusit, pizzát, gyrost, sültkrumplit jó sok ketchuppal…

A nőnek megint könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. Borral kínáltam, és kiültünk a teraszra.

-Akartunk… egy pálmafát ide a sarokba… -mondtam, nem tudom, miért. – Imádott fogadásokat kötni. Azt hiszem, valaha nagyon jól focizott, de aztán valami történhetett, amit sosem mesélt el, és azóta csak nézte a meccseket, de azt nagyon. Halálra untam magam, amikor az ment a tévében, és ezen mindig sokat röhögtünk.

Ilyeneket mondtam. A nőnek könnyes volt a szeme, de mire a harmadik-negyedik pohárral is megitta, már megszáradt. Így telt el pár nap ezután. A nő átjött esténként, és mindig elvitt magával egy-egy ruhadarabot. Néha történetet fűztem hozzá: P.J. ezt akkor hordta, amikor nagyon tetszeni akart nekem, mert tudta, hogy imádom a fekete cuccokat. Ezt akkor, amikor itthon tespedt fáradtan, sörözött és focimeccset bambult, miközben én a teraszon ültem, és olvastam, vagy néztem a kertet.

Satöbbi.

Aztán egyik nap, már nagyon hideg volt, és úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, pakolni kezdtem. Már előtte is takarítgattam ezt-azt, de a munka annyira lefárasztott, hogy nem volt erőm semmire. Fogtam egy nagy műanyag zsákot, és elkezdtem belehajigálni a cuccaimat, ami épp a kezem ügyébe akadt. A sólámpát felkapcsolva hagytam, és minden olyan szépnek és rendezettnek tűnt. Megittam egy üveg bort, és bevettem négy gyógyszert, amikor meghallottam a kopogást.

A nő bejött a nagyszobába, aztán leült a nagy ágyra, és a penészedő falakat bámulta.

-Visszamegyek anyámhoz – mondtam. – Visszaenged. Elvileg fiatal vagyok még, huszonöt éves.

P.J. anyja rám villantotta a tekintetét.

-Pasizni fogsz?

Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd igen. Nagyon sokára.

Akkor a nő elkezdett sírni. Megint rázta a zokogás. A majdnem teli műanyag zsákot néztem, aztán hoztam egy üveg bort, megbontottam, ahogy P.J. tanította, de akkor már szédültem egy kicsit, és kitöltöttem valamennyit belőle egy borospohárba, de a pohár majdnem kicsúszott a kezemből, és egy kis bor is löttyent a földre, aztán odaadtam a nőnek, aki remegő kezével elfogadta, és azt mondta: – Adjál abból a szarból is… -, és én adtam neki, aztán láttam, hogy van még körülbelül tíz szem az üvegcse alján, és arra gondoltam, hogy akár be is szedhetném az egészet, az se lenne baj, a nő meg folyamatosan zokogott, most már nem halgattatta el semmi, a taknya ráfolyt a lepedőre, ahogy rádőlt arra az eddig érintetlenül hagyott, P.J. teste által formált részre, ahol valaha P.J. aludt mindig.

-Nem is ismertem őt… igazából soha nem ismertem őt…

Éreztem, hogy egyre jobban szédülök, én is lerogytam az ágyba, arra a részre, ahol mindig is aludtam P.J. bal oldalán. A nő elterült, és rázta a zokogás. Az üvegcséért nyúltam, és bevettem három szemet. P.J. anyja azt kérdezte:

-Nagy volt neki legalább? – és már szinte bömbölt, hisztérikusan. – Jó volt vele az ágyban?!

Az üvegcséért nyúltam, és bevettem négy szemet. Akkor kinyújtottam a nő felé a kezem, és éreztem, ahogy rátekeredik a karomra az egész teste, mint valami kígyó vagy folyondár, és aztán az én testemhez simult az ő aszott teste, hogy szinte egybeolvadtunk, és éreztem, ahogy a borszag befed minket, mint egy szúnyogháló, és megvéd mindentől, és akkor észrevétlenül beletoltam a számba még pár szemet, és már tökéletesen tudtam, hogy nem megyek innen sehová, P.J. anyja meg egyfolytában azt kérdezte, hogy jó volt-e az ágyban, meg nagy volt-e neki, én meg csak simogattam, simogattam a ritkás, ősz és zsíros haját, és azt mondtam, hogy minden rendben lesz, és igen, hatalmas nagy volt neki, és közben azt reméltem, hogy soha, soha, soha nem ébredek fel többé, aztán elaludtam, és olyan, de olyan mélyen aludtam, mint egy igazi csecsemő, aki nemrégen született csak, és fogalma sincsen a halálról.

Másnap mégis felébredtem. P.J.anyja mellettem hevert, mint egy kiszáradt madártoll. Benéztem a hűtőbe, és találtam tojást meg egy csomag darált húst. Begyújtottam a gázt, és a konyhaablakon keresztül láttam, hogy havazik, most először ebben az évben. Ez biztos ízleni fog neki, gondoltam, és felforraltam egy nagy lábas vizet, és beletettem a hármasba tördelt spagettitésztát, és ahogy a gőz fölé hajoltam, éreztem, hogy átmelegedik a testem, és eszembe jutott P.J., amikor egyszer régen ugyanígy főztem, és ő hátulról megölelt, és aztán magáévá tett a konyhaasztalon, és közben szarrá főtt a spagettitészta és odaégett az egész csomag sertés-marha vegyes darált hús, és én nagyon boldog voltam.

A nő aztán este felébredt. A sólámpa fénye szinte átvilágította vékony bőrét, láttam zörgő, puha csontjait. A konyhában vártam, hogy visszaérjen. Visszahozta P.J. néhány pólóját, és azokkal ágyazott meg magának P.J. helyén. Aztán kijött a konyhába, mellém ült, és csendesen, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, enni kezdtük a bolognai spagettit, miközben odakint a kertben szakadatlanul hullott a kékes hó, és betemette a tűzhelyet, a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, meg a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük.